Index Vakbarát Hírportál

Döbbent csönd az esküvőn

Úgy gondoltam, mottóval kezdem ezt a történetet, idézettel a múltból. Merthogy látva a híres emberek esküvőinek képeit, szó bennszakad, könnycsepp legördül, egy régi nóta jut az eszembe. Az Apostol énekelte az 1978-ban megjelent A létrán című lemezén. Szövegét Szenes Ivánnak köszönhetjük:

Ma férjhez megy a lány – halleluja

De nem énhozzám  halleluja

(...)

Szerettem őt, elismerem

Ő is akart, kétségtelen

Hogy sikerült elvesztenem

Jobb neje lett a drágám másnak

[…]

Ma férjhez megy a lány  halleluja

De nem énhozzám  halleluja

Vicces dal, humoros, és nem mondható, hogy házasságellenes. Sőt örömteli. Mert a lényeg a házasság, ugye. Valaki mindig boldog. Ásó, kapa, nagyharang. Aztán az élet kereke úgyis arra fordul, amerre haladnia kell. Az esküvő napján ki gondol a jövendőre. Amikor minden fehér és rózsaszínű, elképzelni sem lehet a napot, amikor minden véget ér.

Szóval történt egyszer, nagyon régen, de olyan régen, hogy tán igaz sem volt. Amúgy igaz, nevettem, amikor mesélték, nagyon emberi.

Esküvőnk hőse a férj. Nem azért, mert volt mersze megnősülni, hiszen szívből mondott igent, a szeme ragyogott a szerelemtől, hevesen dobogó szívvel állt az oltár előtt. Hőssé akkor vált, amikor már javában tartott a lagzi. Ettek, ittak, díntak, dántak, táncra perdültek, könnyes szemmel mulatoztak, egymást lapockázva örömködtek.

A férj azonban, szép szál legény, egyszer csak bajba került. Valamelyik étel illata facsarta az orrát, tüsszentésre késztette. Ezzel még nem is lett volna gond, csak kendő kell a kézbe, aztán hadd szóljon, de a férj emésztőrendszerében fergeteges elegyet alkottak az elfogyasztott ételek. A szakirodalom ezt valahogy úgy magyarázza, hogy a szénhidrátokat lebontó baktériumok miatt gáz keletkezik. Van erre másféle szó is, nem is egy, de az már inkább a folyamat végét jelöli, a hanghatással és szagfelhővel járó végkifejletet. Mindezt tényleg úgy kell elképzelni, ahogyan a szőlőszemek fermentálódnak a hordóban, majd a folyadékban buborékok képződnek. De ebbe inkább most ne menjünk bele.

Szóval a férj homloka erősen gyöngyözött. Egyszerre próbált nem tüsszenteni, és kísérletet tenni arra, hogy el ne szellentse magát. Nyilván nem tudta, csak sejtette, hogy amennyiben e két folyamat egy időben következne be, az olyan eredménnyel járna, amit bármelyik fizikatanár kéjes mosollyal az arcán magyarázna a nebulóknak, azok meg egy életre bevésnék a fejükbe a kölcsönhatás lényegét.

A férj kényszerűségében úgy döntött, angolosan távozik az ünnepi asztaltól, így minden problémája távol a násznép zsivajától megoldódna, de ekkor – isteni beavatkozás vagy csak életszerű pillanat? – az após figyelmet kért. Tenyerét a veje vállára tette, jelezte, hogy szólni kíván. Köszöntőt mondana, ha lehet, mert a szíve a kezében remegő, pálinkával teli pohárral együtt túlcsordult, szeretetét és boldogságát most megosztaná mindenkivel. Éppen most.

A csönd és az após tenyere tonnányi súllyal nehezedett a férj vállára. A férfi homlokán patakokban folyt a verejték, nem győzte damasztszalvétával felitatni, és becsületére váljék, végig ülve tudott maradni, amíg az após beszélt, majd miután az öreg végzett mondandójával, reményt látott a kortyok mögött megbúvó csendben, riadt tekintetével a menekülőutat kereste.

Ekkor azonban, ez már biztosan nem lehet másként, csak úgy, hogy az istenek is szórakozásra vágytak, az após ismét megszólalt. Az ifjú férj felé fordulva kérdezte, hogy édes fiam, nem akarnál te is párt szót mondani...

A férj tudta, sorsa bevégeztetett. Kényszeredett kínnal markolta a feles pohár szárát. Körbenézett a társaságon, számba vette a lehetséges károkat... Azoknak a tekintetét kereste, akikről tudta, hogy a legnagyobb bajban is mellette szoktak állni. Irgalmatlan messzeségből látta őket... Koncentrált, hasizmait feszítette, záróizmait szorította, próbálta visszafojtani az orrában mocorgó, felszakadni vágyó tüsszentést.

Óvatosan megmozdult. Örömmel tapasztalta, hogy védekező taktikája működött. Lassan kiegyenesedett. Elhatározta, hogy röviden szól, aztán pálinka be, irány a mosdó. Jobbra van, oldalt, a zenekar mellett. Legalább a dobos nyomhatna egy hangos szólót...

Homlokán végigtörölt a damaszttal, nagy levegőt vett, és belekezdett mondandójába.

Vagyis csak kezdett volna... A tüsszentés évezredek óta szunnyadó vulkán erejével tört ki belőle. Ezzel egy időben záróizmai elernyedtek, a gázok pedig, amelyek eddig feszülten arra vártak, hogy a légkörbe jussanak, hangos robbanással, mit robbanással, robbanássorozattal áramlottak ki egységnyi méretű keresztmetszeten. Az ég dörög így, amikor a villámok csapkodnak a közelben. A víz robaja zeng így, amikor áttöri a gátat. S hogy ez a történet azért mégis emlékezetes lett, az annak is köszönhető, hogy a tüsszentés következtében a férj orrából a nyálkahártya mirigyei által termelt sűrű váladék is előbukkant, jégcsapként lógott a mélybe.

Így állt a férj a násznép előtt, kissé előre dőlve, létezésének kiszolgáltatott állapotában.

A helyzetet az após próbálta menteni. Felpattant, a veje vállára csapott, és így szólt: Ügyes vagy, jól van, fiam! Tudsz mást is?

Arról már sokan, sokféleképpen beszélnek, mi történt ezután, de mindegyik lényege az, hogy nem kell híresnek lenned ahhoz, hogy az esküvőd emlékezetes legyen. Egy lány férjhez ment, egy fiú feleségre talált. Minden más meg boldogság. Halleluja...



Rovatok