Friss az élmény: 2024. május 16-án, a Kieselbach Galéria tavaszi árverésén, a Marriott Hotelben új idénycsúcs született, amikor Vaszary János Parkban című festménye 150 millió forintért (plusz az aukciósház 20 százalékos jutaléka, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni) talált gazdára. Nem sokkal később a nézőtér jobb oldalán, az első sorban helyet foglaló Korani Eleni, az Ernst Galéria társtulajdonosa (férjével, Ernst René Wastllel) bizalmasan megsúgta, hogy ő is licitált, de 142 milliónál kiszállt.

Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, cikket írok a képzőművészeti aukciók páratlanul izgalmas és rejtélyes világáról – és ő lesz az interjúalanyom, ez a bonyolult identitású hölgy, aki Szófiában görög szülőktől született, osztrák férjével a Naphegyen lakik, a családban két gyerekükkel hivatalos nyelvként az angolt használják.

Itt egy Vaszary, ott egy Rippl-Rónai

Az Irányi utcai galériában Réka, a kolozsvári születésű munkatárs fogad. A falakon Vaszary János, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Tihanyi Lajos, Medveczky Jenő festményei, az ember belefeledkezik a műremekek csodálatába, észre sem vesszük, hogy megérkezik a tulajdonos asszony. Műértő szemmel és kézzel választja ki a galériának azt a pontját, ahová a legjobb szögben esik a fény, és ahol a legszebb festmények előtt, a fotózáshoz legmegfelelőbb környezetben kezdhetjük meg az interjút. 

Korani Elenivel átbeszéljük

• a licitálás egyszeregyét,
• az adrenalinfüggőséget,
• az ügyfél és a műkereskedő kapcsolatát,
• a kölcsönös bizalom fontosságát,
• napjaink nemzetközi és hazai trendjeit a műtárgypiacon,
• az árfelhajtó és -letörő tényezőket,
• és azt is, milyen festményre vágyik csillapíthatatlanul.

Vagyis ezen a délelőttön az aukciók rejtélyes(nek tűnő) világáról próbáljuk meg lerántani a leplet. Például arról, milyen érzés feltartani egy táblácskát, amelyre az van írva, hogy 142 millió.

Mikor dobog a szív ezerrel

„Egy-egy nagy tétel előtt erősen dobog a szívem ezerrel, felszalad az adrenalinszintem, az lenne a furcsa, ha nem így történne” – vallja be Eleni. – „Ugyanakkor észnél is kell lennem, fontos a higgadtság, elvégre óriási a tét. Komoly felkészültségre, tapasztalatra, tudásra van szükség, amit sok-sok év alatt szerez meg az ember. Az adott pillanatban azt is ki kell találnod, ki lehet a te ellenlicitálód, kivel versenyzel az adott műtárgyért. Ki lehet a teremben vagy egy-egy telefonvonal végén. Megjegyzem, én nem tekintek versenytársként, ellenfélként, pláne ellenségként arra, akivel licitálok, a műgyűjtők egy nagy családot képeznek.”

Ez így, persze, idillien hangzik, hiszen egy árverés arról szól, az ember nyilván szeretne nyerni. És Eleni nem is titkolja, hogy létezik az egók harca, de nekik az is a dolguk, hogy ezt egy kicsit tompítsák az ügyfélnél. Mert azt nem szeretik, ha az ügyfeleik ellenfeleket látnak egymásban. Sokkal inkább a tárgyra kell fókuszálni, hogy mennyire akarják azt a képet a művésztől: „Ha kitaláltad az ügyfeled motivációját, akkor könnyebben tudod megadni arra a jó választ. Nemcsak az ügyfélnek kell bíznia bennem, hogy az ő érdekében jól döntök, hanem a válasznak önmagam számára is helyesnek kell lennie.”

