Nem is volt szöszi...

19 éves volt, amikor az őt foglalkoztató modellügynökség tulajdonosa, Emmeline Snively rábeszélte, hogy festesse platinaszőkére barna, göndör fürtjeit, továbbá egyenesítse ki hullámosra, mert úgy dögösebb.

Sőt, még csak nem is volt Marilyn Monroe. 1926. június elsején Norma Jeane (ejtsd: dzsín, nem dzséjn!) Mortensonként született, habár egy 2022-es DNS-teszt kiderítette, hogy a vér szerinti apja nem Mortenson, hanem Charles Stanley Gifford, aki Norma Jeane édesanyjának, Gladys Pearl Bakernek volt a munkatársa a kislány fogantatásakor.

Jóformán semmi sem az Marilyn Monroe-ban, aminek látszik. Például az orra és az álla sem, mivel mindkettőt kisebb plasztikai műtéttel korrigálták, nem is beszélve a fogsoráról, ugyanis a lánynak enyhe mélyharapása volt, azaz a felső fogsora túlságosan eltakarta az alsót.

Ki tudja, a kebleit is megcsináltatta volna-e, ha az efféle plasztikai műtét ismert lett volna az ötvenes-hatvanas években...

Monroe élete mintha csak a legemlékezetesebb filmje, a Van, aki forrón szereti befejező képsorának az esszenciája lenne. Amikor a nőnek álcázott Jack Lemmonba fülig szerelmes milliomos az esküvőjüket tervezi:

„Felhívtam a mamát! Örömében sírva fakadt! 

Én nem esküdhetek a mamája ruhájában, hiszen, nekem egészen más az alakom!

Átalakítjuk.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, mi nem házasodhatunk össze!

Miért nem?

Először is azért, mert nem vagyok természetes szőke!

Nem számít!

Dohányzom!  Éjjel-nappal dohányzom!

Nem zavar.

Szörnyű múltam van. Három éve együtt élek egy szaxofonossal!

Megbocsátom.

Tovább, nekem nem lehet gyerekem.

Örökbefogadunk!

Kérem, értse már meg végre! Férfi vagyok!

Igen? Senki sem tökéletes...”

No de mindez kit érdekelt? Engem biztosan nem. Marilyn Monroe-nál csábosabb, igézőbb, naivabb szöszit nem hordott a hátán a filmvászon, Brigitte Bardot hozzá képest Kathy Bates volt a Tortúrában. Ahogy a Van, aki forrón szeretiben önmagát ukulelén kíséri a vonaton, és fülbemászóan énekel (jó hangja volt, bizony!), az maga a gyönyör.

Oké, nem volt makulátlan az élete, de hát kinek az? Állítólag sokáig édeshármasban élt a filmtörténet két óriásának fiával, Charlie Chaplin Jr.-ral és Eddie G. Robinson Jr.-ral, ahogy az a sokkolóan depresszív remekműben, a Blonde (Szöszi) című Andrew Dominik-opuszban erős hangsúlyt kap. (Bár állítólag az egész csak kitaláció, legalábbis írásos dokumentumok nem tesznek említést erről a sajátos szerelmi háromszögről.)

Nagy ügy... Ettől függetlenül Ana de Armas tökéletes Marilyn a filmben, de ez csak egy mellékszál.

Egyébként ha már Van, aki forrón szereti: Eddie G. Robinson Jr. egy cameo erejéig szerepel a filmben, ő az a Johnny Paradise, aki a gengszterfőnök születésnapi buliján előugrik az ünnepi tortából, és mindenkit legéppisztolyoz.

De még ez az édeshármas – ha egyáltalán igaz volt – a legkevesebb. Ha már szó esett románcokról, Norma Jeane/Marilyn Monroe háromszor ment férjhez, először néhány nappal tizenhatodik születésnapja után a szomszéd sráchoz. Aztán már híres színésznőként a baseball-sztár Joe DiMaggióhoz, majd végül Arthur Millerhez, immár harmincévesen.

Már ez utóbbi románc kezdete is zűrös volt, valahogy jellemző Marilyn életére. Elia Kazan, a neves filmrendező ismertette össze a filmsztárt és az írót, amiben csak az a kissé szokatlan, hogy Kazan éppen kavart Marilynnel...

Mindegy is, az ismerkedés 1950-ben történt, és évekig látens volt kettejük szerelme, míg végül 1955-ben vulkánként tört a felszínre.

Természetesen Miller nős volt, de elvált, és elvette feleségül a szőke bombázót. Az, hogy házasságuk viharos volt, enyhe understatement. Bár Monroe egyszer kijelentette, hogy senkit sem szeretett úgy, mint Millert, és az író volt élete szerelme, ez mindez nem tartotta vissza attól, hogy a Let's Make Love! (Szeressünk!) forgatásán közelebbi kapcsolatba kerüljön a férfi főszereplővel, Yves Montand-nal...

1961-ben még nagy nehezen befejezik az Arthur Miller forgatókönyve alapján készült Kallódó emberek (The Misfits) forgatását – nagy nehezen, mert az akkor már súlyos szenvedélybeteg, italozó és kábítószer-élvező Monroe folyton elfelejtette a szövegét –, aztán elválnak.

És akkor Monroe halála.

A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi is történt a végzetes napon, 1962. augusztus 4-én. Marilyn Monroe viszonya a Kennedy fivérekkel, ha nem is nyílt titok volt, de sokan tudtak róla. JFK-nek 1954-ben mutatta be a dívát egy Peter Langford nevű színész. Csakhogy idővel John ráunt a színésznőre, és 1962 elején lepasszolta öccsének, Bobbynak, az igazságügyi miniszternek.

Amikor JFK 45. születésnapján, 1962. január 3-án Marilyn elénekelte a Times Square-en a Happy birthday, dear President!-et, azért gyanús lehetett Amerikának, hogy valami van az Egyesült Államok 35. elnöke és a szexbomba között...

Ami tény: nem sokkal később, 1962. augusztus 5-én Marilyn Monroe-t holtan találták brentwoodi (Los Angeles előkelő negyede) házában. A boncolás a halálos adag többszörösét mutatta ki a szervezetében különféle gyógyszerekből, nagy valószínűséggel öngyilkosság történt. Azonban mind a mai napig él a gyanú, hogy a Kennedy klán tette el láb alól a kényelmetlenné vált filmsztárt. Joe DiMaggio, Marilyn Monroe második férje haláláig meg volt győződve arról, hogy Kennedyék intézték el egykori feleségét.

A sors iróniája, hogy John mindössze 15 hónappal, Bobby 6 évvel élte túl a hányatott sorsú dívát.

Ha nem is napra pontosan, de 62 éve hunyt el a filmtörténet leghíresebb, leghírhedtebb és legszerencsétlenebb szöszije. Emlékét olyan halhatatlan alkotások őrzik, mint az 1952-es Ne is kopogtass!, a Mindent Éváról (1950), a Szőkék előnyben (1953), az Aszfaltdzsungel (1950), a Kallódó emberek (1962) vagy a nagy kedvenc, az 1959-ben forgatott Van, aki forrón szereti.