A legfrissebb nagyzenekari lemezeddel visszanyúlsz a népzenéhez, ami az emberek egyik legkorábbi zenei emléke. Milyen környezetben nőttél fel? Mennyire volt jelen a népzene az életedben?

Egy vajdasági kisvárosban születtem, Zentán. Divatosabban délvidékinek mondják, de mi még mindig vajdaságiként hivatkozunk rá. Egyébként ez egy elég furcsa fogalom, mert egy teljesen multietnikus régióról van szó, de ezen a részén főleg magyarok élnek. 1974-ben, amikor születtem, még 95 százalékban magyar többségű volt, de ez persze még jóval a balkáni háborúk előtt volt, most már mások az arányok. Ami a gyermekkoromat és az otthoni zenei környezetemet illeti, nem zenészcsaládban nőttem fel, az egyetlen kötődés, hogy egykor a nagypapám fúvószenekart vezetett, de a zenélés nálam egész fiatalon és saját elhatározásból jött.

Ez egy tipikus kisváros, ahol nem történik semmi. Bár a szüleim révén nagyon sokszor voltam falun. IIyen jellegű hatások még ott sem értek. A konkrét hatás egy vajdasági népzenekutatótól, a Magyarországon is elismert Bodor Anikótól származik, akinek a hatására készült a mostani lemez is. Családi barátunk volt, aki rengeteget járt hozzánk, és mivel Svédországban diplomázott mint népzenekutató, természetes volt, hogy a környékbéli népzenék kutatásával és megőrzésével fog foglalkozni. Azon belül is nagyon propagálta a vajdasági vonalat. Az ő munkásságát nagyon fontosnak tartom az itteni közösség szempontjából. Szóval, ezek egészen korai hatások voltak, és természetes módon szűrődtek be a zenémbe, gondolkodásomba. Egyfajta zenei anyanyelvként. Később persze már tudatosan is foglalkoztam ezzel és Bartók munkásságával, de Anikó részéről ért a legkorábbi és egyben a legnagyobb hatás ilyen téren, sőt más téren is, például tőle szereztem az első klasszikus és dzsesszlemezeket is. 

A dzsessz melyik korszakával ismerkedtél meg először? 

Az improvizációval egy Chick Corea-lemezen keresztül kerültem kapcsolatba, ami a Miroslav Vitousszal és Roy Haynesszel közös Trio Music volt, de ez csak rövid ideig volt jelen az életemben, és csupán arra volt jó, hogy megmutassa, hogy van valami más is, mint a klasszikus kötött formák. A kötöttséget szerettem volna oldani, és a mai napig a merevség és a szabadság összeegyeztetését próbálom megfelelő módon egyensúlyozni a zenémben. Ekörül került hozzám egy Anthony Braxton-vonósnégyeslemez, még talán a Chick Corea Trio előtt, majd a Szabados Györggyel közös Szabraxtondos, ami abban az időben, 15 évesen kemény dió volt még, de egyértelműen tetszett, és felnyitotta a szememet.

Nálad milyen arányban van jelen a dzsessz? 

Teljesen változó. Ugyanis játszom teljesen szabad zenét, és bár teljesen kötöttet nem, utóbbiból elég sokat írok. Az a tapasztalatom, hogy a kettő nem tud maradéktalanul szervesen kapcsolódni egymáshoz, sajnos mindig elválnak valahol. Paradox, de talán még a klasszikus zenét is kicsit jobban fel lehet szabadítani, mint a szabad zenét megkötni, amit viszont nem is nagyon kell, csak valahol dramaturgiákkal, leírt dolgokkal próbálok megfogni dolgokat. Braxtonnál se látom  száz százalékig megoldottnak ezt a problémát, bár nem is biztos, hogy probléma, mert ez ugye egy folyamat, amiről beszélünk, ha a végén a kész zene működik, akkor végül is mindegy, hogy melyik úton értük el.

Brácsán játszol, ami nem egy tipikus dzsesszhangszer. A free jazz olyan nagyságai, mint Billy Bang vagy Leory Jenkins, hatottak rád?