A licitálóval való kapcsolattartásról pedig azt mondja, hogy ebben abszolút szabadság van. Az teljesen mindegy, hogy az ügyfele vonalban van-e vele telefonon, s ha igen, többnyire csak azért kapcsolódik be, hogy hallgassa a licitet, hogy ezáltal része legyen a pillanatunknak, de volt olyan ügyfele, aki közben zongorázott neki. De ez nem is történhet másképp, a bizalom ugyanis kétirányú dolog: nemcsak a megbízónak kell bíznia benne, hanem neki is őbenne. Mert abban a kiélezett helyzetben csak akkor tud jó döntést hozni, ha ezzel tisztában van:

Neki bizonyosnak kell lennie abban, hogy a műfajban én vagyok a legjobb, és nyugodtan rám bízhatja magát. Ez a siker egyik titka. S tisztázzuk is itt, én nemcsak egy odaküldött licitáló vagyok. Generációkon átívelő kapcsolat a műkereskedő-műgyűjtő szövetsége – akár egy családi bankár vagy orvos. Én vagyok a gyűjtemény alakítója, kezelője.

Eleni ügyfelei általában rendkívül sikeres, ugyanakkor elfoglalt (üzlet)emberek. Sikeresek a maguk szakmájában. De nem a műkereskedelemben. Erről azt mondja, hogy a művészet és az aukciók világa csalóka képzetet kelthet, sőt elbizakodottságra is biztat: „Egyszerűnek tűnik, hiszen csak felemeljük a kezünket, arra gondolok, már láttam a múltkor, ennyi volt, megveszem. De nem mindegy, mit veszünk és mennyiért. Egy árverésen sokismeretlenes a végső kifejlet lehetősége, és itt jövök a képbe én. Mit vegyünk vagy mit ne vegyünk? Pontosan ezért bíznak meg engem a licitálással, mert tudják, hogy ehhez meg én értek. A licit közben nagyon koncentráltnak és irányítónak kell lennem.”

Feltétlen bizalom megbízó és megbízott között

A licitnél a licitálónak nyilván ismernie kell a megbízója gyűjteményét, hiszen ha nem illik bele az adott kép, az baj. Erről Eleni határozottan azt állítja, hogy a te gyűjteményed te magad vagy: „Ha én nem ismerem a kollekcióját, akkor bele sem kezdek a licitbe. Ez alap egy árverésen. Mi a férjemmel már számos nagy gyűjteményt felépítettünk. Képzelje el, én ebben a kontextusban keresztanya vagyok. Ezek a gyűjtemények az én keresztgyerekeim. Nekem mindent kell tudnom, nem lehetnek fehér foltok. Ön most a honi műkereskedelem cápájával beszélget. (Nevet.) Ha ön most felhívná Virág Juditot vagy Kieselbach Tamást, akkor ők azt mondanák, hogy az baj, ha Korani Eleni nem jelenik meg a szóban forgó árverésen. A legutóbbi nagy aukciót miattam áttették egy másik időpontra, mert éppen akkor nem voltam sem Magyarországon, sem telefonközelben.”

Eleni és férje megannyi gyűjteményt épített fel, portrékollekciótól grafikai gyűjteményig. Nem mindenkinek egyforma vastagságú a pénztárcája, és ők igyekeznek minden igényt kielégíteni. Meg aztán nincs mindenkinek ideje és energiája arra, hogy maga válogasson:

Mi nem szelektálunk az ügyfél pénztárcája szerint. Ha kell, licitálunk 120 milliós Rippl-Rónaira, de annak is felveszem a telefont, aki egy nyolcvanezer forintos grafikára vágyik.

Eleni legutóbb a Marriottban 142 millió forintnál állt meg, amikor az a bizonyos Vaszary került kalapács alá, a Parkban sorozatból. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, miért pont annál az összegnél szállt ki a végül 150 milliónál befejeződő licitből, milyen impulzus hatására húzta be a kéziféket. Erre azt feleli, hogy 

Ennél a Vaszarynál 95 millió forint volt a kikiáltási ár, és két éve ugyanebből a Parkban sorozatból egy másik kép is elkelt, hetvenkét millióért (nota bene: ők vették meg azt is). Ez utóbbinak a kompozíciója szebb volt, és kifogástalan a provenansza.

Mi is az a rejtélyes provenansz?

