Fogytán a tintám, alig maradt belőle, remélem, a történet végére érek. Leírom, mert ha elmesélném, tudom, senki nem hinné el. Ezt amúgy már ezerszer elmondtam, újságíróknak is, de ők is csak úgy tettek, mint a legtöbben: meghallgatták, kifizették a sörömet, a whiskymet, ki mire hívott meg, aztán távoztak. Azt sem mondták, hogy viszlát. Felálltak az asztaltól, és eltűntek az életemből. A történetet, persze, magukkal vitték, és úgy őrzik, mint holtak az öröklét titkát.

A nevem D. Drem Bron. Kereskedő vagyok. Amikor kérdik, mit veszek vagy adok, azt felelem, lelkeket. Ezen először jót nevetnek, vállon veregetnek, még egy kört, kérdik a csaposra mutatva, én meg sosem mondok nemet. Két pohárral később már furcsán néznek rám, méregetnek, látszik rajtuk, hiszik is, meg nem is, amit mondok, de inkább nem. A kíváncsiság azonban olyan, mint a szomjúság. Ha nem enyhíted, folyton gyötör. Így hát iszom a söreiket, ők meg a szavaimat.

Sokféléről mesélek, régi történetekről, sorsokról, utazásokról, soha nem múló szerelmekről, de mind közül az érdekli őket a legjobban, amikor 1912. április 14. 23 óra 40 perc, valamint 1912. április 15. hajnali 2 óra 20 perc között megmentettem néhány lelket. Persze, mindenki felkapja a fejét, hogy jól hallották-e, hogy valóban egy 1912-es történetről mesélek, de már megszoktam, hogy az emberek többnyire csak arra kérdeznek vissza, amit jól hallottak, arra sosem, amit nem értenek. Azt felelem, hogy a dátum stimmel, ahogyan a történet is. A számokat illetően ugyan vannak bizonytalanságok, mert furcsa módon senki nem tudja, hányan vesztek oda, miután a Titanic elsüllyedt, ám mivel én ott voltam, amikor mindez megtörtént, pontosan tudom, hogy 1518 esetben kellett eljárnom. Szigorú könyvelést vezetek, elképzelhetetlen, hogy nálam egy szerződés elkallódjon.

A zavar, amit ilyenkor a velem szemben ülők arcán látok, ahhoz hasonlatos, mint amikor valakit komplett bolondnak néznek. Elkerekedett szemmel bámulnak a pohár mögül. Tekintetük fátyolos, a szemkontaktust kerülik, folyton a kijáratot vagy a mosdó ajtaját vizslatják. Aztán felállnak, komótosan, mint akinek amúgy mindegy, éppen mi történik körülöttük. Szabadkoznak, hogy nekik most, ugye, és hogy sürgős, de hálásak, mert megértő vagyok. Én meg belekortyolok a sörbe, párlatot szürcsölök, a hasábburgonyát szószba mártom. Persze, menjenek csak. Aki marad, annak tovább mesélek.

Elmagyarázom, hogy lelket menteni könnyű. Ekkor az asztalra teszem, felütöm végtelen oldalszámú, kívülről nézve vékonyka könyvemet. Illedelmesen megkérdem a velem szemben ülő nevét, majd a megfelelő oldalhoz lapozok. Fölolvasom, amit a könyvben látok: nevet, születési és halálozási dátumot. Ha kérik, azt is, mi a halál oka. Ezt követően mindig csönd támad. Szeretném azt mondani, hogy síri, de ez azért túlzás volna. Kínos.

Megjegyzem, mielőtt a Titanic 1912. április 3-án, nem sokkal éjfél előtt megérkezett volna Southamptonba, az utasok között már jó néhány szerződést megkötöttem. Az emberek, különösen akkor, ha hosszú útra mennek, szeretik magukat bebiztosítani. Ez amúgy érthető is, még akkor is, hogy mindebből csakis a haláluk esetén élveznek bármit is. Amikor ehhez a részhez érek, ismét el kell magyaráznom, hogy mivel is foglalkozom. Lelkekkel kereskedem. A test, a fizikai, a porhüvely nem érdekel. Azzal nem tudok mit kezdeni. A lélek az, ami számomra értékes. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az emberek halála után mi történik a lélekkel.

A munkám lényegét legkönnyebben úgy értik meg, hogy rávilágítok bizonyos ismert vagy kevésbé ismert összefüggésekre. Ilyen az például, hogy vannak vallások, amelyek szerint a lélek vándorol. De nagyon nem mindegy, hogy hová. Persze rögtön azzal jönnek, hogy csak ne a pokolba, és az sem volna szerencsés, hogy valahol a köztes térben ragadnának. Na, itt jövök én, a lélekmentő a képbe. El tudom intézni, hogy a lélek jó helyre kerüljön. Ehhez nem kell mást tenni, csak kérni kell. Fizetni sem szükséges. Nálam a pénzzel nem mennek sokra. Az italt elfogadom, olykor ételt is, de igazából ezek sem fontosak.

Szóval, csak kérni kell. Mindössze annyit kell mondani, hogy kérlek, segíts, vagy egy jelet elküldeni az éterbe, akár azt, hogy S. O. S. Ezt a kódot amúgy már 1906-ban bevezették, de csak a Titanic tragédiája után vált általánossá. Ezalatt sokan tévesen a Save Our Souls szavakat értik, vagyis Mentsétek Meg Lelkeinket, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Nekem, mondjuk, ha már lelkekkel kereskedem, ez a magyarázat tetszik, de a helyzet az, hogy ehhez tényleg semmi közöm. Én csak megyek, ha érkezik jelzés, és intézem a lélek dolgait. Egyengetem a földi léten túli útját.

Ám ami nagyon fontos, ahhoz, hogy egy lelket megmentsek, szerződést kell kötni. A kontraktus egyetlen pontból áll, miszerint az aláíró vállalja, hogy...