Vacsorázunk apámmal, már harmadszor szed a majonézes krumpliból, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy tíz éve halott. A kávénál kissé elkomorul az arca, és azt mondja: ez az utolsó napod. Na, basszus, mondom neki, szólhattál volna korábban is, már este hat óra van, hogy lesz most időm megcsinálni mindazt, amit az utolsó időszakra tartogattam. Apám is jót kacag, aztán megkérdezi, maradt-e még a zserbóból, lenyomtatná vele a majonézes krumplit.

Kinyitom a szemem, a nagy fekete semmit látom. Igaza lett apámnak, meghaltam. Csak az gyanús kicsit, hogy izzadságszagot érzek. Talán verejtékeztem, amikor az életből átmentem a halálba, s ez a szag a túlvilágon sem tűnik el önmagától. Tapogatni kezdem az arcom, ráeszmélek, hogy tegnap este felvettem a szemtakarót. Lerántom, elém tárul a megszokott kép: a hálószobám. Mégsem haltam meg, apámat csak álmodhattam, bár eléggé valóságosnak tűnt a vacsorázás. Kivánszorgok a konyhába, a konyhapulton mosatlan edények, de csak egy tányért látok, meg egy poharat. De nem, itt van egy másik is: ezt még a hét elején vettem elő, csak nem volt időm elmosni, azóta már többször ittam belőle tejet és kólát is, amitől rohadt büdös. Apámnak nyoma sincs, se annak, hogy együtt ettünk volna majonézes krumplit.

Kávét főzök, szigorúan koffeinmentes, egyszer 170 volt a vérnyomásom, és nagyon beparáztam, hogy agyvérzést kapok. Mindenki azt mondja, ihatnék normális kávét, de én ragaszkodom saját szabályaimhoz, mint ahogyan ahhoz is, hogy nincs tésztaevés, mert akkor visszahízom a nagy szenvedés árán leharcolt kilókat. Vágyom a koffeinre meg a tésztára is, néha titokban kólát iszom. De amióta abból is gyártanak koffeinmenteset, inkább azt veszem, pedig annak sokkal rosszabb az íze.

Sütök két tükörtojást, olaj nélkül. Megvettem a méregdrága elektromos, kerámiaburkolatú kütyüt, hogy ne tapadjon le semmi, ha zsiradékmentesen sütök. Emiatt gyakran összeveszem a pasimmal, szerinte ugyanis kell a szervezetnek a zsír. A tojáshoz kenyér helyett salátát eszem, nem jó, de megszoktam. Szénhidrátot nem viszek be a szervezetembe. Mióta lefogytam, a színpadon is jobban mutatok. Nem mondtam még, hogy dzsesszénekes vagyok. Eleinte csak zenélni akartam, megtanultam szaxofonozni, de nem találtam olyan bandát, ahol női szaxist kerestek volna. Ám amikor meghallottak énekelni, mindenkinek leesett az álla. Tíz éve már, hogy dzsesszénekesként dolgozom. De hiába vagyok jó, nem jutok előre, csak egy bárban énekelek.

Leülök, hogy megegyem a tojást és a salátát, bekapcsolom a laptopom, nézek valami sorozatot, amíg eszem. Így szoktam meg, ez a reggeli rutinom. Most éppen egy krimi van soron, egy nő a sorozatgyilkos, olyan pasikat öl, akik lányokat vernek. Arra gondolok, hogy megérdemlik azok a rohadékok, aztán meg gyorsan elmormolok egy miatyánkot. Nem az én dolgom ítélkezni, megteszik azt mások helyettem. Például azok, akik olyanokat terjesztenek rólam, hogy az utóbbi időben sokat piálok, és emiatt elment a hangom. Nem tudom, honnan veszik, hogy a gin-toniktól romlik az ember teljesítménye.

