Régi történet, még az is lehet, egyetlen szó sem igaz belőle, de egy napon Sir Edwin Henry Landseer (1802–1873) angol festőművész vacsorázott. Ilyet többször is tett, megtehette, szokásává vált, hogy estebédjét békésen, nyugodt körülmények között fogyassza el. Tehetős volt, korának kedvelt, nagyra becsült művésze. Olyannyira, hogy amikor meghalt, a zászlókat félárbócra húzták, az emberek pedig koszorúkból emeltek hegyet tiszteletére az éppen negyven esztendővel korábban felállított Nelson-emlékoszlopnál – azoknál az oroszlánoknál, amelyeket Landseer Carlo Marochetti szobrászművésszel közösen alkotott.

Történt tehát, hogy a vendéglőben, ahol a festőművész falatozott, furcsa pár telepedett a szomszéd asztalhoz. A férfi és a nő lármázott, vihogott. Viselkedésükkel rendre megzavarták a húsok nyugodt szeletelését, párolt zöldségek pöckölését, kenyérszeletek roppanását. A festő egy ideig tűrte a zajongást, majd félretette villáját, elővette vázlatfüzetét, és rajzolni kezdett. Éppen úgy, mintha témát keresne magának: hol a skiccre pillantott, hol a szomszéd asztalnál vihogó nőre. A hölgy férje látta, hogy Landseer egyre sűrűbben nézi asszonyát, majd elvesztve türelmét idegesen fölpattant, és ráförmedt a művészre. Valami olyasmit mondott, hogy milyen jogon merészeli engedély nélkül lerajzolni a feleségét, mire Landseer megmutatta a rajzát, és tétovázva így szólt: Ez az ön felesége? A füzet egy tökéletesen megrajzolt libát ábrázolt...

Szép anekdota, mosolyogtató, még az is lehet, tényleg megtörtént. Landseer ugyanis arról volt nevezetes, hogy előszeretettel festett állatokat. Szarvasokat, lovakat, madarakat, bármifélét, és köztük rengeteg kutyát. A festőművész nevét őrzi a landseer, ez az újfundlandi, bernáthegyi és pireneusi kutyák keverékére emlékeztető nagy testű eb is, amely száz évvel ezelőtt majdnem kipusztult, de német tenyésztőknek sikerült megmenteniük.

De mindez hogyan kapcsolódik a borzebekhez, vagyis a tacskókhoz, régmagyarosan a dakszlikhoz? Landseernek is köszönhetően a tacskó is a halhatatlanság birodalmába került. Az egyik festményén, amely a XIX. század negyvenes éveinek elején készült, egy híres tacskó, Ziva látható, amint egy gyümölcsöt majszoló majmot bámul. Mit bámul... A falatot szinte kinézi a piros kabátot viselő emlős szájából, vagyis azt a pillanatot ábrázolja, ahogyan a kedvencek az amúgy békésen reggeliző, ebédelő, vacsorázó ember mellé toporognak, és ártatlan képet vágva azt az érzést keltik, hogy amióta megszületettek, még egyetlen falatot sem ettek.

Egy ilyen képet látva minden szívnek meg kell szakadnia, az összes sóhajnak fel kell törnie – és, persze, minden tenyér simogatásra vágyik. Különösen annak ismeretében, hogy nem is olyan régen éppen Németországban, a tacskók szülőhazájában hírt adtak egy törvénytervezetről, amely tiltaná „(csont)váz-rendellenességgel” rendelkező – gerincproblémáktól szenvedő, az átlagnál rövidebb lábú és hosszabb hátú – kutyafajták tenyésztését. Így a kilenc fajtaváltozatú tacskóét is. Miközben a borzeb Az én kutyám cikke szerint is – a 2023. évi felmérések és statisztikák alapján – Európában a 6., az Egyesült Államokban a 9. legnépszerűbb fajta volt.

Arról nem maradt fenn semmiféle feljegyzés, hogy a Landseer festményén pózoló Ziva végül kinézte-e a gyümölcsöt a majom szájából, de abban szinte biztosak lehetünk, hogy ha Landseer ma élne, és hallott volna erről a német törvénytervezetről, alighanem elővenné vázlatfüzetét, és a törvényalkotókra pillantva felskiccelne néhány állatot. A fantáziára bízzuk, milyen jószág feszítene a fehér lapon, ám nem csodálkoznánk azon, ha az emlős megszólalna, alighanem ezt mondaná: iá...