Az épület belmagassága imponáló, mintha egy amerikai thriller díszletei között járnánk, az ember szinte várja, hogy kinyíljon a felvonó tolóajtaja, belépjen a gyilkos, és megkezdődjön a végső leszámolás. De lift nincs, mert az épület földszintes, leszámolás helyett pedig egyik izgalmas képzőművész lép be a másik után, Párizsból, New Yorkból és persze innen, Budapestről. A házigazda Kucsora Márta, a sajátos csurgatós, csepegtetős technikával dolgozó festőművész, ha bombasztikus jelzőkkel akarnék dolgozni, a magyar Jackson Pollock, de persze ő ezt szerényen visszautasítaná. 

Másik vendéglátónk Banovich Tamás, egy 1979 óta New Yorkban élő képzőművész-galerista, aki tucatnyi izgalmas festményt hozott magával a tengerentúlról a Budapest Art Factory épületébe a Torzítások (Distortions) című kiállítás megnyitójára. 

A kiállító festőművészek névsora imponáló, még ha nem is mindegyikük közhelyszerűen ismert budapesti művészeti körökben. Barabási Albert Lászlót nem kell bemutatni, a világhírű hálózatkutató, A képlet, a Villanások és a Behálózva című, világsikert arató könyvek szerzője a bostoni Barabási Lab névadójaként ma már képzőművészként is márkanév. Kucsora Márta New Yorkban és itthon, Magyarországon is elismert festő, a többiek – Canyon Castator, Zach Gage, Cate Giordano, Gracelee Lawrence, Lovid, Ryder Pipps, Sally Smart és Frank Wang – pedig a Nagy Almában számítanak a képzőművészeti szcéna bejáratott alkotóinak. 

„Gyakran hazajárok New Yorkból, két hete érkeztem, hiszen rendszeresen látogatnom kell a 92 éves édesanyámat – magyarázta Banovich Tamás, akinek a nyolc éve elhunyt édesapja neves rendező volt. – És amikor Mártával terveztük ezt a helyet, arról beszéltünk, milyen jó lenne, ha csinálnánk itt egy kis galériát. Nekem idestova negyven éve vannak, voltak galériáim New Yorkban. Éppen most változtattunk stratégiát, tavalyig négy helyen is voltak galériáink, legutóbb a Tribecában, Lower Manhattanben, ebben a jobbára gyárépületekből átalakított loftlakásokból álló városrészben. Ezek gyönyörű öntöttvas homlokzatokkal rendelkeztek, ilyenek csak Chicagóban és New Yorkban voltak. 1984-ben az East Village-ben kezdtünk, és onnan jöttünk be. Én 1979-ben kerültem ki, előtte nyolc évig Lengyelországban éltem, ott is jártam egyetemre, majd dolgoztam díszlettervezőként, mert itthon sehová sem vettek fel. Szóval, itt voltak galériáink, Lower Manhattanben, de aztán a pandémia után úgy döntöttem, hogy nem tartunk fenn állandó galériákat, hanem alkalmilag bérelünk helyiségeket.”

Banovich hazatér, majd vissza

Banovichnak lényegében három anyanyelve van, a magyar, a lengyel és az angol. A magyart archaikus szinten beszéli, ugyan tökéletesen, akcentus nélkül, de a modern szakszavak angolul és lengyelül ugranak be neki. Tizenhat éves korától sokat utazott, ami abban az időben különlegességnek számított. Banovich mindig könnyen kapott útlevelet, mert a barátnője apja intézkedett. Aztán évekkel később megtudta, hogy az illető az elhárításnak dolgozott...

Szóba kerül Barabási, a Csíkkarcfalván született polihisztor, akinek szintén látható itt alkotása:

Laci abból indul ki, hogy a mai realitás a data, az adat, mert ha az emberről bármit meg akarnak tudni, akkor csak abból dolgozhatnak, ami az interneten fellelhető. Én kiállítottam az ő tudományos munkásságából lehúzott képeket, és ez annyiból volt érdekes, ahogy említettem, hogy a mai realitás az adat. Ez egy új realizmus, amikor az embert az adatokon keresztül ábrázolják. Az általa készített festmények már ebből alakulnak ki. Laci édesapja szobafestő volt, és Laci is festőhengerrel dolgozik, ahogy mi New Yorkban mondjuk, rollerezik. Ő ezeket az adatokat a rollerre viszi fel, és úgy applikálja a vászonra. 

Banovich negyven éven át működtette a galériáit, és működteti ma is, nulla állami támogatással, teljesen üzleti alapon, hiszen Amerikáról beszélünk. De sohasem a kereskedésen volt a hangsúly, hanem a tevékenység kulturális részén. Természetesen a kortárs művészekre fókuszálva, hiszen a kereskedés, ami Banovichnak sohasem volt a szívügye, kilencven százalékban a régmúlt vagy a kevésbé régmúlt műalkotásait viszi piacra. 

