Ez a történet nem Illyriában játszódik, hanem Kubában, a főhősét, a Herceget nem Orsinónak hívják, hanem Teófilo Stevensonnak, a lányt nem Oliviának, hanem Gabrielának, de egyelőre többet nem árulok el a sztoriból. Van annyira érdekes, mint Shakespeare vígjátéka.

Eljutni egy (pláne több…) olimpiára egy sportújságíró álmainak netovábbja. Nekem huszonnyolc évesen sikerült először, méghozzá 1984 nyarán, Havannába.

Micsoda? Hogy Havannában még sohasem rendeztek olimpiát?

Ezt csak úgy hiszik a tudatlanok. Ugyanis megannyi tanúm van rá, hogy negyven évvel ezelőtt a kubai fővárosban is rendeztek olimpiát. Igaz, hogy csak három sportágban, ökölvívásban, vízilabdában és férfi röplabdában, továbbá Juegos de Amistad, vagyis Barátság Verseny volt a hivatalos neve, de ez a bohózat valójában a szocialista országok olimpiája volt, Kína, Románia és Jugoszlávia kivételével, mert ezeknek az országoknak a vezetői vettek egy nagy levegőt, és inkább elküldték a sportolóikat Los Angelesbe, az igazi olimpiára.

Utólag bevallom, szégyellem magam, de jól éreztem magam két héten át a Hotel Deauville-ben, a már akkor is ütött-kopott, még az amerikaiak által épített szállodában a Malecónon, a havannai tengerparti sétányon.

Mai fejjel visszatekintve azon kellett volna rágódnom, hogy micsoda galádság volt a Magyar Olimpiai Bizottság részéről megszavazni a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Tényleg az volt, egyetlen ellenszavazatra futotta a nagyérdemű grémium tagságától, bizonyos dr. Jacsó István, a kézilabda-szövetség delegáltja vette a bátorságot, hogy szembemenjen a párthatározattal. (Egy évvel később meg is halt, de nem ezért…)

Szóval 1984. augusztus 16-án elindultunk a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérről Havanna felé, az Iberia járatával, jómagam a Magyar Távirati Iroda képviseletében. Madridban átszálltunk, rettenetesen hosszú volt az út az Atlanti-óceán felett, de legalább tartalmas beszélgetéseket folytathattam Farkas Jóskával, minden sportfotósok egyik legjobbikával, a magyar férfi röplabda-válogatott valamikori kiválóságával. „Cimbinek” – mert Jóska mindenkit így szólított – kimeríthetetlen volt a sztorigyűjteménye, észre sem vettük, hogy közben leszállt a gépünk a José Martí Nemzetközi Repülőtéren.

A Hotel Deauville-ben szállásoltak el bennünket, magyar újságírókat. Engem a Magyar Hírlap rovatvezetőjével – egykori ÁVH-s őrnaggyal – helyeztek el egy szobában, akkor még nem tudtam a nálam jóval idősebb férfi undorító előéletéről. A pasas már régen meghalt, a velem nagyjából egyidősek tudják, kiről beszélek. (Ezek a sötét titkok úgyis csak a rendszerváltozás után derültek ki Kiszely Gábor leleplező könyvéből, az ÁVH – Egy terrorszervezet története című munkából.)

Szóval beköltöztünk a Deauville-be, ahol a viharvert hotel hatodik emeleti tetőteraszán kellemes kis úszómedence volt. Alighogy lecuccoltam a szobánkban, fürdőgatyára vetkőztem, és kiültem a medence partjára, miközben a lábamat belelógattam a kellemesen langyos vízbe. Eltöprengtem Enrique Ojeda barátom, a madridi As című sportújság szakírója bon mot-ján, aki egy évvel korábban, a budapesti torna-világbajnokság idején visszatérő rendszerességgel emlegette két korsó sör között:

„Qué dura la vida del enviado especial!”

„Milyen gyötrelmes a kiküldött tudósító élete!”

Önfeledt merengésemből egy váratlan esemény riasztott fel. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki odakönyököl a két térdemre. Mármint a medence vizében.

Lepillantottam, és úgy jártam, mint Sir Oliver Yolland, Denham örökös ura a Láthatatlan légióban.

Aki a térdemen könyökölt, a világ legszebb nője volt.

„Qué tal?” – érdeklődött a ragyogó macskaszemekkel megáldott, éjfekete hajú hölgy, aki önfeledt merengésemet kihasználva odatempózott a térdemhez a medencében.

„Bien…”, brekegtem, mert bár úgy emlékeztem, hogy tudok spanyolul, ennél több egyelőre nem jött ki a torkomon.

Aztán persze fokozatosan magamra találtam, szép lassan beindult, majd felpörgött az ismerkedő beszélgetés. A 24 éves lányt Gabriela de Leónnak hívták, a mexikóvárosi Nemzeti Balett szólótáncosnője volt, kiderült, hogy a társulat éppen Havannában vendégszerepel, és a sors kifürkészhetetlen akaratából ők is a Deauville-ben szálltak meg.

