Nevezzük Sándornak. Azért így, mert amikor elmesélte történetét, az felért egy gyomrossal. Támlás széken ültem, Sándor arcát fürkésztem. A szája körül meg-megránduló izom mozdulataiból próbáltam kiolvasni azt, mit érez. Meg a szuszogásából, ahogyan a levegőt vette; abból, ahogyan ült, egyenes háttal. De csak a gyomros ereje kúszott egyre magasabbra, egészen a gigámig. Próbáltam úgy nyelni, hogy ne tűnjön úgy, mintha vizet kortyolnék, de Sándor – és azért hívom így, mert ma is él, és történetének szereplői is – figyelmes ember. Különben is, ki vagyok én, hogy ráöntsem a világra mindazt, ami az ő sorsa.

Sándor lábánál egy puha bundás labrador retriever pihent. Fejét Sándor lábfején pihentette. Olykor felpillantott, fülét emelgette. Ő Sándor legfőbb útitársa a városi forgatagban. Pamacs. Pedig egyáltalán nem pemzli. Sándor lenyúlt hozzá, végigsimított szőrén. Pamacs a farkának végével alig észrevehetően jelzett, amúgy meg sem mozdult.

Okos jószág, magyarázta Sándor, nagy felelősség. Mert bár Pamacs vakvezető, legalább annyira irányítania kell, mint amennyire neki segít a közlekedésben. Pamacs ugyanis honnan is tudná, melyik a 6-os busz, vagy azt, hogy a 4-es villamos merre jár. Azt is tanulnia kell, merre van a piac, hol az iskola, a rendelő. Sokan mégis azt hiszik, hogy a vakvezetők élő GPS-ek, s hogy árkon-bokron keresztül is elvezetik gazdájukat a célhoz. Pedig éppen árkon és bokron keresztül nem vezetik.

Először azt hitte, még éjjel van, azért sötét minden. Matatott, lámpát kapcsolt, nem lett világosabb. Kibotorkált a folyosóra, mindennek nekiment, ami csak vele szembejött. Felesége látta, hogy gond van, mondta is, hogy orvoshoz kellene menni, de Sándorban olyan mélyen vert gyökeret a kétségbeesés, pontosabban a felismerés, hogy nem lát, hogy a lába remegni kezdett, térdéből az erő elszállt. A földre ült, próbált a síkba kapaszkodni.

Az orvosok fél nappal és számos vizsgálattal később sok mindent mondtak, amiből Sándor annyit szűrt le, hogy nem a szemével vannak gondok. A látóideg brutális gyulladása miatt lett vaksötét. Sándor elméjében ekkor egy lángra lobbanó gyufaszál képe jelent meg. A pálcika lassan csavarodó és elszenesedő látványa.

Így mondta, vak, mert a látássérült szóval nem lehet kifejezni azt, amit ő megél. Grafikus létére éppen azt veszítette el vasárnapról hétfőre virradóra, ami életének értelmet adott.

Fél év múlva már a felesége sem volt mellette. Pedig a templomban még szerelmesen mondta, hogy jóban és rosszban, egészségben, betegségben, de úgy tűnik, az ásót és a kapát már úgy értette, hogy azok olyan szerszámok, amelyek segítenek az elválásban, a nagyharang meg minden délben szól, és ha bármit el is választ, csakis a délelőttöt a délutántól.

Sándor negyvenéves sem volt, mégis úgy érezte, élete alkonyához érkezett. Nem evett, nem ivott, reggelente arra gondolt, jobb volna neki odaát, abban a világban, ahol szintén minden sötét, ám az emberek mégis mindent látnak.

Aztán megtanult élni. Járni, közlekedni, mosolyogni, szeretni. Rájött, mi mást tehetne, élet akkor is van, ha nem lát. Csak másmilyen. Érzékszervei kifinomodnak, ujjbegyével olvas, intonációkból észlel hangulatot. A maga módján érzékel a világból.

Azelőtt ugyanis soha nem volt kutyája. Most, hogy nem lát, nélküle el sem tudná képzelni a napjait. Már azokat sem, amikor még nem volt kutyája.