A laikus most nyilván felkapja a fejét, de Eleni azt is elmagyarázza, hogy a provenansz, vagy nyelvtanilag helyesen leírva provenance a kép történetét, előéletét jelenti. Azt, hogy milyen tulajdonosai voltak, jelentősebb műgyűjtemény része volt-e, továbbá hol volt kiállítva, merre fordult elő, bukkant fel a múltban. Vagyis: mennyire lekövethető.

A vásárlással nemcsak az alkotás lesz a miénk, hanem a múltja is. Például ha Rockefeller vagy egy hercegi család tulajdonolt valamit, akkor az a műtárgy néhány nullával többet ér. Ergo: a provenansz árfelhajtó erővel bírhat.

Egy műtárgy provenanszát pedig leginkább fotókkal, kiállítási katalógusokkal, aukciós jegyzékekkel, számlákkal lehet hitelt érdemlően bizonyítani, magyarázza Eleni. Ez olyannyira fontos, hogy a nagy nemzetközi múzeumok sokszor meg sem vásárolják azt a műtárgyat, amely nem rendelkezik ezzel.

Meg aztán egy másik okból is roppant fontos a provenansz. A nemzetközi műkereskedelemben forgó festményeknek, szobroknak, egyéb műtárgyaknak van egy szegmense: a második világháború előtt és alatt a nácik által elkobzott zsidó vagyonokból származó tárgyak. Ezeknél azért fontos az előzménytörténet, mert az eredeti tulajdonosok vagy azok örökösei sokszor visszakövetelhetik, még akkor is, ha az illető jóhiszeműen jutott hozzá.

Licit, licit, licit

Visszatérve az árverésekre, az is érdekelni kezd, hogy mi volt a legnagyobb összeg, amellyel Eleni licitált. Nem késik a válasszal: „Ha itthonról beszélünk, akkor a két Pont St. Michel-festményt mi vettük meg, Tihanyi Lajos műveiről van szó. Az egyiket 2016 decemberében Kieselbachnál, a másikat 2017 decemberében Virág Juditnál. Az első 170 millióért kelt el, de erre mindig rá kell számolni az aukciósház jutalékát, akkor még 20 százalék volt, tehát a gyűjtőnek 204 milliót kellett kifizetnie. A másik Pont St. Michel, ami alig különbözött ettől, egy évre rá már 220 plusz 20 százalékért kelt el! Akkor azt írták rólunk, hogy ez paradigmaváltást jelentett a hazai műtárgypiacon, mert addig csak Csontváry- vagy Munkácsy-festményekért fizettek ki kétszázmilliót vagy annál többet. Az a 220 millió robbanást idézett elő a hazai műtárgy-kereskedelemben, a múlt század elejének festményei más árrégióba kerültek. Tehát tényleg jogos a mi esetünkben az influenszer szó használata. Kétszeresen bizonyítva, végérvényesen befolyásoltuk a műkincspiacot.”

A Csontváry-festmények értékét a mítosz, a Munkácsykét pedig az nyomta felfelé, hogy régen azt mondták, valamire való gyűjtemény nincs Munkácsy-kép nélkül, mondom erre, de Eleni tiltakozik:

Ez ma már nem érvényes. Persze Munkácsy neve ma is fogalom, ha felbukkan egy képe, akár Amerikában, az mindig szenzáció a műkereskedelemben. Külföldön is vannak műgyűjtők, nem csak itthon, akik vadásznak a Munkácsy-festményekre.

És még ott van az a 23 százalék is!

Ha már az aukciósház jutaléka, a 23 százalék szóba került, nem árt ezt elhelyezni nemzetközi kontextusban. Eleni ebben is segít:

A minap egy külföldi árverésen voltam, ahol 35 százalék volt a ház jutaléka. Tehát az itthoni 23 százalék nem is magas. Átlagban 28 és 33 százalék között mozognak a külföldi jutalékok. Hú, az a napom rendkívül zsúfolt volt, fizikailag Párizsban tartózkodtam, de licitáltam telefonon keresztül nemcsak Párizsban, hanem Milánóban és Bécsben is. A nap végén alig éltem már… És még valami, nem szeretem csak a számítógépen a gombot nyomni. Most elárulom, ha fontos a licit, nem bízom a technikában. Vagy személyesen leszek ott vagy telefonon licitálok.

