Az autósport királykategóriája, a Formula–1 egykor a hangorkán Mekkája volt, a versenyautók hangosan üvöltöttek az őket meghajtó, dobhártyaszaggató V10-es motortól. Ez és a kerék a kerék elleni harcok elegendőek is voltak ahhoz, hogy beinduljon a nyálelválasztás a szurkolókban a lelátókon és a tévékészülékek előtt. Ez a fény aztán megkopott, mégis a mai napig milliókat hoz lázba az F1, mert a versenyzés szívbemarkoló izgalma és az ikonikus istállók küzdelme még mindig komoly adrenilifröccsel látja el a szurkolókat.

Mika Häkkinen, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen, Fernando Alonso, Juan Pablo Montoya – az 1990-es évek elején született szurkolók ezeken a pilótákon nőttek fel, miközben elszakíthatatlannak hitt kötelék alakult ki közöttük és a Formula–1 között. Tényleg hihetetlen, hogy Alonso még mindig a mezőny tagja. A Schumi-érát aztán felváltotta Sebastian Vettel és Lewis Hamilton rivalizálása, de emlékezhetünk arra, hogy a Red Bull több éven át oktatta a mezőnyt, amit aztán a Mercedes is megtett, unalomba fullasztva így jó pár szezont.

Persze a nosztalgia mindent megszépít, régen is voltak unalmas versenyek, a Ferrari-dominancia a vörös csapat szurkolóin kívül mindenkit lehozott az életről. Azt viszont bátran merem állítani, hogy régen hús-vér emberekért szurkoltunk, szemben a mostaniakkal. Miközben minden tiszteletem az övék, hiszen hihetetlen gyors autókat vezetve teszik kockára az épségüket minden versenyen, de őket hallgatva az az ember érzése, hogy van valahol egy gyár, ahol elkészítik a gépversenyzőket, akik a betanult paneleket ügyesen felmondják, de mást, valami személyest, emberit, örökre belénk égőt ne várjunk tőlük.

Kezdenek elveszni a nagy egyéniségek, az utolsó ilyen mohikánok közül már csak Alonso van itt. Személy szerint Hamiltont már nem sorolnám ide, pedig már ő is rutinos, vén rókának számít. A mostani felhozatalból üdítő kivételnek számít Max Verstappen, aki mindig őszintén a világ elé tárja a véleményét, ezért üt el látványosan a többiektől, mert ők az esetek többségében hússzor is meggondolják, mit mondjanak. Pedig a hőskorban ez egyáltalán nem volt jellemző, és ettől vált igazán emberivé, még szerethetőbbé.

Régen úgy ültünk le futamot nézni, hogy benne volt, csak páran érnek célba, a motorok gyakran füstöltek el, ehhez képest napjainkban alig-alig következnek be látványos technikai meghibásodások. A szigorú versenyfelügyelők sokszor a kerék a kerék elleni harcot sem engedik, pedig ez lenne az F1 sava-borsa, a nézők azért fizetnek rengeteg pénz a belépőért, ülnek közel két órát a tévék előtt, hogy késhegyre menő csatákat nézve tomboljanak.

De ami a leginkább bántja a szurkolókat (és amúgy a pilótákat is, nem mellékesen), az az, hogy elvették tőlünk a V10-es motorok gyönyörű hangját, amit már csak régi felvételeken tudunk visszahallgatni. A Liberty Media megjelenése után a rajtrácslányok eltűnése is kiverte a biztosítékot a férfi szurkolóknál, és minden bizonnyal a pilóták közül is többen elmorzsoltak pár könnycseppet.

„A múltban egy lányt sem kényszerítettek arra, hogy ezt csinálja, élvezték, hogy ott lehetnek. Ez egyszerűen a manapság jellemző túlzó fontoskodás. Minden lány, aki rajtrácslányként részt vett a versenyeken a múltban, azért tette, mert akarta. Nem hinném, hogy bárki kényszerítené őket erre. Ez sokat elárul a korszakunkról, arról, hogy szeretünk nagy feneket keríteni a semmiségeknek” – kommentálta Vettel a 2018-as fejleményt.

Jómagam a 90-es évek végén, 2000-es évek elején kezdtem el követni az F1-et az édesapám és a bátyám miatt, akik minden versenyt élőben követtek. Mindketten a Ferrrinak és Schuminak szurkoltak, úgyhogy én már csak dacból is szembementem a családi irányvonallal, és a testvéri rivalizálás szerves részeként Ralf Schumachernek is szorítottam, bár utóbbi aztán hamar elmúlt. Apukám már kiszállt a körből, nem követi az F1-et, de a testvérem a mai napig képben van a dolgokkal, még úgy is, hogy már nem néz meg minden versenyt. És őszintén be kell vallanom, már nálam is előfordul, hogy kihagyok évente 1-2 versenyt, előfordul, hogy nem érzem magamban az erőt, hogy korán reggel felkeljek, vagy éppen késő estig fennmatradjak csak azért, hogy megnézzel egy ázsiai vagy tengerentúli futamot.

Engedjék meg nekem, hogy elmeséljek egy családi rituálét, ami szintén kikopott az életükből. Gyerekkoromban hétvégén gyakran lementünk a telkünkre, Velencefürdőre. Általában vasárnap délután indultunk haza, de édesapám csak azután indította be a családi autó motorját, hogy megnéztük a rajtot, és az azt követő első pár kört. Ha gyorsak voltunk, a verseny végét meg elcsíptük az újpesti lakásunkban.

Bizony, sokan visszasírjuk a 15-20 évvel ezelőtti F1-et, amikor nem ömlött ránk felfoghatatlan mennyiségű információ a közösségi médiából, amikor még internet sem igazán volt, és izgatottan vártuk a rajtokat, mert biztosak voltunk benne, hogy valami különlegesnek leszünk a szemtanúi. A számok nem hazudnak, Schumacher visszavonulása után meredek zuhanásnak indult az F1 nézettsége. Bernie Ecclestone távozása után az új tulajdonos, az amerikai Liberty mindent megtett, hogy közelebb hozza a sportot és pilótákat a nézőkhöz (gondoljunk csak a Netflixen futó F1-es sorozatra), és a szabálymódosításokkal is igyekszik felpezsdíteni a versenyeket. Hol kevesebb, hol több sikerrel, de azért azt látjuk, hogy még manapság is órási a népszerűsége a sportnak.

Én csak egyet szeretnék kérni, az utcai pályákból legyen kevesebb, és becsüljék meg jobban a hagyományos vonalvezetésű pályákat. És a 16-17 versenyből álló versenynaptár visszahozatala is üdítő lenne, még úgy is, hogy közben tisztában vagyok azzal az alaptétellel, miszerint az üzlet sok szempontot felülír. Talán ezért is van valami abban, amikor a boomerek azt mondják, régen tényleg minden jobb volt...