Szőnyi István a magyar festészet óriása volt. Ahogy Kieselbach Tamás a könyvhöz írt előszavában fogalmaz: „Szőnyi az egyik, ha nem a legkíváncsibb, legérzékenyebb szemű magyar festő; mintha minden pillanatban arra vadászna, hogy az elé kerülő látványból mit és hogyan lehet képpé formálni. Éppen ezzel az örökös figyeléssel, a látvány birtokbavételével, az egyszerű dolgokra való rácsodálkozás képességével magyarázható, hogy nála szebben és mélyebben senki sem ragadta meg a létezés örömét. (...) Sokszor tapasztaltam mások otthonában járva, hogy egy szép Szőnyi-festménynek olyan aurája van, amely megemeli, megnemesíti a környezetét.”

Mennyire találó szavak, hiszen ugyanezt tapasztaltuk péntek délután a Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán, néhány lépésre Columbo hadnagytól és basset hound kutyájától a Kieselbach Galériában, ahol a tulajdonos bemutatta a magyar művészettörténetben példátlan méretű és vélhetően tartalmú, háromkötetes oeuvre-katalógusát, egyszersmind megnyitva a Szőnyi többtucatnyi pompás festményét bemutató tárlatot.

Varázslatos életmű három kötetben

De mi is az az oeuvre-katalógus? Az oeuvre francia szó, művet jelent, illetve a képzőművészetben ennél sokkal többet: a teljes életművet. Az oeuvre-katalógus tartalmazza a festő vagy a szobrász összes fellelhető, beazonosított alkotását, akárhol is találhatók, múzeumokban, magángyűjteményekben. Ám miközben a Petőfi-, Ady- vagy József Attila-összes a legtöbb, magára valamit is adó család könyvespolcán megtalálható, a magyar festők oeuvre-katalógusaiból alig készült néhány. 

Mármost a Kieselbach Galéria nagyszabású vállalkozása ráirányítja a figyelmet az oeuvre-katalógusok fájó hiányára. Ezért készült el másfél évi szakadatlan munkával Szőnyi István életmű-katalógusa egy izgalmas tanulmánykötettel és két külön képkötettel. 

Csaknem tizenöt kiló…

A magyar művészeti könyvkiadásban páratlan léptékű vállalkozás hozadéka: három kötet, 17 tanulmány, 4577 reprodukció, 1720 oldal, 450 dokumentumfotó. Össztömege tokkal, de vonó nélkül: 14,2 kiló.

A herkulesi méretű monográfia három megszállott művészettörténész együttműködésének eredménye, és akkor még nem ejtettünk szót a részfeladatokat ellátó további szereplőkről. Maga Kieselbach Tamás volt a szerkesztő, Kolozsváry Marianna a projektvezető, a reflektorfénytől szerényen tartózkodó lánya, Mester Dóra szorgos segítségével.

A hármuk közötti munkamegosztást Kolozsváry Marianna mondta el az Indexnek:

Dóri csinálta a katalógusrészt, ami adat van a könyvben, az mind az ő munkája. A műtárgyjegyzék készítése, a képaláírások összerakása, ez mind a lányom reszortja volt. Jómagam voltam a projektvezető, a koordinátor, ha kellett, éjjel kettőkor is konzultáltam Varga Csabával, a grafikusunkkal, ez a másfél év tényleg hihetetlenül intenzív munkával telt. Az egész koncepció pedig Tamástól származott. És természetesen a képek válogatása, időrendbe rakása is az ő műve, ami nem volt egyszerű, mert Szőnyi 1930 után már nem katalogizálta a festményeit. Rengeteg dokumentumfotóval dolgoztunk. Menet közben is előkerültek újabb és újabb dokumentumok, sőt, még festmények is, a folytonos újratervezés állapotában voltunk. 

Fantasztikus fotóanyag szerepel a kötetekben Szőnyi magánéletéről, ahogy szánkózik a gyerekekkel, ahogy 1932 karácsonyára készül. Ezek teljesen véletlenül kerültek elő, valaki lemásolta a fotókat egy szerverről, a szerver megsemmisült, a fotók viszont megmaradtak az utókornak. Bátran kimondható, hogy a könyv alkotóinál többet senki sem tud Szőnyi Istvánról, a század első fele kiemelkedő, beskatulyázhatatlan zsenijéről, Zebegény leghíresebb lakójáról. 

Beskatulyázhatatlan zseni

„Szőnyi festői stílusa teljesen egyedi volt, mi is bemutatunk itt a galériában egy hetven évvel ezelőtt készült portréfilmet a művészről. Látható, micsoda könnyű kézzel, magabiztosan kezelte az ecsetet, vitte fel a vászonra a színeket – mondta Kolozsváry Marianna. – Főleg a grafikáin látszik, mekkora zseni volt.”

Szőnyi tanárnak is fantasztikus volt, olyan óriások, mint Keserü Ilona vagy Reigl Judit is a mesterei között emlegették a művészt, és kiemelték, mennyire engedte kiteljesedni az egyéni karakterüket, nem formált belőlük „kis Szőnyiket”. 

Reigl Judit, akinek a kiállítása nemrégiben megcsodálható volt a Kiscelli Múzeumban és a Műcsarnokban, így írt mesteréről: 

Tanárom, Szőnyi tulajdonképpen nem tanított, csak felügyelt a munkámra. Soha semmit nem javított, csak megbírálta a képet. Nagyon jól.

A fiatal Keserü Ilona az ötvenes évek szocreáltól agyonnyomott sötét korszakában járt Szőnyi freskóosztályába. Mesterére így emlékezett, ahogy az a Kieselbach Galéria falán is olvasható:

Szőnyinél szerettem volna továbbtanulni, mert ő volt a nagy mester. Az ember ezeket a mestereket félistennek tartotta, s akkor ő azt mondja nekem, hogy engem ő nehezen korrigál, mert két külön úton járunk. Ő a délutáni napfény kedvéért fest, én pedig jeleket fogok festeni. S mire mondta ezt? Én akkor ezt nem értettem, hiszen én portrékat festettem. Mit látott ő abban a festésmódban? Hogy ez más. Tehát megnevezett egy dolgot, amit ő már tudott rólam, csak én még nem.

Sztálin-portrét? Azt már nem!

Kieselbach Tamás az elmúlt évtizedek alatt alaposan feltérképezte a Szőnyi-képek lelőhelyeit; múzeumi raktárak, hazai és külföldi magángyűjtemények alapos átvizsgálása után, több ezer reprodukció elkészítése nyomán foglalta három kötetbe ezt a kimeríthetetlen életművet. A szerkesztő a korszak elismert kutatóit kérte fel, hogy az általa felvett témákat tudományos igénnyel, mégis könnyen befogadható formában ismertessék meg az olvasóval.

A zebegényi otthont ölelő Duna-kanyar éppúgy megelevenedik a könyvben, mint a két világháború közötti Magyarország, a legjelentősebb műgyűjtők kávéházi asztala, a bensőséges otthonképek vagy éppen az ötvenes évek kéretlen támogatói, Kádár János és Aczél György. Szőnyi becsületére legyen mondva, bár roppant népszerű művész volt az ötvenes években, amikor felkérték egy Sztálin-portré megfestésére, azt visszautasította.