Utóbbi egy pluszköltség, általában egy százalékot számol fel az árverező ház ezért a emberi tevékenységért.

Külföldön a gyűjtők mindig megőrzik az inkognitójukat, nem úgy, mint idehaza, az árverésen csak a megbízottjuk licitál. Ezért néznek ki úgy külföldön az aukciók, mint a floor, a parkett a tőzsdén: sorban ülnek a brókerek, telefonnal a vállgödrükben. 

Eleniék annak idején kívülről törtek be ebbe a rendkívül zárt közösségbe, amit a honi műgyűjtők és -kereskedők alkotnak. Ez mifelénk cseppet sem megszokott életút. 

Erre azt mondja, hogy a jelenleg tevékenykedő nagy aukciósházak tulajdonosai kivétel nélkül mind generációkon átívelő műgyűjtők, családi vállalkozások. Van, akinek az édesapja, nagyapja klasszikus műgyűjtő volt, más komoly értelmiségi hátterű családból érkezett, de van olyan is, aki a festménypiac meghatározó alakja lett, pedig édesapja és nagyapja is jeles éremgyűjtő volt. A honi műkereskedő társadalomról pedig így fogalmaz Eleni:

Majdnem lehetetlen kívülről beférkőzni ebbe a szcénába, nem igazán befogadó ez a közeg. Nekünk másik utat kellet találnunk, ahol bizonyítjuk tudásunkat és hozzáértésünket. Amikor én elkezdtem, lassan 30 évvel ezelőtt, egészen mások voltak a lehetőségek. A világ is más volt. Még nem volt mobiltelefon és internet. Ott ültél az árverésen, és mindennek a fejedben kellett lennie! A tudásnak, a tapasztalatnak, mindennek, ami alapján tizedmásodpercek alatt kellett döntened, és azon a döntésen múlt minden. Hogy boldogság lesz a nap végén vagy szomorúság.

A műkereskedőnek is ugyanúgy kell képeznie magát, mint egy befektetési bankárnak vagy egy közgazdásznak. Eleniék szakmájában az önképzésnek van egy nagyon hatékony módja: külföldi aukciókon és kiállításokon való részvétel. Éppen ezért ők is folyamatosan jelen vannak nemzetközi árveréseken. Csak a tavaszi szezonban Bécsben, Milánóban, Párizsban, Brüsszelben, Stockholmban, Koppenhágában, Madridban, Londonban, Dublinban, New Yorkban, Bostonban, New Jerseyben, Los Angelesben… Szinte fel sem tudja sorolni.

Minderről az mondja, hogy ha „a nemzetközi piac ekkora szeletét befogod, akkor folyamatos edzésben vagy a beazonosítást, a döntési kényszert, az árazási taktikákat és a logisztikai problémákat illetően. Például amikor világ vezető aukciósháza, a Sotheby’s úgymond elveszti az általad már kifizetett műtárgyat, és mindez akkor derül ki, amikor a szállító az ajtóban áll. Vagy amikor az amerikai aukciósház azt mondja, nem tud szállítót biztosítani, oldjuk meg magunk, majd hetekig elérhetetlen… Ehhez képest az itthoni munkánk sétagalopp.”

Tehát az aukció csak egy része a folyamatnak az általuk vállalt megbízásnál. Az önképzés mellett nagyon fontos látogatni a nemzetközi kiállításokat:

Mi járunk is a férjemmel, és most ön kérdezze meg, hogy találkozunk-e magyar szakmabeliekkel ezeken a kiállításokon. A válaszom az, hogy nem igazán. És miért nem? Talán mert lusták? Nem hinném, inkább azt mondanám, hogy provinciálisak. Ha kimegyünk egy nemzetközi seregszemlére, ahol a nagy játékosok fordulnak elő, legfeljebb Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával találkozunk, meg maximum egy-egy magyarral, aztán ennyi. Sajnos ez egyfajta érdektelenséget tükröz, pedig nyitottnak kellene lenni, figyelni és tanulni kellene és lehetne a nemzetközi trendekből.