Hangszeresek nem hatottak rám, legalábbis hegedűsök szintjén. Régebben talán a szaxofonosok voltak, akiket hallgattam és akikből meríthettem, de mára már az se jellemző. Cecil Taylor vagy Anthony Braxton kicsit markánsabban hatott rám, de ők is inkább mint zeneszerzők és nem mint hangszeresek. A hegedű és brácsa elég ritka hangszerek ilyen jellegű zenékben, így az nincs meg, mint a szaxofonosoknál, hogy mondjuk Coltrane-t istenítik. Nekünk nincsenek akkora idoljaink.

Bob Brookmeyer mondta, hogy imádja Coltrane-t, de gyűlöli, amit a dzsesszel tett, mert mindenki elkezdett úgy játszani, mint ő. 

Igen, ez találó, és valahol talán jó, hogy a mi hangszerünkön nincsenek ilyen nehéz példaképek. 

A délszláv háború mennyire hatott a zenédre, mint mondjuk a más műfajban, de azonos térségben aktív Tudósok esetében? 

Máriáséknál fiatalabb vagyok egy generációval, minket még nem vittek el katonának, de az egy-két évvel idősebbeket szó nélkül besorozták. Ilyesféle direkt veszélyérzetünk nekünk nem volt, de ettől függetlenül egészen mély depresszió jellemezte az akkori hangulatot. Ráadásul apám abban a korban volt, hogy őt viszont még elvihették volna, de hál' istennek végül mindenki maradt a helyén. 15-16 éves voltam, amikor kitört a háború, és javában tartott a belgrádi egyetemi éveim alatt is. Nehéz volt, hiszen készen álltam arra, hogy elindulok a magam útján – de egyszer csak bezárult körülöttünk a világ, az ország és az életünk. A zenémben kifejezetten ezzel nem foglalkoztam, de biztos, hogy nem múlt  el nyomtalanul ez a depressziós időszak. 

Azóta viszont sok neves külföldi kiadónál jelent meg lemezed. A világ erről a részéről származni áldás vagy átok? 

Nem áldás, nem átok, csak nehéz. Ugyanakkor hiszek abban, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahova születik, és hogy ott van dolga, tehát ilyen szempontból akkor áldás... A Vajdaságban ez az egész dolog azért elég nehézkes, mert nem nagyon történik semmi. Alig van fesztivál, lehetőség, bármi. Érdeklődés lenne, és most mintha változna kicsit a helyzet, mert vannak fiatalok, vérfrissítés, de hiányzik a szervezői réteg, amely ezt megszervezné. Zenész és közönség van. Magyarországon is az van, hogy Szabados, Dresch, Grencsóék körül játszó zenészek egy időben sokat játszottak, aztán az egész egy ideig leült, de az utóbbi években hál' istennek kezd – például a Jazzajjal – valami ébredezni, aminek nagyon örülök.  Annak meg még inkább, hogy feljött egy új generáció, amelyik példaértékűen komolyan csinálja, komolyan veszi a dolgokat. Ez mindennél fontosabb.

Sok közös elem van a hozzáállásotokban és a zenétekben Szabados Györggyel. Mindkettőtöknél megfigyelhető, hogy ahelyett hogy robusztus klisés tömbökből építkeznétek, mint az úgynevezett ethno jazz előadók, a ti zenétekben, az alkotóelemek tökéletes harmóniában szolgálják egymást, és nincs a zenében didaktikus, beskatulyázást és eladhatóságot elősegítő megoldás. Szabados Györggyel milyen kapcsolatot ápoltál? 

Tulajdonképpen ő volt a nem deklarált mesterem, mert hivatalosan nem voltam ugyan a tanítványa, de megismerkedésünk óta a példaképem. Nemcsak a zenéje fontos, hanem a hozzáállása és a gondolkodásmódja is. Mindenhez nagyon bölcsen, nagyon széleskörűen és átgondoltan tudott hozzászólni.  Amikor beszélgettünk valamiről, utána hetekig azon gondolkodtam, és bántam, hogy nem jegyzeteltem. Nagy szerencsém volt, hogy az utolsó 10 évében sokat találkoztunk, és kialakult egy közeli baráti kapcsolat. Egy közeli barátom ismerte, és egyszer felmentünk hozzá. Tudtam, hogy nem ad órákat, de szerettem volna megtudni, hogy van-e valamilyen módja annak, hogy tanuljak tőle, de ő elébe ment, és rögtön azzal nyitott, hogy duózzunk, mert emlékezett rám a kilencvenes évek elejéről, amikor egy-két fesztiválon játszottunk. Vannak olyan választott mesterek, akiket nem ismer az ember, és így távoli, mint például Braxton, viszont Szabados elérhető volt, ami annak is köszönhető, hogy egy nyelvet beszéltünk.  Elképesztően érezzük a hiányát és az összefogó erejét. 

