Életemben először loptam. Egy kórházból egy tolókocsit, hogy a végstádiumos apámat hazavihessem. Két nappal később szól, hogy vissza akar menni. Szédül, nem érzi biztonságban magát. Fenn, a Jánosban, majd a doktornő segít. Hittünk benne. Ő jobban, mi inkább az élethez való ragaszkodásában. Ahogy rám néz, tudom, hogy innen nincs visszaút. A teste itt marad. Kinn a folyosón tolókocsis, amputált lábú betegtárs szívja rendületlenül az egyik utolsó cigijét. Jobban ragaszkodik 50 éves szokásához, mint e földi léthez.

Azon a héten jelentkeztem először jógaórára. 25 év után ismét. Vajon milyen lesz? Mi történt bennem az elmúlt negyedszáz év alatt? Megvan mindenem: az anyagi világ elégedetté tett, család, munka, ház, bankszámla. Minden szépen csillog, lájkok és szmájlik tömkelege a környezetemtől. De 40-egynehány év után valami léket kapott bennem...

***

Ott ülünk az ágya mellett, anyám és én. Hozzá tartozunk, hozzá és a kórházhoz, mintha időtlen idők során mi koptattuk volna el a folyosó metlakiját, és miattunk pattogott volna le a festék szinte minden székről. Tiszta semmi színe van mindennek: a lepedő is, a folyosó is, a doktornők arca is előírásszerű. Minden a rendről, a milliméterre kiszámított, fertőtlenítőszagú szabályokról, a summa cum laude segítségnyújtásról szól. Az ápolónőnek akarok adni egy ötezrest, de nem fogadja el, azt mondja, mindent megtesz, segít, azért van itt.

A hosszú évek utáni első órából csak két dolog maradt meg: az izzadás és a légzés. Tudtam, hogy ez utóbbi mindennek az alapja, de miért ilyen nehéz ez most? Hogy a levegőt lehetőleg mindig orron át szívjam a tüdőbe. És próbáljak csak erre figyelni? Az első pár gyakorlat alatt remekül megy, aztán zihálva, hevesebben. Azt mondják: a kilégzés és a belégzés lehetőleg minél egyenletesebb legyen; de erőltetni semmit sem célszerű. Hagyom a zihálást, nem gondolok rá. Máshol járok.

***

Egyedül megy ki a vécére, az ötlépésnyi távolságot húsz perc alatt teszi meg. De nem akarja, hogy segítsünk. Büszke, és erősnek akar látszani. Arról beszél, hogy a legjobb barátjával 30-40 évvel ezelőtt a Tabánban, a nagy gesztenyefa alatt, hogyan tervezték a jövőt. A történettől elfárad, becsukja a szemét. Koncentrál. A szomszéd ágyon Tibor most jött haza Brazíliából Joao de Deustól. Mutatja a lábát, amit Isten Jánosától kapott vissza. Rá tud állni, hajlik, alkalmas újra a sétára. El kell menni Brazíliába – csak ezt szajkózza –, hogy visszakapjuk a mozgásunkat, a szabadságunkat, az életünket. Odabenn apám a hátán fekszik. 66 év után már csak a hátán fekszik. Csonttá soványodott testén pizsama és az 50. születésnapjára kapott óra van. Mintha el lehetne még késni valahonnan.

Savasana, nyitva a szemem. A hátamon fekszem, mozdulatlanul. Belülre kell figyeljek. Az agyam dörömböl, ki akar törni. Egy tabáni gesztenyefára gondolok. Vajon miért egy régi barátság romantikus estéjét akarta megosztani velem? Beszélgethettünk volna unokákról, örökségről, cége sorsáról, de nem. Az anyagi világ végessége ott fenn a Jánosban túl nyilvánvaló, itt lenn a jógaterembe behallatszó szirénázások közt meg elérhetetlen. A környező világ boldogsága rövid időre szól, hamar elszáll. Két percet adnak, de ez most a légzés helyrebillentéséhez sem elég, nemhogy ezekre a kérdésekre.

***

Szabályosan lélegzik, de aprókat. Majd zihálva, hevesebben. Aztán megint aprókat. Figyeljük csendben. Tibor azt mondja, hogy a légzés kulcsfontosságú, felkel, és a folyosón rágyújt. Tüdőosztályon az ilyen főbenjáró bűn. Utánamegyek, azt mondja, tiszteli apámat, mert abba tudta hagyni, de neki nem megy. Minek éljek, ha már ezt se szabad? – kérdezi szinte magától. Legalább érzem még valaminek az ízét – teszi hozzá.

Azért jógázom, mert vigyázni akarok a testemre. Megismerni belülről is. Uralni akarom a vérnyomásom, az itt-ott fellépő, előjövő fájdalmakat, a stresszt. Leginkább persze önmagamat, a János kórházba húzó gondolataimat. Tudatoson ellazulnék, regenerálódnék. A jógaterem előszobájában ülő hölgy szerint megfiatalodom minden alkalommal. Belülről is? – kérdezném szívem szerint, de csak nézek bambán kifelé magamból.

***

Szombat este már nem tudunk szót váltani. A doktornő engedélyt kér a morfiumadag emelésére, mi csak bólintunk. Csak akkor megyünk el mellőle, amikor a látogatók számára zárják a kórházat. A kapuból még visszaszaladok, megfogom az infúziósorozatoktól kék kézfejét. Csukott szemmel néz a plafon egy pici pontjára, messze járhat. Résnyire kinyitottam a szobában lévő ablakot. Menjen, ha mehet. Utoljára láttam.

Trikanasana, avagy a kedvenc gyakorlatom. A test, a szellem és a lélek hármas egysége van benne, vagy tán a születés, élet, halál hármasa? Vagy inkább a múlt, jelen, jövő ritmikája? Pilinszky szerint a szeretetre született ember állandó élménye, hogy nem szeretik eléggé, vagy nem engedik igazán szeretni, s ennek bár enyhítjük fájdalmát, az ellentmondását a földi létünkben feloldani nem tudjuk. Hiszen szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földi létünkben.

***

Vasárnap délben anyám telefonált. Átment.

Azóta minden héten, ha esik, ha fúj, jógázom. Ma is gyakran szenvedek az engem körülvevő világtól, a testem satnyaságától, a szenvedélyeimtől, a gondolkodásomtól, vagyis önmagamtól, mint akkor, amikor elkezdtem. De ma már tudok egy-egy helyzetben befelé figyelni, és képes vagyok ezt kitartóan gyakorolni. Lassan, nagyon lassan önmagam sanyargatása által visszakaptam a belső szabadságom egy pici plafondarabkáját. Az út még hosszú, de ez számomra a jóga lényege, az, hogy érzem is, hogy élek.