Bárcsak megint gyerek lennék. Ülnék abban a magányos, székekkel és lócákkal telepakolt vidéki moziban, és arra várnék, hogy széthúzzák a függönyt, és elkezdődjön életem egyik legizgalmasabb kalandja.

Gyerekként, persze, minden egyszerre tűnik csodásnak és bonyolultan világosnak, de az is lehet, csak egy kiskamasz érzi igazán, milyen is a végtelen. Világába, ami körülveszi, minden belefér: álom, apu, anyu, testvér, iskola, barát, néhány szerelem, de legfőképp a remény, hogy a holnap legalább annyira izgalmas lesz, mint a ma. Miközben azt sem tudja, mi vár rá a következő percben. Mégsem érdekli, hiszen a világ, és benne az élet, végtelen.

Bárcsak megint ott ülnék abban a székben. Száma is van: 9. sor, 11-es szék. Várnám, hogy a csengő megszólaljon. A mozikban akkoriban csengettek. Jelezték, hogy kezdődik a vetítés. A vásznat – volt idő, amikor csak fehérre meszelt fal volt – függöny fedte, annak szárnyai csúsztak oldalra, ha a lámpafény kialudt. Egyszer valaki kitalálta, hogy a mozi filmszínház. A teátrumban minden előadásnál felmegy a függöny. Lám, mire képes egy szövet: eltűnik, bepillantást enged a mögötte kavargó, csodákkal teli univerzumba.

Itt történt, egyszer, nem is olyan régen, a végtelenhez mérve mintha tegnap történt volna, hogy a csengőszó után a függönyt széthúzták, és a vásznon megjelent egy felirat: A long time ago in a galaxy far, far away. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... A film címe: A New Hope, Egy új remény.

Akkor még nem sokat lehetett tudni arról, hogy a Csillagok háborúja az emberiség egyik legújabb meséje. Vetítésekor a moziban néma csönd honolt. Máskor az üljél már odébb, a húzd le a fejed, nem látok bekiabálástól volt hangos a terem.

Akkor a filmet bemutatták, észre sem vettük, hogy valaminek a negyedik részét látjuk. Nekünk ez az első, a felejthetetlen. Naná, hogy a vetítés után mindenki Jedi akart lenni, Han Solóhoz hasonlóan szabadon akart élni. A jó annyira jó volt benne, hogy szinte fájt, a gonosz meg annyira sötét, hogy alig hihető. A történet elvitte a fókuszt a technikai megvalósítás döccenőiről, simán elhittük, hogy amit látunk, az akár lehetne valóság is. Valahol a messzi-messzi jövőben, persze.

És ott, abban a csöndben, amikor a filmet néztük, felébredt bennünk valami, ami mindig is a lelkünk mélyén szunnyadt. Egyfajta erő. Nem az, amit a filmben láttunk, hanem a sajátunk. Hihetővé vált mindaz, amiről addig csak álmodoztunk:

Közhelyes, persze, de ha sokat mondjuk, hihető. Talán ezért is alakult úgy, hogy amikor moziba mentem, éveken át mindig ugyanabba a székbe ültem: 9. sor, 11-es. Lehet, azért, mert az élményre vágytam, ami a Csillagok háborújával megfogott, és megnyitotta előttem a végtelen történetek birodalmát.

A mozi azóta a múlté. Elbontották. Székeit elhordták, lócáiból tüzelő lett. A helyén nem épül semmi. Sebhelyként virít. Olykor, ha arra járok, sétálok a ritkásan növő fűcsomók között. Elképzelem, hogy csöngetnek, felmegy a függöny. Képzeletben leülök a 9. sor, 11-es székre. Behunyom a szemem, utazom a múltba. Próbálom elképzelni, amikor még hittem, hogy nemcsak a világ végtelen, hanem az élet is.