Bornai Tibor számára az Illés, az LGT és Sebő Ferenc művei jelentették azokat az alapokat, amelyekre saját zenei pályafutása során építkezett. Kedvenc lemezei és dalai főként a hatvanas évek végéhez és a hetvenes évekhez köthetők, legkedvesebb koncertje pedig a KFT 2014-es operaházi fellépése volt.

A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De vajon így van ez a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Bornai Tibor, a KFT együttes billentyűs-énekes-dalszerzője válaszol kérdéseinkre.

Az Illés az első

Számomra egyértelműen az Illés volt a legfontosabb magyar zenekar. Amikor először arra vágytam, hogy színpadra léphessek, Szörényi Leventét és Bródy Jánost láttam maga előtt példaképként. Olyan szerettem volna lenni, mint ők, azt szerettem volna csinálni, amit ők, lelkesedtem a lemezeikért, a dalaikat pedig vadul játszottam otthon a zongoránkon

– emlékszik vissza a kezdetekre Bornai Tibor. A Locomotiv GT szintén sokat jelent a számára. Főként Presser Gábor és Somló Tamás állt közel a szívéhez, mégis az első LGT-albumot kedveli leginkább, amelyen Barta Tamás gitározott, Frenreisz Károly basszusgitározott és Laux József dobolt.

Abban a lemezben még benne van az a csodálatos hangulat, az a fajta szabadság, féktelenség és fantázia, amely a hatvanas évek zenéjét jellemezte. Sikerült úgy megőriznie, konzerválnia, mint a borostyánnak a belekövesedett bogarakat

– fogalmaz a zenész. Hasonlóan erősen hatott rá Sebő Ferenc, illetve a Sebő együttes is – amikor meglátta és meghallotta őket, szintén úgy érezte: ilyen akarok lenni.

„Tulajdonképpen, ami a magyar elődöket illeti, ez a három formáció, illetve stílusvilág alapozta meg a saját zenei irányultságomat, és erre az alapra tudtam építkezni későbbi pályafutásom során” – foglalja össze a Bál az Operában és Balatoni nyár szerzője.

Fecskék és pofonok

A KFT billentyűse nem töpreng akkor sem, amikor a legkedvesebb lemezeire terelődik a szó.

Gyerekként és tinédzserként az Illések és pofonok című 1969-es Illés-albumot szerettem leginkább, mert zeneileg ezt tartottam legjobbnak. Számomra a zene a legfontosabb, lelkileg a zene irányából lehet megközelíteni, és magamat is elsősorban zenésznek tartom. Szövegeket csak azért írok, hogy lehessen mit énekelni

– fejti ki a zenész, akinek másik két favoritja, az Add a kezed-lemez, illetve az Omega Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című korongja, ugyancsak kamaszkori kedvencek. A legszebb dalok listáját szintén egy Illés-nóta, az Ígérd meg vezeti Bornai Tibornál, különösen a dallamában hallható merész ugrásnak köszönhetően, de szerette a Hungaria Szivárvány és A természet szava című dalait is. Tolcsvay László Első villamosa ugyancsak mély benyomást tett rá, gitáron is megtanulta, sőt egyszer helyettesítette is az éppen betegeskedő szerzőt Koncz Zsuzsa koncertjén. A festő és a fecskék című Shöck Ottó – Sztevanovity Dusán-szerzeményt pedig azért kedveli, mert annyira más, mint a többi sláger.

Nincs benne verze és refrén, úgy épül fel zeneileg, mint egy klasszikus mű, egyre feljebb, egyre magasabbra szárnyal, miközben Kovács Kati gyönyörű hangon énekli a megható történetet. Teljesen odavoltam érte, bizonyára hatott is rám valamennyire

– teszi hozzá a komponista, azt tanácsolva minden kezdő pályatársának, hogy hallgassanak minél több zenét, különben nem lesz elegendő hangszerelési megoldás az eszköztárukban, amikor majd formát kell adniuk saját szerzeményeiknek.

Elizabet az Operaházban

Talán nem meglepő, ha a legnagyobb koncertélmények sorát is egy Illés-buli nyitja. „Illéséket, akiket akkoriban a világ legnagyobb zenekarának tartottam, először iskolásként, az Egyetemi Színpadon láttam fellépni. Bár Bródy János furulyája nem volt tökéletesen behangolva, nekem életre szóló emlék maradt az az este. Még annak az utcának a levegőjét is érzem, ahonnan bementem a koncertre” – idézi fel Bornai Tibor.

Peter Gabriel 1987-es fellépése az MTK-stadionban más miatt maradt számára emlékezetes.

Zenészként általában szakmai szemmel figyelem mások koncertjeit, nézegetem, ki mit játszik, milyen hangszert és erősítőt használ, milyen eltérések vannak a dalok megszólalásában a lemezhez képest. Akkor viszont csak álltam és csodálkoztam, azt sem tudtam, mi és honnan szól, mert ők már olyan fejlett technikákat használtak, amikről nekünk itthon még fogalmunk sem volt. Persze Peter Gabriel nemcsak ezzel tudott lenyűgözni, hanem azzal is, ahogyan a legkisebb dolgokból, egyszerű háromhangos zenei témából a legnagyobbat volt képes létrehozni

– fejti ki a muzsikus, utoljára hagyva élete legnagyobb zenei élményét, amely a KFT operaházi koncertje volt 2014-ben, éppen a Bál az Operában megjelenésének harmincadik évfordulóján.

Hihetetlen megtiszteltetés volt számomra, hogy az igazgató az évad nulladik napjára nekünk ajándékozta a színpadot, így azon a helyen, ahova gyerekként édesapám vitt el először, és amit a legfontosabb magyar zenei intézménynek tartok, a saját dalaimat énekelhettem. Az már csak hab volt a tortán, hogy telt ház előtt játszottunk hatalmas sikerrel, és tizenkét perces vastapsot kaptunk. Ez volt életem legnagyobb élménye, és mindenkinek hálás vagyok, akinek része volt a megvalósításában. Azt hiszem, ennél magasabbra már nem tudok eljutni, a budapesti Opera sokkal többet jelentett számomra, mintha a New York-i Metropolitan színpadán léptünk volna fel

– zárja szavait a zenész.