Csak a legszerencsésebbek szorulnak be a hetedik és a kilencedik emelet közé. Ezt mondogatta Béla, közműügyi előadó, ha arról kérdezték, hol él. Mondta volna, persze, az őszintét is, hogy nyomorult az élet így, szája szélére gyűltek szavak, de apjától azt tanulta, aki pásztorként ötven nyarat lehúzott a Hortobágy peremén, hogy a férfiember nem zokog, nem nyüszög, hanem teszi a dolgát, amit az Úr számára kijelölt.

Béla persze nem az égi hatalmak kezét látta abban, amikor a lakótelepi háromszobást kiutalták neki, mint inkább a tanácselnök jobbkezének hurkás ujját, amivel az engedélyt aláírta, és hiába fellebbezett, hogy neki egy földszintes, kétszobás parasztház is megteszi, azt mondták, neki ez jár, és ahelyett, hogy válogatna, inkább örüljön, mert az állam észrevette őt, az állam gondoskodik az embereiről. Béla azóta liftezik az égbe, minden áldott nap, föl és le, és azon tűnődik, mit vétett a sorsa ellen, s hogyan tudna azon fordítani.

Munkába menet gyakran a kertvároson át gyalogolt, és azt játszotta, hogy a saroktól a nyolcadik ház az övé. Ott aztán megállt, kigyönyörködte magát a kert látványában, majd újabb számolásba kezdett. Így, mire a hivatalba ért, hat-tíz helyen is lakott már. Lelke megtelt füvek és bokrok illatával, ablakba tett muskátlik pirosával. Csak a visszaút, az ne lett volna mindig nyomorúságos. Csak a legszerencsésebbek szorulnak be a hetedik és a kilencedik emelet közé, mantrázta a liftben, minden emelet fémesen koccant, alig hallhatón, mint amikor egy golyót arrébb tolunk a rózsafüzéren.

Egy év panelélet a leglágyabb szívet is feszesre húzza. Talán ezért történhetett meg, hogy Béla, egy késő tavaszi napon lángoló arccal állt felesége elé. Idén nyaralunk, mondta. Tavaly is voltunk, felelte az asszony, de Béla legyintett: az csak a kötelező szabadság idejének szakszerű, a társadalmi elvárásoknak megfelelő módon történő eltöltése volt. Otthon amúgy soha nem használta a hivatali nyelvet, el is nevette magát, majd táskájából katalógust húzott elő, és boldogan mutatta a nyolcadik oldalt. Megyünk az NDK-ba, dagadt a melle, és nem holmi kétszemélyes Pionerben alszunk, hanem ebben a fejedelmi sátorban.

Az asszony nézte fotókat, majd urára pillantva így szólt: és van erre pénzünk? Még szép, bólintott Béla. Feleségét az ablakhoz vonszolta. Látod, mutatott a mélybe, már ott is van, a Wartburg mellett. Az asszony nem felelt, visszatért a konyhába, tányérba merte a lebbencslevest, kitette az asztalra. Ehhez azért lesz még egy-két szavam, jegyezte meg halkan kanalazás közben.

Nem lett, mert a Skif M1 utánfutóból tényleg fejedelmi sátrat lehetett elővarázsolni. S mivel Mari a negyedikről olyan sárga lett az irigységtől, amikor meglátta, hogy Béláék mivel mennek nyaralni, ráadásul nem a szokásos széplaki kempingbe, hanem Erfurt, Lipcse, Drezda, Berlin, Béla felesége minden reggel igazított szoknyájának feszességén, úgy lépdelt a paneldzsungel ösvényén.

Béla pedig többször is kinyitotta a Skif M1-et, ott a parkolóban, gyakorolt az útra. Volt, hogy lent is aludt. Elnyújtózott a kényelmes matracon, kezét a fearra gondolt, lám, a sors mégis kegyes hozzá. Egyszer még a fejét is kidugta a sátornyíláson, felnézett az égre. Körülötte szürke óriásként nyújtóztak a panelek tömbjei. Esteledett. Fent a nyolcadikon az ő ablakukból is fény világított. Innen, lentről nézve melegséget árasztott. Béla el is bizonytalanodott, sosem gondolt még így az otthonára. Lehet, mégis szerencsés ember ő. Végül is, minden csak nézőpont kérdése, sóhajtotta, és lelke mélyén virágba borultak a szomorúság rózsái.