Több anekdota szól arról, hogy amikor Jurij Gagarin első emberként 1961. április 12-én feljutott a világűrbe, azt mondta, hogy nem lát semmiféle Istent. Ma már nem könnyű elképzelni, hogy 108 percnyi űrrepülése alatt (a Vostok–1, fedélzetén Gagarinnal, 9 óra 7 perckor startolt, 10 óra 55 perckor landolt) miért éppen vallási, hitbéli ügyekkel foglalkozott volna (ez inkább vall Nyikita Hruscsovra, a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori első titkárának szándékaira), de tény, azokban az időkben is éltek olyanok, akik szerint Isten, ember és tudomány dolgai nemhogy a végtelenben, de a Földön sem találkoznak.

A magyar vasércbányászat fontos színhelyén, Rudabányán például aknát neveztek el Gagarinról – hiszen ő egyszerre volt az erő és a hősiesség példája. Azzal nyilván senki nem számolt, hogy az akna 1965-ben öt bányász életét követelő tragédiáról lesz híres, miután az június 8-án 12 óra 28 perckor beomlik.

Néhány év múlva Magyarország mindenesetre felhozta a föld alól a Szovjetunió hősének nevét, 1968. május 29-én róla nevezték el azt a hőerőművet, amely ma Mátrai Erőmű néven pöffent a magasba szürkésfehér pamacsokat. Jurij Gagarin a visontai dicsőséget nem érhette meg: 1968. március 27-én, tragikusan fiatalon, 34 korában – miután repülőgépe a földbe csapódott – meghalt. Akkoriban sokan azon tanakodtak, hogy az első űrhajós halála csupán a szovjet hőscsinálás propagandagépezetének eszköze volt-e, s még olyan teóriák is születtek, hogy nem is járt a világűrben, nem is ő volt az első ember az űrben, gépét pedig – amelyben ő és Vlagyimir Szerjogin repült – rakétákkal lelőtték.

A Visontán épülő erőmű nevének megváltoztatását mindenesetre a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) javasolta. Erről 1968. május 30-án a Magyar Nemzet szerző nélküli cikkében így fogalmaz:

Van abban szimbólum is, hogy a KISZ védnökségével épülő erőmű a világűr első utazójának, a tudomány és technika hősének, úttörőjének, Jurij Gagarinnak a nevét vette fel. Gagarin az emberi élet gazdagodásának, továbbívelésének munkája. Ezt szolgálja az új erőmű is, azok is, akik építették, azok is, akik majd az energiát termelik. Rokon gondolatok: tovább haladni a világűrben és a Föld minden talpalatnyi helyén.

Politikai üzenetekből már akkor sem volt hiány, a hősképzés tízezrek lelkét töltötte meg boldogsággal, valamint a végtelenben kiteljesedő emberi nagyság ígéretével. A névadásnak mindenki örült, F. J. Tyitov, a Szovjetunió budapesti nagykövete elhozta a magyaroknak a szovjet nép üdvözletét és köszönetét, valamint a beruházás KISZ-szervezetének átadott egy zászlót, a Komszomol Központi Bizottságának zászlaját, amelyet Gagarin fényképe és az űrhajósok aláírása ékesített.

Méhes Lajos, a KISZ Központi Bizottsága első titkára – a Magyar Hírlap akkori beszámolója szerint – ezekkel szavakkal szólalt fel a névadó ünnepségen, melyet az erőmű építkezése szálláshelyének nagytermében tartottak:

Jurij Gagarin nevét felvenni elkötelezettség. Ez a név tulajdonosának halála után is fogalom marad az emberiség történetében. A hős életútját járni, ezt az utat követni – ez kezdődött el a mai ünnepélyes névadón.

A lelkesedés, a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság azonban nem tartott ki a végtelenig. A magyarországi rendszerváltást követő években szétmállott. Ráadásul 1991 decemberében a Szovjetunió is felbomlott, az egykori keleti tömb országai pedig nem tartottak igényt a hőseire sem.

Az erőmű azonban ma is áll, termel. Persze, egyszer az utolsó blokk üzemideje is lejár majd; a lignit, amellyel az erőművet fűtik, elfogy, vagy helyébe lép a gáz, az irgalmatlan mennyiségű és folyamatosan termelődő lakossági és ipari hulladék. Még az is lehet, idővel napelemek kerülnek a lignitbányászatból itt maradó, a természetnek visszaadott tájsebekre, és kit tudja, hamarosan talán itt is minden a jövő energiaforrásáról, a hidrogénről szól majd.

Visontán 1992-ben elköszöntek Gagarin nevétől. Nyomában pontosan az maradt, amiről ez az ipari létesítmény mindig is szólt: erő és mű. Lám, az ember, higgyen bár Istenben vagy tudományban, netán mindkettőben, ilyet is tud.