Nézem a sorozatot, és közben fura érzésem támad. Hátranézek, apám a konyhapultnál ül és falatozik. Azt mondja, kenyeret is tarthatnék itthon, mert anélkül nem jó a kolbász. Mi a frászt keresel már megint itt?, kiabálok vele, és közben arra gondolok, hogy mégsem álom volt a tegnap esti vacsora. Apám hanyagul keresztbe teszi a lábát, aztán kiböki, hogy bocsi, elnéztem a naptárt, nem tegnap volt az utolsó napod, hanem a mai az. Csípőből tüzelek: nem hiszek neked, tegnap is átvertél, ma is hazudsz! Aztán azt is hozzáteszem, hogy: egész életedben kamus voltál, és haragszol rám, amiért nem mentem be hozzád a kórházba, mielőtt meghaltál. Apám röhögve mondja: ennek semmi köze ahhoz, hogy eljött az időd. Nem akarok hinni apámnak, de mi van, ha mégis a mai az utolsó napom? Sokszor látni efféle filmeket, ilyenkor szinte kötelező megtenni mindent, amit korábban elhalasztott az ember.

A délelőtti próbán azon töröm a fejem, el kellene lopnom a bár lelakatolt tárlójában őrzött drága szaxofont, hogy legalább egyszer megfújhassam. Régóta áhítozom már rá, de senki nem veheti kézbe, félnek, hogy baja lesz. Mondjuk, ha az enyém lenne, én sem engedném, hogy mindenki beleköpködjön meg tapogassa. Azt mondják, olyan hangja van, hogy attól még a halottak is feltámadnak. Ha holnapra úgyis meghalok, nem tudnak megbüntetni a lopásért, győzködöm magam, amikor a karbantartó erővágójával lecsípem a lakatot a tárlóról. Mindenki ebédel, ketten vagyunk az épületben a portással. Neki mindegy, hogy a kiöregedett, elhangolódott szaxofont fújom meg, vagy ezt a becses kincset. Bár győzködöm magam, hogy nem így van, de félek a lebukástól. A számhoz emelem a drága hangszert, és megfújom. Mennyei hangot hallat, majd egy mondat jön ki belőle emberi hangon: még ma meghalsz! Hirtelen elejtem, megpördül a tengelye körül a kemény járólapon. Ha mégsem halnék meg ma, holnap biztosan megölnek azért, amit tettem. Felemelem a behorpadt hangszert, és visszateszem az üveglap alá, a lakatot is rábuherálom, már amennyire tudom. Összeszedem a cuccaimat és angolosan távozom, mielőtt a többiek észrevennék, hogy mit tettem.

Szedem a lábam, a cipőim szüntelen azt kopogják, még ma meghalsz, még ma meghalsz. Jól van, gondolom, ha mégis igaz, hogy holnapra hulla leszek, ma legalább még bezabálok. Évek óta nem ettem tésztát, pedig az a kedvencem. Folyton fogyókúrázom, a szénhidrát nem fér bele az étrendembe. De ha holnap végem, nem mindegy? Már elhízni sincs időm. A lakásomhoz közel van egy kínai büfé. Kérek egy adag pirított tésztát jó sok hússal, tojással, elvitelre. Aztán meggondolom magam, szólok, hogy inkább két adagot csomagoljanak, és tegyenek hozzá karamellizált diót és sült banánt is. Vendégség lesz?, kérdi a kínai tulaj, és mosolyog.

Rég nem érzett kéjjel tömöm magamba a még meleg barna tésztát. A szójaszósz lefolyik a szám sarkából az államra. Alkarommal törlöm le. Vettem kólát is, nem cukormentes és koffein is van benne. A két litert fél óra alatt megiszom. A kínai kajában van valami, amitől mindig rohadt szomjas az ember. A második adag tészta utolsó harmadát már nem bírom megenni, pedig szeretném. A sült banánt is befalom. Egyszer-egyszer rám tör az öklendezés, de kitartok az eredeti tervem mellett, hogy az utolsó napomon mindent felfalok, amit korábban nem ehettem meg.

