Sarà perché ti amo, lalalala... Paolo teli torokból ordított énekelt, és arra gondolt, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől, aki tud olaszul, és persze magyarul is, hogy mit jelent. Úgy sejtette, mivel a dal boldogsággal töltötte el, olyasmiről szólhat, hogy az élet szép. Vagy valami ilyesmi.

Pál 1982-ben, a labdarúgó-világbajnokság után lett Paolo. Rajongott az olasz fociért. Amikor Olaszország aranyérmet nyert Spanyolországban, nem tudott másról beszélni, csakis Paolo Rossiról, a vébé olasz gólkirályáról, aki a döntőben is betalált a hálóba, majd jött Tardelli és Altobelli, a németek pedig mindössze egyetlen góllal tudtak válaszolni, Breitner jóvoltából. Paolo elhatározta, hogy megtanul olaszul, kamionjával úgyis folyton úton van, de mindig csak a dalokig jutott. Az ülésre tett régi magnó húzta a szalagot, mégse bánta, saját válogatást hallgatott.

Odakint a táj ridegnek és lakatlannak tűnt, de Paolo amúgy sem tudott volna elmerülni sivárságában, a kátyúk miatt észnél kellett lennie. A kamion, ahogyan ő is, az államé volt. Igaz, a vállalat a vasat jobban féltette, mint őt. Sofőrt könnyebb találni. A kamion az értékes, munkaeszköz. Olyan, mint földeknek a traktor, téesznek a tehén, rendőrnek a gumibot.

Paolo élelmiszert vitt Kijevbe, ott kirakodott, aludt keveset, és indult tovább. Sietett, mert bár a Szovjetunióban mindenfelé Lenin-szobrok álltak, a falakra festett képeken a kéz sarlót és kalapácsot markolt, ám a nép, amelynek lelke akkora, mint a végtelenbe nyújtózó róna, amely az esti napfényben a vöröslő horizonton is túlfut, megtartotta régi szokásait, ünnepeit. Paolo még az ortodox húsvét beköszönte előtt haza akart indulni, így szombaton, 1986. április 26-án korán kelt. Menetlevele szerint észak felé tartott, Babrujszkba, gumiköpenyért. Elégedetten állapította meg, hogy nagyszombaton nincs nagy forgalom.

Jó tempóban haladt, a Csernobil felé vezető úton azonban félreállították. Jó ideig rostokolt, miközben mellette katonai konvojok sora húzott el. Úgy robogtak a járművek, olyan lendülettel, mintha kitört volna a háború, majd néhány óra múlva az egyik parancsnoki autó megállt a kamion mellett. Egy tányérsapkás tiszt azt magyarázta, már amennyire Paolóval szót lehetett érteni, hogy vissza kell fordulnia, a kordonon biztosan nem jut át. Paolo hiába magyarázta, hogy neki Babrujszkban van dolga, de talán mert Paolo nem beszélt jól oroszul, a tiszt meg egy szót sem értett magyarul, viszont állt mellette néhány állig felfegyverkezett katona, Paolo úgy döntött, visszafordul Kijevbe. Ott majd jelentkezik a cég kirendeltségén, aztán úgyis lesz valami.

Indított, irányba állt. Neki, végül is, mindegy. A kazetta B oldalán a 4. számhoz tekert, kedvenc dalához... Sarà perché ti amo, Sarà perché ti amo, lalalala, lalalala... S miközben Paolo énekelt, és a kátyúkat kerülgette, arra gondolt, hogy az élet szép, és tényleg az. A nagy boldogságban észre sem vette, hogy odakint valami megváltozott.

Először a madarak hulltak le az égről...

(„Kirády Attila újságíró és Vujity Tvrtko, a TV2 riportere az elmúlt években több oknyomozó riportban és könyvben próbált választ találni arra, hogy vajon hány magyar kamionos halálát okozhatta Csernobil, és miért hallgatták el az atomerőmű-baleset lehetséges következményeit. A riporterek számos dokumentumot és cáfolhatatlan bizonyítékot is találtak arra, hogy az akkori magyar vezetés tisztában lehetett a csernobili térségben tartózkodó kamionsofőrök veszélyeztetettségével, mégsem fordíttatták vissza a baleset előtt útnak indított szállítmányokat. Az akkori szállítmányozó cégek illetékesei valamennyien azt állítják, miután értesültek az atomerőmű-balesetről, a különböző főhatóságoknál megkíséreltek tájékozódni, hogy mekkora a veszély. Azonban bárhol is próbálkoztak, mindenhonnan a Sugárbiológiai Intézethez irányították őket, ahol azt a felvilágosítást kapták: semmivel sem kockázatosabb Budapestről Kijevbe utazni, mint például Szegedről Szombathelyre.“ Népszabadság, 2002. november 8. péntek)