No de melyek ezek a tendenciák napjainkban? Mi rajzolódik ki a nemzetközi piacon? Eleni válasza egyértelmű: „Én a topszegmenssel foglalkozom. Kijelenthető, hogy a modern képek jelentik a legbiztosabb befektetést. Ezek évtizedek óta folyamatosan emelkedő tendenciát mutatnak, itt születnek az aukciós rekordok. A modern ebben az esetben a huszadik század első harmadát jelenti. Persze a kortárs művészet is előretört, amely nálunk is népszerű. Itthon volt is hatalmas árrobbanás néhány éve, még mindig dívik a neoavantgárd és a nonfiguratív, de külföldön ez már lecsengett. Nálunk veszik ezeket a festményeket, de ha megnézzük, hogy egy Keserü Ilonát két éve 90 millióért vettek meg, most meg 50-ért, vagy Laknert Lászlót régen 50 millióért, most meg 15-ért is alig, akkor ebből milyen következtetést vonunk le?”

A kérdés költői, de jól megvilágítja a tapasztalható tendenciát. A műtárgypiac Eleni szerint alapvetően konzervatív, ahol pedig nagy kilengések vannak az árakban, az a kortárs műalkotások piaca. Ahogy a tőzsdei világban mondják: volatilis.

Egy szép Matisse a vágylista tetején

Ezen a ponton arra kérem Elenit, ha három nevet kellene mondania a huszadik század első felének magyar festői közül, akik uralják a piacot, akkor vajon kit említene. Elmosolyodik, történetesen éppen egy Vaszary-kép alatt:

Első helyen mindenképpen Vaszary Jánost. És nemcsak az olajfestményei, hanem a grafikái is. A minap a Marriottban az egyik grafikája 300 000-ről indult és 2,6 milliónál állt meg. Szóval Vaszaryt mindenképpen vegyen, Rippl-Rónait szintén, ugyanakkor Tihanyi már megosztó. 

Megjegyzem, ha megkaptam a fizetésemet, gyorsan veszek egy-két Vaszaryt… és ő már folytatja: „De megjelentek a piacon a nagybányai iskola festői is, ebben nyilván közrejátszott az a kiállítássorozatunk is, a Nagybányai Remekművek Magángyűjteményekből, amit tavaly Nagybányán kezdtünk, novemberben Marosvásárhelyen folytattunk, és két hete Szabadkára is elvittünk. Legutóbb a Bálnában jelentős mennyiségben feltűntek a nagybányaiak, amire évek óta nem volt példa. Büszke is vagyok rá, hogy nagyon erősen ízlést formálunk és irányt mutatunk. Ennyit az influenszerségről…”

Tagadhatatlan, hogyha Korani Eleni felteszi a kezét egy aukción, azzal máris befolyásolta a honi műtárgypiacot. Ekkora erővel nagyon kevesen rendelkeznek rajta kívül. 

Mostanában, a Covid-járvány után, és amikor a hiperinfláció lecsengőben van, tehát nem éppen rózsás a gazdasági helyzet, vajon befolyásolja-e mindez a műtárgypiacot? Vajon pang-e a kereskedés? Mert az aukciókon elért rekordárak nem ezt látszanak bizonyítani. Erre Eleni azt mondja, hogy mostanság nem annyira jó a gazdasági környezet, mérsékelt a műkincspiac: „Én mindig a nemzetközi gyűjtőim attitűdjét tapasztalom először, és az késéssel, de itthon is megjelenik. Most olyan helyzet kezd kialakulni, mint 2010–2011 környékén volt. Tehát a kereskedelem nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy most kell vásárolni, mert a későbbiekben csak emelkedni fog a festmények ára.”

A műkereskedő egyben gyűjtő is, ezért megkérdezem, ha korlátlan mennyiségű pénz állna a rendelkezésére, melyik képet vásárolná meg magának?

Egy Matisse-t vagy egy Gauguin-t. Picassót is imádom, de ha egy Picassót feltennék, az minden mást ledobna maga körül a faladról! Itthonról pedig? Vaszary jeligére Vaszaryt keresek!

– feleli, a tekintem pedig, Isten tudja, miért, de ismét a kalapos hölgyet ábrázoló Vaszary-festményre téved…