Este nyolc óra van, megittam öt pohár gin-tonikot, és legalább tízszer kinyomtam a telefont, amikor a menedzserem hívott. Biztosan észrevették, hogy mit műveltem a méregdrága szaxofonnal. Szerintem csak azért nem jött még ide, mert azt hiszi, az esti fellépésen úgyis találkozunk. Téved! Én már többé nem lépek fel azoknak az idióta, hozzá nem értő dzsesszanalfabétáknak. Csak azért jönnek minden héten a bárba, hogy igyanak és csajozzanak, s közben leszarják, hogy mit énekelek. Szelfiznek és költik a pénzt. Reggelre úgyis meghalok, minek rontsam el az utolsó estémet velük. Meg egyébként is, kicsit megülte a gyomromat a tészta, mozdulni sem bírok, nemhogy énekelni.

Tíz óra van, egyre szarabbul vagyok. Többször hánytam, és ráz a hideg. A telefonomat kikapcsoltam, hogy a menedzserem ne tudjon elérni. Úgy érzem, igaza volt apámnak, ma este tényleg eljön a vég, halálra zabáltam magam. Vélhetően az a fél liter pálinka sem használt, amit a gin-tonik mellé küldtem, hogy véget vessen a gyomromban dúló háborúnak. Órák óta az életemért küzdök. Apám is itt van valahol a lakásban, az imént még az ágyam végében ült, és azt sorolta, mit rontottam el az életem során. Hosszú még az a k...a lista, mert közben kimennék hányni?, kérdeztem tőle. S bár úgy tettem, mintha semmivel nem értenék egyet, amit mond, de közben tudtam, igaza van, sok mindent elszúrtam. A vécén ülve bőgök és hányok, nem tudom eldönteni, mitől félek jobban, a haláltól, vagy attól, amit magam után hagyok: a nagy ürességtől, a semmitől, a nem létező halhatatlanságtól. Semmit nem így terveztem, de mégis ez lett belőlem, egy lúzer, aki utolsó óráiban halott apjával társalog ahelyett, hogy egy luxushelyen lenne a luxusszeretőjével és a luxustemetését tervezné. Újabb görcsök törnek rám, azután csak a nagy fehér csendre emlékszem.

Nem tudom, meddig lehettem ájult, de most egy férfi hajol felém, azt magyarázza, még jó, hogy a menedzserem rám talált, különben perforálódhatott volna a vakbelem. Kórházba visznek, magyarázza, és megoperálnak, aztán reggelre minden rendben lesz.

Kórházi ágyon ébredek, a nővér az infúziós palackkal babrál. Azt mondja, jó sokat aludtam, már dél van. Hamarosan jön a főorvos is, teszi hozzá, majd bizalmasan közli: ezt is túlélte, a műtét remekül sikerült. Arra gondolok, apám másodszor is átvert, és mégsem a tegnapi volt az utolsó napom, mégsem haltam meg. Ez jó érzés, így még lesz időm változtatni az életemen, mégsem lúzerként távozom. Határozottan kellemes érzés jár át, pedig sajog a műtéti seb.

Közben érzem, hogy valaki megfogja a kezem, és simogatja a homlokom. Ránézek. Anyám az, anyám, aki tavaly meghalt. Apámé után az ő érkezése már szinte meg sem lep. Szia, anyu!, mondom, és mosolyogni próbálok. Szia!, válaszol, és megcsókolja az arcom. Jöttem, ahogy tudtam, mosolyog. Látod, apu annyira haragszik rám, hogy szándékosan ijesztget, mondom, de nem lett igaza, nem haltam meg se tegnap, se tegnapelőtt. Ez igaz, válaszol anyám, és megölel. És nem rád haragszik, hanem rám, teszi hozzá. Pár napja összefutott ott fenn valakivel, aki elmondta neki, hogy valójában nem ő a vér szerinti apád, hanem valaki más. Szólni sem tudok, csak nézem anyámat, aki bólint: tényleg nem ő az apád. És te most azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Nem tudtad volna még életedben elmondani?, emelem fel a hangom, amit meg is bánok rögtön, mert fáj a beszéd, nemhogy az ordibálás. Anyám közelebb hajol hozzám, és a fülembe súgja: nem ezért jöttem, hanem, hogy elmondjam: apád tényleg elnézte a dátumot, a mai az utolsó napod.