Mennyire számít az azonos anyanyelv két zenész között? Van valami hatása a zenére?  

Nem tudom, valószínűleg számít, de nekem vannak partnereim, akikkel olyan szinten kommunikálunk zenében, mintha azonos anyanyelvűek lennénk, és ők például svédek vagy olaszok. Stiláris dolgokban megint más kérdés – volt is olyan félelmem a mostani lemeznél, hogy a zenészek nagy része szerb, és féltem, hogy ez esetleg érződni fog a magyar népdalok frazírozásánál. Végül úgy gondolom, nem érződik, és egyébként sem arra megy ki a játék, hogy stilisztikailag is népzene legyen. 

Eddig a nagyobb zenekarokról volt szó, de kivételesen régóta működik a triód Ervin Malina és Csík István társaságában. Hogy alakult ki a trió? 

A dobos hozta a bőgőst, ha jól emlékszem. Ervin kész zenész volt huszonegy-két évesen. Egy vajdasági szlovák fiú, aki belépett, és mindent rögtön értett, minden világos volt számára: a rubato, parlando, walking bass, minden. A dobosnál nem teljesen volt így, nagyon sokat dolgoztunk például a rubatón. Ennek a free rubatónak nincs igazi hagyománya a világ ezen részén. Amit a feketék csinálnak, annak van, mert ők az afroamerikai dzsessz ritmusából, tulajdonképpen a saját népzenéjük ritmikájából indulnak ki. Aztán egyszer valamilyen színházi zenét vettünk fel, és akkor viszont egy-két évvel azután, hogy elkezdtünk ezen dolgozni, megszólalt, amire gondoltam, és onnantól világos volt, és rettenetesen jó ritmusszekcióvá nőtték ki magukat. A trió azért is jó, mert nekem nagyon fontos, hogy emberileg is jól működjenek a dolgok. A túlságos profizmus – hogy nyomjuk le a koncertet, és kész – nekem soha nem volt szimpatikus. Persze itt nem arra gondolok, hogy igyunk reggelig, hanem hogy legyen meg az összhang, és ha valami gond van, az legyen kimondva. Ez nálunk működik, és egy szilárd alap egyben a trió a nagyobb felállásokhoz is. 16 éve játszunk együtt.

Bartókra nemcsak a magyar, hanem egyéb népek zenéi is hatottak. Neked van más népzenei hatásod is? 

Keleti zenéket sokat hallgattam, és minden népzene érdekelt. Konkrét hatásként talán japán és indiai zenéket említenék, sőt a japán kultúrával kiemeltebben foglalkoztam egy időben, ezt éreztem is, hogy néha beépült a zenémbe. A balkáni zene is hatott valamilyen szinten, mert ott volt körülöttem, de az talán inkább ritmikában mutatható ki.  

Bodor Anikó gyűjteménye elmondásod alapján bőven tartogat még olyan  népdalokat, amelyekből lehet meríteni. Tervezel-e egy folytatást a lemezhez, vagy másra fogsz koncentrálni? 

Ez a munka a vajdasági magyar népdalokkal, Anikó gyűjtésével igazából egy nagyon inspiratív zeneszerzői műhelymunka, amit az ember egész életében tudna csinálni, hiszen szinte kimeríthetetlen kincsestár. Tehát mindenképpen folytatni fogom ezt a munkát, és nem mellékesen a kiadó is érdekelt, hogy legyenek további lemezek, tehát ilyen szempontból is talán van jövője. Egyébként ennek a munkának az elsődleges motivációja az, hogy a magam szerény módján szeretnék valamit hozzátenni a vajdasági magyar népdalok megőrzéséhez, konkrét esetben az improvizatív zenén keresztül. Ezenkívül természetesen számos más jellegű zenén, projektumon is dolgozom folyamatosan. 

Mezei Szilárd Túl a Tiszán Innen Ensemble: Vajdasági Magyar Népdalok című lemeze a jagodinai WMAS Recordings gondozásában jelent meg.