A Covid-járvány megszakított mindent, ha úgy tetszik, az a másfél év cezúra volt a mi galériás életünkben is – tűnődik Banovich. – Manhattan déli része elnéptelenedett, ott tehetős emberek laktak, mindenki kiköltözött a nyaralójába. Én motorkerékpárral közlekedem, úgy száguldoztam a manhattani utcákon, hogy egy lélek sem volt, mint egy szellemvárosban. Izgalmas másfél-két év volt, mindenre jutott időm, át tudtam értékelni bizonyos dolgokat. Nem érzem úgy, hogy két évet elvettek volna az életemből.

Ekkor történt, hogy Banovich átjött Budapestre, és látta Kucsora Márta monumentális képeit. Rádöbbent arra, hogy a Covidot és a járvány utáni világot csak az absztrakt művészet eszközeivel lehet visszaadni, ennek az abszurditása másképp nem fejezhető ki. 

Nos, a Budapest Art Factory 17 éven át működött Angyalföldön, az egykori Láng turbinagyárban. Nemzetközi rezidenciaprogramján keresztül legalább 40 alkotóművészt és kurátort mutatott be. Az intézmény most új helyre költözött, az Osztrák–Magyar Monarchia Weiss Manfréd által alapított egykori hidroplángyárának az albertfalvai csarnokába, új életet lehelve az ipari épületbe, a társmenedzserek és kortárs művészek – Kucsora Márta, Szász Sándor és Anthony M. Vasquez – közös célkitűzése kurátorok, társintézmények és galériák meghívása, így került Banovich Tamás gyűjteménye is ide New Yorkból.

A Budapest Art Factory persze műtermeket is foglal magában, Boda Anikóval és Szász Sándorral is beszélgettünk az itt dolgozó művészek közül.

Boda Anikó egyik alkotása zavarba ejti a látogatót; ez ránézésre nem más, mint Benczúr Gyula ikonikus festménye, a Budavár visszavétele, amely – emlékeim szerint – a Magyar Nemzeti Galéria lépcsőfeljárójának tetején van. No de akkor mit keres itt Albertfalván?!

Nos, Anikó megfestette ennek a hatalmas képnek az egyik részletét, ha nem is hiperrealista, de meglehetősen hűséges módon. Mellette pedig ott van a Kalózregény című, háromdimenziós festménye, félkész állapotban. „Középszürke vagy másképpen fotográfiai szürke alapra viszem fel az alakokat – mondja. – Mindig több dimenzióban gondolkodom, nem egy berendezett színpadi teret látunk, három tér helyezkedik el egymás mögött. Engem a 3D izgat, a perspektíva, ahogy a festőket a 16. század óta folyamatosan. Az érdekel, hogy ami a fejemben van, azt meg tudom-e festeni. Azon már túl vagyok, hogy egy az egyben visszaadjam a valóságot. Ennek a stílusnak a neve imaginary realism, magyarul elképzelt, képzeletbeli realizmus. Amit én festek, az realista, de ezt nem lehet lefényképezni, mert képtelenségeket tartalmaz. Ennek az irányzatnak a központja Barcelonában van.”

A Kalózregény még nincs készen, a közepén egy asztalka lesz, amely mellett egy kisfiú olvas egy könyvet. Számára az olvasás olyan élmény, amikor elmegyünk egy másik világba, egy másik dimenzióba. Azt mondja, hogy ez a világ annyira intenzív lehet, hogy legalább olyan valóságosnak érezzük, mint azt, ami körülvesz bennünket. A festményen ott látható a középpontban a bölcsesség jelképe, a  bagoly, amelynek a tojásaiból könyvek kelnek ki. 

Kucsora Márta beszélt az Art Factory küldetéséről: „Nem a műtárgyak eladhatóságára fókuszálunk, hanem kicsit hiánypótló módon olyan kiállítást próbáltunk összerakni, amely erős nemzetközi tartalmú, és a korral halad.”

Ezen a ponton veszi át Banovich Tamás a kalauz szerepét.

A kiállítás címe nem véletlenül az, hogy Torzítások. Először is, a művészet mindig torzít. Megváltoztatja a valóságot, hiszen a művész egy sajátos lencsén, prizmán keresztül látja a világot. Az utolsó tíz, tizenöt évben ezek a digitális szerszámok, az internet és a social media közkézen forog, és ezeket az emberek jó vagy rosszindulattal, de használják. Nos, az általam New Yorkból áthozott képek mindegyike valamilyen szinten torzít, a digitális alkalmazások segítségével.

Aztán Szász Sándor is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

Tegnap fejeztük be az utolsó simításokat, jómagam nagyon intenzíven részt vettem a Budapest Art Factory kialakításában, 17 éve az alapítók egyike voltam a Vizafogó utcában. Sok mindent áthoztunk a Láng gépgyár területéről, ahogy ezt a homokfúvót is, ami átalakult műalkotássá. Én itt fogok dolgozni, ez az én műtermem, amely egyben kiállítótér is.

Ahogy az egész Art Factory, amely jó néhány művész tevékenységének és kiállításának színtere lesz, egyfajta izgalmas kezdeményezésként.