Mindig arra gondolj, fiam, hogy az ember hogyan maradt volna életben, ha nem vadászott volna. Ezt mondta az apa halkan, miközben a távcső célkeresztjébe lépő vadat figyelte. Szép példány, suttogta, majd a fiához fordult. Ha akarod, a tiéd lehet.

A fiú megrázta a fejét. Soha életében nem lőtt le semmilyen élőlényt, miért éppen az utolsóval kezdené. Apa, nem lehetne életben hagyni, kérdezte, miközben a fák leveleit nézte. A szél a vad felől fújt, kizárt, hogy észrevette volna őket.

A fiú megismételte a kérdést, mire az apja leeresztette a fegyvert. Nem lehet, ezt már minek. Rajta kívül nincsen több vad, amit ezen a bolygón ki lehetne lőni. El sem hiszed, milyen szerencsénk van, hogy mi találtunk rá. Busás jutalom vár ránk. Csak meglőjük, hazavisszük. Ezt most senki nem eszi meg. Kitömik. Szegény pára így is csont és bőr. A párját két hete lőtték ki. A vadász annyi pénzt kapott érte, hogy abból még az unokái is megélnek. Ennek a lénynek megváltás a halál, és a sors kegyes hozzá, mert mi lehetünk azok, akik átsegítjük a túlvilágra.

Minden az, fiam. Ha elveszel egy életet, az gyilkosság. Még akkor is, ha ez kegyes halál. Kegyes, kegyes, a fiú ízlelgette a szót. Apa, az emberiség az összes vadat kiirtotta, hol van ebben a kegyelem?

Az apa a vállához emelte a fegyverét. Mérsz távolságot, fiam? Kétszáz méter, enyhe északi szél, jött a válasz. Gondolj a pénzre, érted teszem, mondta az apa, és lőtt.

A csönd a másodperc töredéke alatt káosszá változott. Mintha minden égi és földi hang egyszerre szólalt volna meg. Az univerzum összes zöreje és zaja egyszerre zúgott, zendült. Az apa és a fiú a fülére tapasztotta tenyerét. Összegörnyedve feküdtek a fűben.

A távolban a vad összeesett. Teste rángatózott, pupillája kitágult. Utolsó pillantásával próbálta befogni a valóságot, ami eddig az életet jelentette, aztán megadta magát az örökkévalóságnak. Párat lélegzett, aztán többé nem mozdult.

Először az apa tápászkodott fel. Jól vagy, fiam, kérdezte, és látta, a fiú zokog. Semmi baj, nincs gond, mondta, puskáját a vállára vette. Gyere, nézzük meg. Lefotózzuk, beküldjük a központba, a tetemét meg leadjuk a társaságnál. Ennek így kellett lennie, mantrázta, ennek így...

A fiú fölkelt, apja után lépkedett. Nem akarta látni a vadat, gépiesen ment. Csak hallgatta, amint az apja arról beszél, hogy mihez kezdenek majd a sok pénzzel. Ha megkapják, elköltöznek valahová délre, mindenük meglesz. A társaság gondoskodik róluk. Ha akarnak, a pénzből egy másik bolygóra is mehetnek. Ez már úgyis haldoklik. Ezen a planétán nincsen semmi, ami értékes. Az emberiség otthona kiüresedett.

Miután a vadat leadták, és igazolták, hogy ez volt az utolsó ezen bolygón, a pénz megérkezett a számlájukra. Lám, tegnap még nélkülöztünk, ma pedig megfordult a sorsunk, mondta az apa boldogan, és a fiú nem tudta, hogyan érezhetne ugyanúgy, mint az örege.

Nem érted, ugye, apa, mondta, és látta, hogy nem érti. A nevünk ott lesz minden tankönyvben és enciklopédiában. Mi lettünk azok, akik megöltük az utolsó vadat. Ránk égett, szégyenkeznünk kellene, nem ünnepelni.

Az apa mélyen a fia szemébe nézett. Ezt most hagyd abba, kérte. Ebben a pillanatban lettünk irgalmatlanul gazdagok. Kit érdekel, hogy egy kóbor állatról, amelyiknek a halál csak megváltás, hiszen rajta kívül nem élt már egyetlen vad sem ezen a bolygón, kinek mi jut az eszébe. Ha a mi nevünk, hát azt is tudni fogják, hogy soha semmi gondunk nem lesz ebben az életben. Az emberek irigyek, fiam. Soha nem képesek másra gondolni, mint arra, hogy miért szar az életük. Hát legyen is szar, ha másra nem képesek. Ha annyira nyomorúságos volna is, mint amennyire érzik vagy mondják, miért nem fogtak fegyvert, legalább tettek volna valamit magukért és a családjukért, és lőtték volna ki ők az utolsót.

Így mondta, az utolsót. Nem folytatta.

A hírek róluk szóltak. Apáról és fiáról, aki kilőtte az utolsó vadat. De beszámoltak arról a furcsa jelenségről is, ami a bolygó minden pontján ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban észleltek, amikor az utolsó vad szíve megszűnt dobogni. Kezdetben éteri zsongásnak tűnt, isteni orgonaszónak.

Az utolsó vad teteme másnapra eltűnt. Akit azzal bíztak meg, hogy őrizze, azt bizonygatta, hogy különös lények, angyalformák szálltak le érte. Megemelték a vad gyönge testét, magukhoz emelték az égbe. S miután az égbolt mögöttük összezárult, csönd támadt.

Az emberek hitték is meg nem is, amit az alak mondott, de a csönd, amiről beszélt, velük maradt. Másnapra az illatok tűntek el, harmadnapra a színek, majd a negyedik napon, amikor az apa meg akarta ölelni fiát, aki vigasztalhatatlanul zokogott, nem tudta megérinteni. Akárhányszor nyúlt feléje, mintha a semmit fogta volna. Aztán már a fiát sem látta, az is eltűnt. Mintha soha meg nem született volna. Aztán ő is eltűnt, mintha nem is létezett volna, s vele együtt az összes ember.

A hetedik napon a bolygó lustán fordult tengelye körül. Egyik felén sötét honolt, a másikon fényesség. Felszíne csöndbe burkolózott. Hegyei büszkén álltak, völgyei álmosan nyújtóztak, folyói sebesen rohantak, az óceánok szinte lebegtek. Nem történt semmi. A planéta együtt lélegzett a mindenséggel.