Uh... Most nehéz megszólalni. De köszönöm. Azt hiszem, ilyenkor ezt illik mondani. És azt, hogy kinek mit köszönök. Hát... Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy ez a beszéd kicsit más lesz. Nagyon más.

Pontosabban mi, emberek rontottuk el, és rontjuk el folyton. Azzal, hogy nem merünk beszélni olyan dolgokról, amelyek naponta mérgezik a lelkünket. Olyan dolgokról, amelyekkel naponta mérgezzük mások lelkét.

Arról, hogy bántjuk egymást. Arról, hogy nem hallgatjuk meg a másikat. Arról, hogy nem is érdekel minket, hogy a másik mit akar, mit szeretne. Arról, hogy azt hazudjuk, hogy nem hazudunk. Arról, hogy el akarjuk törölni a másikat, csak azért, mert másként gondolkodik vagy beszél ugyanarról. Mert más néven szólítja az Istent. Mert máshogyan szeret.

Nem beszélünk arról, hogy ha valaki okosabb nálunk, azt hisszük, nem marad más lehetőségünk, csak az, hogy erősebbek legyünk nála. Ezt a világot a józan ész már régen nem viszi előrébb. Ami a mindennapok motorját hajtja, démonikus, sötét erő. Gyors, mohó, sunyi és aljas.

Elfelejtettük, hogy a Föld nem az enyém, nem a tiéd. Ez a planéta mindenkié. A mindenségé. Mégis úgy teszünk, mintha csakis a miénk volna. Értsd úgy, hogy nem a másiké. Ha megtetszik nekünk, vagy egyszerűen csak kell nekünk, megszerezzük. Csak mert a háza alatt olajmező húzódik. Mert a földjén vasutat akarunk építeni. Mert hegyeinek gyomra tele van nemesfémmel, földjeiben pedig sok a ritkaföldfém. Elvesszük a másiktól – de előbb megalázzuk, meggyalázzuk, kiforgatjuk mindenéből, és csak aztán vesszük el a földjét, a házát, a méltóságát, az álmait. 

Ha nem megy szép szóval, toljuk erővel. Ha kell, háborút indítunk kincsekért, ideákért. Olyan háborút, amit sosem azok vívnak meg, akik azt kirobbantják. Embereket toborzunk a megszálláshoz. Meggyőzzük őket a kimondhatatlanról.

Apák, fiúk, férfiak gyilkolnak apákat, fiúkat és férfiakat, és ne gondoljátok azt, hogy emiatt csak a nők, az anyák, az asszonyok könnye hull. Ilyenkor az univerzum zokog, benne minden Isten, teremtett és képzelt lény.

Belegondoltatok már abba, hogy az ember hányféleképpen képes ölni, rombolni, pusztítani, s hogy mennyi energiát fektet ebbe? Pedig ezt az erőt fordíthatná másra. Azt nem tudom, hogy jóra-e, mert mára már ez a szó is elkopott.

Most, kezemben a szoborral, csak annyit szeretnék mondani, hogy ideje volna másként élni... Még akkor is, ha tudom, hogy ezen a tudatszinten, amelyen az emberiség él, szinte lehetetlen. Mégis el kellene kezdeni. Ideje felébredni.