Reggelre magába zuhant a hőmérő higanyszála. Magyarországra sarkvidéki hideg zúdult, a higanyoszlop mínusz 5 és mínusz 10 fok között vacogott. Másnapra havazást mondtak, és Murgold Mihály okleveles könyvelő elégedetten állapította meg: idén fehér lesz a karácsony.

Már akkor fázott, amikor elindult a munkahelyére, hogy az ünnepek előtt átvezessen még néhány részvényt, pedig kabátját a legfinomabb szőrmével bélelték. Ám a szél fagyos pengéket reptetett, átvágott mindent és bármit, ami az útjába került. Murgold Mihály táskáját a mellkasához szorítva egy falra kiragasztott rendeletet olvasott. Közzétételét a székesfőváros főkapitánya rendelte el, így közölte a főváros közönségével a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésén áthaladó forgalmat szabályozó villamos-jelzőkészüléknek kezelési módját. Ebben nem csupán a készülék jelzéseit magyarázta el, hanem arra is figyelmeztetett, hogy a villanyrendőr intézkedéseit nemcsak a járművezetők, a sofőrök, kocsisok és villamoskalauzok, hanem a gyalogjárók is kötelesek figyelembe venni.

A könyvelő alapos ember hírében állt, igyekezett mindent megérteni. Félig hangosan olvasta a leírtakat, és az sem zavarta, hogy időközben kisebb tömeg gyűlt köréje. Mindenki tudni akarta, mi is az a villanyrendőr: „A jelzőkészülék zöld, sárga, vörös, majd sárga, zöld, vörös fényt jelez. A sárga fény irányváltozást jelent. A zöld fény a szabad közlekedés jelzésére szolgál, a sárga fény felvillanásakor az utca kereszteződésénél levő járművek és gyalogosoknak a kocsiútra lépni szigorúan tilos.”

Micsoda ostobaság, mordult fel egy fejkendős asszony. Arcát a szél pirosra színűre festette, amitől úgy nézett ki, mint egy téli alma. A többiek lehurrogták, hogy ha már olvasni nem tud, legalább hallgasson. Mihály folytatta a csupa előírással és tilalommal teli leirat felolvasását, különösen a vörös jelzés tiltó hatályáról, mert akkor meg kell állni, majd arra jutottak, hogy a zöld és a vörös színek érthetőek, de a sárga minden összezavar. Merthogy annak nincsen értelme. Mihály a maga akkurátus módján azt magyarázta, hogy a sárga alighanem olyan lehet, mint amikor a rendőr a kezét felemeli, figyelmeztet valamire, de az egybegyűltek leginkább azt érezték fontos tudásnak, amit Marinovich Jenő főkapitány hirdetményének utolsó pontja írt elő: „a rendelkezés ellen vétőket 500.000 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, vagy ennek megfelelő 5 napi elzárással büntetik.”

Erre azért kíváncsi vagyok, mondta Mihály, és elsétált a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez, beállt a gyülekező kíváncsiak tömegébe. Fél órával a déli harangszó előtt megjelentek a Beszkárt emberei, és „elhelyezték a színes üvegeket, körtéket csavartak be, végül a lámpaközepébe egy hosszú rudat illesztettek, amelynek a végén fogó van. Egy mérnök felállt a lámpa alatt elhelyezett emelvényre, rántott egyet a lelógó rúd fogantyúján és a körútnak a Boráros tér és a Berlini térre néző két üvegje zöld színt, ugyanakkor a Rákóczi útra néző két üveg piros színt vetített.”

Ámult a pesti nép, örömködött, értetlenkedett, és ahogyan terjedt a villanyrendőr híre, úgy nőtt a tömeg a téren. A kivezényelt rendőrök veszélyesnek nyilvánították az érdeklődést, amely már a forgalmat is veszélyeztette, de igazi látványosság lett az első villanyrendőr – amely délutánra, estére mintha átvette volna az egybegyűltek izgalmát, és teljesen összezavarodva kezdett különféle színeket villogni. A mérnökök ekkor leszerelték a lámpát, mondván, másnap visszahozzák.

Így történt tehát, hogy 1926. december 23-án, csütörtökön üzembe helyezték az első villanyrendőrt Budapesten. Az, hogy akkoriban élt-e Murgold Mihály, nem tudni, de ha igen, biztosan könyvelő volt. Az idézetek a korabeli lapok (Pesti Napló, Magyarország) hasábjairól valók. Az esemény akkoriban olyan jelentősnek számított, hogy még a Nemzeti Sport is beszámolt róla. Így írt a lap: „Valljuk meg őszintén, a villanyrendőr, a modern kor gépembere, a Zrínyi-sisakos robot csupán bámulatot aratott, sikert egyelőre kevesebbet, legalábbis a szakértők szomorkodva csóválták fejüket. A villanyrendőr működése tökéletes volt, de a torlódó autók, stráfkocsik, gyűjtők és miegyebek torlódása sem nélkülözte a tökéletességet, hosszú, fekete, végeláthatatlan sorban állottak végig a körúton, várva a megváltó zenei és színbeli jelzést. Sokan ásítottak, többen dühöngtek, sőt az egyik kocsi mélyéből hortyogás is csendült ki.”