Az apácák olyan nők, akik fogadalmat tettek arra, hogy vallásuknak szentelik az életüket. Maga az apáca kifejezés a latin abbatissa, apátnő szóból ered, és eredetileg a zárda főnöknőjét jelentette. Az apácák, akik zárt női közösségben, rendszerint zárdában élnek, nemcsak a keresztény (katolikus, ortodox keresztény, anglikán, evangélikus) felekezetekben, hanem a buddhista és dzsainista vallásban is jelen vannak.

A női rendek élete – a férfiszerzetesrendekhez hasonlóan – azokon a regulákon alapult, amelyeket a bencés rend alapítója, Nursiai Szent Benedek írt le még a VI. század első felében. Benedek megszüntette a korábbi remeteség és szerzetesség felemás állapotát, a szerzetesek önkényes vándorlását, és behozta a szerzetesi fogadalmakat. Regulája utasításokat tartalmazott az istentiszteletre, a szerzetesi alázatra, engedelmességre, hallgatásra, az újoncok felvételére, az apátválasztásra, a kolostori javak kezelésére és egyáltalán a mindennapi életre. A rendek napirendjét az „imádkozzál és dolgozzál” elv foglalta keretbe.

A középkor női szerzetesközösségei közül ismerjük a bencés apácákat és a veszprémvölgyi görög kolostor lakóit. A későbbi századokban a női szerzetességet ciszterci és domonkos apácák, klarissza nővérek képviselték, akik világtól elzárt kolostori életet éltek, mindennapjaik imával és közös munkával teltek. Közeledve a XX. századhoz, a női rendek elkezdtek specializálódni: az angolkisasszonyok vagy az iskolanővérek tanítórendeket, az annunciáta nővérek vagy a szatmári irgalmas nővérek betegápoló rendeket, míg a jó pásztor nővérek és a Jézus szíve népleányai a szociális munka iránt elkötelezett rendeket hoztak létre. A hagyományos zárdai rendiség a sarutlan kármelita nővérek vagy az örökimádó nővérek közösségeiben élt tovább.

Hogy évszázadokkal ezelőtt miért jelentkeztek oly sokan önként szerzetesrendekbe, Shulamith Shahar A negyedik rend című könyvében azzal magyarázza, hogy a zárdák viszonylagos biztonságot nyújtottak a nők számára. Zárdába menekültek azok, akik nem akartak belépni egy elrendezett, kedvük ellenére való házasságba; azok, akik féltek az akkoriban sokszor halállal végződő gyermekszüléstől vagy a szintén jellemző újraházasodási kényszertől.

Manapság a fogadalom hátterében kevesebb a kényszerítőerő, ugyanakkor hosszabb is a procedúra: a felvétel után előjelöltség következik, és az igazi szerzetesi élet a noviciátussal veszi kezdetét. A juniorátusi időszak az első fogadalomtól a nővér örök fogadalmáig tart. A Jézus Isteni Szívéről Nevezett Karmelita Nővéreknél rendes körülmények között az örök fogadalmat az első fogadalom után öt évvel teszik le a nővérek.

A szerzetesnők reggel hatkor már talpon vannak, a napot imádsággal kezdik, majd következik a reggeli. Napjaik gerince a közösen végzett zsolozsma és a napi egy óra személyes imádság. Közösen imádkoznak délben, és este együtt mondják az esti imádságot és a kompletóriumot, azaz a napi zsolozsma utolsó részét. A vacsorát mindig közösen költik el, a délelőttök és a délutánok a fix napirendi pontokon túl munkával telnek.

Ezzel együtt a mai apácák élete alig összehasonlítható az elmúlt századok merev zárdai világával. A munka és imádság mellett sokan filmeket néznek, kertészkednek, sportolnak, sőt van, aki sárkányrepülőzik. Akik pedig letették az első fogadalmukat, okostelefonozhatnak, igaz, az internetidő szigorúan képzési szakaszokhoz kötött.

Antal Alexa Krisztina nővér, a Szent Ferenc Kisnővérei rend tagja a YouTube-on közzétett videójában több kényes kérdésre igyekszik válaszolni. Elsőként arra a kijelentésre reagál, hogy könnyű nekik, hiszen semmit sem csinálnak, csak egész nap imádkoznak. A kisnővér magát a felvetést is ellentmondásosnak érzi, hiszen miért csinálnának semmit, ha egész nap imádkoznak. Bár lehet, ismeri el, van, aki az imádságot semminek minősíti. Krisztina nővér teljes szívéből vágyik rá, hogy minden pillanatban imádkozzon, szemlélődjön, de az a helyzet – árulja el –, nem tudja, milyen egész nap imádkozni. Nagyon vágyna rá, de nem tudja. Ha az apácaélet annyira könnyű lenne, teszi hozzá, nem érti, miért nem állnak az emberek tömött sorokban a rendházuk ajtaja előtt.

Ő is megválaszolja az egyik leggyakoribb kérdést, amit talán minden apáca megkapott, és a jövőben is megkap: Miért nem mentek férjhez, ha Jézusnak is volt felesége?

Krisztina nővér szerint ha pusztán történetileg szemléli a kérdést, és lehámozza róla a dogmatikai és teológiai álláspontokat, akkor a zsidó kultúrában az volt a normális, hogy valakinek felesége, családja és sok gyereke van. Úgy véli, a szüzesség mint létállapot vagy életforma nem is zsidó gyökerű. „Ha Jézusnak lett volna felesége, családja, gyerekei, akkor azt miért nem írták volna le az evangéliumok? Ha az volt a kvázi normális, miért tartották volna titokban?” Krisztina nővér hisz az evangéliumoknak, a szent hagyománynak, egyházuk kétezer éves álláspontjának. Rá meri bízni életét Jézusra, követni őt úgy, ahogy ő élte a mindennapjait: nőtlenségben, szüzességben.