Kész hegyomlás feküdt a súly alá, a tárcsákat számolni sem tudtam, neki mégis pihekönnyűnek tűnt ez a 150 kilogramm. Ennyinek saccoltam, de miután a férfi végzett gyakorlatával, szériában nyomta, azt mondta kidagadt érrel a nyakán, hogy csak százharminc. Mellkasán a trikó úgy feszült, mintha alá születésnapos lufit fújtak volna, mindjárt kettőt, a karját meg úgy tartotta maga mellett, akár egy hordár, akinek nem elegendő két bőrönd, a hóna alatt elbír akárhánnyal.

A fekvőpad mellett rotálva körözött, Vitéz László nem forog így csípőből, pedig ő aztán istenesen üt, palacsintasütőjével szélkakasként pofozza az ördögöt. Erőemelőnk terpeszben billegő óriás volt, keselyűként figyelte áldozatát, az állványon pihenő súlyt. Hirtelen csapott le rá, aláfeküdt, nyomta, leengedte, nyomta, leengedte, hatos szériában, majd megpihent. Volt még két köre. Aztán felült, megtörülközött, ivott, telefont nézett, hogy az elmúlt két percben fontos volt-e valakinek, aztán rám pillantott. Kék szeme lámpaként világított szoláriumozott arcából.

Csak húszat akartam feltenni, de most, hogy bámult, a rúdra rádobtam még két tízes tárcsát. Mert ha már alfahím nem vagyok, illik védeni a gammák becsületét. Már ha ez számít bármit is, persze. Oldalról láttam, hogy mosolygott. Várj, segítek, mondta, és jött, fölém emelte a súlyt. Kezembe tette, hagyta, hogy leengedjem a mellkasomhoz, épphogy érintse, magyarázta, majd kézzel követte a súlyt, amíg kinyomtam. Így lifteztünk, s mire elértünk a hatodikra, én nem bántam, hogy a súlyt a helyére tette.

Felültem, vörös fejjel néztem magam elé, ő meg röhögött. Kisebb súllyal kezdj, mondta, különben szétmegy a vállad. Megfogadtam, de abban sem voltam biztos, hogy nekem vasrudakat kellene fekve nyomnom.

Mivel foglalkozol, kérdezte a nagy ember, merthogy nem súlyokkal, az látszik rajtad. Azt feleltem, hogy vannak másféle súlyok is, mire felröhögött, merthogy azok terhek. Ő már csak tudja. Vállalkozó. Hol erre, hol arra, valami mindig leesik, innen-onnan. De van két szoláriumstúdiója is, vidéken pedig felesben visz egy hentesboltot, vagyis ő szerzi a húst, a társa meg áll a pult mögött. Ha szükségem volna valamire, bármire, szóljak, a fél terem tőle vette a szilveszteri malacot. Muflont is tud, medvét, bármiféle vadat, csak előre szóljak. Meglöveti. Nem olcsó, de abban van a pénz.

Nem igazán láttam magam előtt, hogy képes lennék medvetalpat enni, ráadásul úgy, hogy a mackót miattam lőtték ki, bár amióta Karl May megírta indiános történeteit, és abban a medvetalp kitüntetett figyelmet kapott, mindig is azt képzeltem, hogy az fejedelmi étek lehet. Nem kellett felelnem, mert a húsbeszállító már arról érdeklődött, hogy mivel foglalkozom. Mondtam neki, hogy írok. Cikkeket, tárcákat, novellákat, regényeket.

Beszélgetésünk ekkor csúcspontjához érkezett. A hegyomlás rám nézett, hangjából a szánalom emberbaráti intonációját véltem felfedezni, amikor ezt kérdezte: abból meg lehet élni?

Mielőtt válaszolhattam volna, már hozzá is tette, mintegy tanácsként, amit ő, most itt, a fekpadok árnyékában a másodperc töredéke alatt életbölcsességbe illően megfogalmazott:

Ezt mondta, majd lenyomott még két szériát százharminccal. Én meg arra gondoltam, hogy az élet egyszerű, csak eleget kell gyakorolni ahhoz, hogy belejöjjünk, de nem biztos, hogy a boldogsághoz ennyi elegendő.