Gabriela egy jómódú, a konkvisztádorok, Hernán Cortéz idejéig visszanyúló pedigrével rendelkező kreol család sarja volt, szűkszavúsággal nem lehetett vádolni (be nem állt a szája), de engem cseppet sem zavart, tágra nyílt szemmel és füllel ittam a szavait. És közben tanultam a mexikói spanyol dialektus fordulatait. Megtudtam többek között, hogy náluk a beszélgetni nem „conversar”, hanem „platicar”.

Így hát „platicartunk” késő délutánig, nem is vettük észre az idő múlását a tetőteraszon, azonos hullámhosszon jártak a gondolataink, hosszú percekre egymásba fonódott a tekintetünk, így hát hat óra tájban úgy sétáltunk el a szobámhoz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne röpke kétórás ismeretséggel a hátunk mögött.

A meghitt légyottot dörömbölés szakította félbe. Az ex-ÁVH-s próbált meg bejönni a közös szobánkba, én azonban természetesen kulcsra zártam az ajtót, és csak annyit ordítottam ki a folyosóra, hogy ne zavarjon, menjen le vacsorázni az étterembe.

Nem szaporítom fölöslegesen a szót, a Havannában töltött két hét addigi életem legszebb két hete volt. Közben ugyan zajlott egy Barátság Verseny, a szocialista országok olimpiája, amikor is olyan zseniális sportemberekkel laktunk egy hotelben, mint Csapó Gábor, Gerendás György, Horkai György, Papp László, Csötönyi Sándor, de az az igazság, hogy vajmi kevésre emlékszem a sporteseményekből.

Pedig volt egy olyan bokszmeccs, amihez foghatót nagyon keveset láttam. Teófilo Stevenson vívta a szovjet (azaz grúz, akkor még nem ismertük ezt a szót, hogy georgiai) Valerij Abadzsannal, ezzel a medveszerű nehézsúlyúval. Abadzsan nekiment a colos kubainak, beszorította a sarokba, az meg állta a rohamokat, majd a második menet vége felé egy olyat bemosott a grúznak, hogy az csak lógni tudott a kötélen, mintha az ruhaszárító lett volna.

De én fütyültem Stevensonra, nagyjából az egész Barátság Versenyre, szűkszavú tudósításokat küldtem haza telexen, kockáztatva azt is, hogy kirúgnak, engem csak Gabriela érdekelt. Megismerkedtem a mexikói felső tízezer életével, a mexikóvárosi balett munkájával, történeteket hallottam Alicia Alonsóról, az akkor már 64 éves világhírű kubai balerináról, akivel Gabriela együtt gyakorolt Havannában.

Petrovics Laci, az MTI aranykezű fotóriportere nem tudta megállni, és készített rólunk egy sorozatot, ott, a medence partján…

Úgy elröppent a két hét, hogy észre sem vettem. De egyszer minden jónak vége szakad, augusztus 27-én kivittek minket a José Martíra, felszálltunk az Iberia madridi járatára, és búcsút intettünk Kubának.

Én meg Gabrielának.

Azt nem mondom, hogy elfelejtettem, arról szó sem lehetett, de akkor még nem volt internet, a Facebookot csak jó húsz évvel később találta fel egy harvardi diák, így aztán semmi hírt nem kaptam a macskaszemű balerináról.

Egészen 1986 nyaráig.

Akkor rendezték Mexikóban a labdarúgó-világbajnokságot, és Vándor Kálmán barátom – aki 1984 augusztusában Havannából is tudósított – behízelgő hangján elénekelte nekünk Domenico Modugno világslágerét, a Távollétet (Viharként tombol már a messzi távol…), amelynek ő fordította magyarra a szövegét, miután visszatértek Irapuatóból, felhívott telefonon.

„Te, ide figyelj, találkoztam Mexikóvárosban a barátnőddel!”

Először azt hittem, Kálmán meghibbant, milyen barátnőm van nekem Mexikóvárosban?

„Tudod, Gabrielával, akivel tavalyelőtt összejöttél Havannában!”

Most már leesett a tantusz. Hát persze, Gabriela!

„És mi van vele?” – érdeklődtem.

„Képzeld, hozzáment feleségül Bora Milutinovicshoz, a mexikói válogatott jugoszláv szövetségi kapitányához!”

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csodálkoztam. Bora, a nagy világvándor sármos pasas volt, biztosan összeismerkedett egy fogadáson az elbűvölő Gabrielával, és házasság lett a vége.

Afelől semmi kétségem, hogy Milutinovics jobb parti volt a csóró budafoki firkásznál.

Epilógus: Amikor hazaértem Havannából, az íróasztalomon az MTI-ben egy levél fogadott. Az ÁVH-s „kolléga” feljelentett a Tájékoztatási Hivatalnál (akkor még volt ilyen, az felügyelte az MSZMP részéről a sajtót. Mielőtt bárki is rosszra gondolna, sohasem voltam párttag), amiért kizártam a közös szobánkból.

Hiába, a régi reflexek…