Halogatni azt jelenti, hogy lassan, de folyamatosan, vagy – bizonyos értelemben – gyakorta halni. Hasonlóan képzett igealak az iszogatni is. Iván élete – bizonyos értelemben – az iszogatásról és a halogatásról szólt. Ha valami egyebet is megtett a létfenntartáshoz mindenképp szükséges tennivalókon kívül, azokat leginkább csak azért tette, hogy valami mást ne kelljen. Azért szánta rá magát, hogy kiporszívózzon, hogy ne kelljen felhívnia a barátját. Akivel egyébként szívesen beszélgetett telefonon, hogy megússza az elmenéssel járó döntés nyűgjeit. Olyan emberekkel találkozott leginkább, akik nem voltak fontosak számára. Velük is azért, hogy megmagyarázhassa magának, miért nem sétál inkább egyet a napsütésben. Vagy miért nem pakolja el decemberben sem rövidnadrágjait a különféle, meleg időben viselendő egyéb dolgaival együtt, hogy kiporszívózhassa végre szobáját. Mivel azonban eljött az az idő, amikorra téli bakancsa sikeresen átvészelte a nyári pakolást, praktikus döntésnek minősítette az elhalasztott cselekvést: milyen jó, hogy nem kellett előásni, hiszen tavasz óta ott hűsölt a hűtő előtt.
Sokféle dolgot szeretett csinálni, ezek közül több mindent meg is tett, de szinte soha nem akkor, azért, amikor és amiért indokolt lett volna.
Olyankor kedvelte igazán a meglepetéseket, amikor ő lepte meg magát. Ezt a tényt maga is megfigyelte, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy épp ezért cseszi el az életét igényes rendszerességgel. Logikus hozzáállás, hisz amikor véletlenül valami hasznosnak ítélhető cselekvésen kapja magát, azonnal kellemes meglepetés éri. Ez pedig fontos, elvégre az élet nem csak szenvedésről szól, néha élvezni is kell.
Mondjuk, most pénze se nagyon volt. Nyár elejéig egy nyelviskolában tanított, de elege lett, és otthagyta az egészet. De majd ha kimegy Dániába! Gazdag és drága ország.
– Elpakolászok egy raktárban, megtanulok dánul, és munka után sörözök – tervezgette a jövőt.
Még a koppenhágai menekülésén gondolkodott, amikor leért az aluljáróba. Megcsapta az orrát a hamburgereskalickából áradó olajos, hagymás szag, és rájött, hogy éhes. Volt még egy ötezrese, latolgatni kezdte, hogy betér a lakáshoz közeli gíroszoshoz, meg talán négy sört is vesz otthonra. Ekkor szólította meg a kerekesszékes lány. Felnézett rá rózsaszín csíkokkal tarkított szőke fejével, és megkérdezte, nem tudna-e segíteni, mert éhes. Az ilyen helyzetekben mindig zavarba jött egy kicsit, most is ez történt. Automatikusan nyúlt a pénztárcájáért, ahol emlékei szerint lapult még pár kétszázas. Adok egy ezrest, gondolta meg magát, de a lány keresztülhúzta számításait.
– Nekem ne adjál pénzt, azt úgyis csak elcseszem. Valami kaját vennél?
Furcsamód megkönnyebbült. Ennivalóval kínálni valakit mégiscsak jobb, mint odalökni valamennyi pénzt. Utált megalázni embereket, főleg azokat, akiknél jobb helyzetben volt. Mindenkinek hálás volt, aki nála is rosszabbul érezte magát.
– Persze, mit kérsz?
– Egy hamburgerhúsos szendvicset.
Az ablakhoz fordult, és rendelt az eladónőtől egy hamburgeres szendvicset. Kiderült, hogy egy előre sütött, hideg hamburgerhússal bélelt vaskos cipóról van szó, ami legalább olyan furcsán nézett ki, mint a neve. De jó nagynak tűnt. Aztán megkérdezte vendégét, mit inna, és megtoldotta a rendelést egy gyömbérrel. Nézte, ahogy összeáll az étel, majd bekerül a mikróba. Amikor megkapta, átnyújtotta a csomagot a lánynak. Az „Kösz, főnök!” felkiáltással átvette, mindketten mosolyogtak, majd elköszönt.
Ugrott a gírosz – konstatálta, de ettől se szűnt meg benne az a jó érzés, amit a kaland okozott. Rendben volt minden, így volt jó.
Segíthetett, segített, nem alázott meg senkit, mindenki jóllakott. Ez megérte – állapította meg. – Amikor majd Koppenhágában nagyon egyedül érzem magam, és utálom a gazdag dánokat, akik átnéznek rajtam, mert idegen vagyok, magányos és szegény, akkor eszembe jut ez a délután, és én nézem le őket. Tudni fogom, hogy igazából nagy hatalmú, mégis rendes srác vagyok. Egy királyfi inkognitóban, aki direkt néz ki hülyén. Egy magyar Hamlet – röhögött fel.
Közben kicsit mérges is lett. Kicseszett drága lett minden. Tényleg háromezer-ötöt fizettem egy ócska szendvicsért meg egy üdítőért? Banyek, ez azért durva már – ébredezett Ivánban a harag. Aztán visszatért elképzelt dán jövőjéhez, és megnyugodott. Lehet, hogy a világ legdrágább városában olcsóbb lesz a szemét kaja, és ettől még hamletebbnek érzi majd magát.
A szerző az Index külsős munkatársa.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
Kiss Noémi: A temetőben várnak
Vámos Miklós: Teendők halálom előtt
Sereg András: Újabb kétperces történetek
Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról
Petőcz András: A filodendron karácsonyfa
Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt
Száraz Miklós György: Kutyasors
Kovács Krisztián: A törődés hiánya
Szendi Nóra: Túlélő
Király Farkas: Szemüvegek a vonaton
Mezey Katalin: Szilveszter a Kálváriadombon
Lackfi János: Igazi férfi házhoz szállítással
(Borítókép: Mohai Balázs / MTI)