Új rovattal jelentkezik a Stenk, a jövőben igyekszünk minden héten összeszedni a legfontosabb zenei megjelenéseket, és kiemelni a legjobbat úgy, hogy a többit is véleményezzük. Ezen a héten a hiphop volt domináns, olyan előadók hoztuk ki új albumot, mint Action Bronson, Earl Sweatshirt vagy akár a Hősök. A hét lemezének végül Action Bronson Mr. Wonderful-ját választottuk, aminél szórakoztatóbb rapalbummal nem igazán találkoztunk idén.

A New Yorkban született, félig albán, félig zsidó Action Bronson egyike a New York-i hiphop újhullámának, akire alig 3-4 éve kezdtek el felfigyelni. Elképesztően szórakoztató, közvetetlen stílusa, egészen bizarr és röhejes klipjei és a Wu-Tang-es Ghostaface Killah-hoz hasonlító előadásmódja miatt mára a kortárs hiphop egyik központi figurájává vált. Két éve összeszedtem róla mindent, amiért kiemelkedik a kortársai közül, érdemes elolvasni.

A most megjelent Mr. Wonderful nagylemez nemcsak azért mérföldkő Bronson karrierjében, mert 2011 óta ez az első rendes stúdióalbuma, hanem azért is, hogy az utóbbi évek kicsapongásai után milyen vonalon marad. A korai, boom bapre és old school hiphopra alapuló dalai mellett kísérletezett már bluesos hangzással és persze számtalan olyan számot is kiadott, ami már ezt a mostani trapes, cloud rapes stílust erősíti. Ráadásul a másik két nagylemezéhez képest itt most nem egy, hanem egy csapatnyi producerrel dolgozott együtt, és félő volt, hogy nem lesz képes koherens egészt produkálni. Óriásit tévedtem.

Miszter Csodálatos

Túl sok ismeretlen azért nem nyúlt Bronson zenéihez, Party Supplies, Statik Selektah és The Alchemist mind olyan nevek, akikkel dolgozott már korábban, nem is keveset. Azonban van egy név, ami produceri körökben majdnem olyan jól cseng, mint Rick Rubin: ő Mark Ronson.

Ugyan Ronson mindössze két számhoz asszisztált, de pont ezek az album csúcspontjai. Ronson egyébként is nagyon ért ahhoz, hogy ne nyúljon bele drasztikus egy előadó stílusába, hanem csak azt az egy-egy plusz adalékot tegye hozzá a számokhoz, amitől egy underground sláger a mainstream számára is befogadhatóvá válik. Valószínűleg ő volt az első és egyetlen, akiben felmerülhetett az a kérdés, hogy te, Bronson, miért nem énekelsz kicsit? Aztán tessék, a Brand New Carból kiderül, hogy a rapper énekelni is tud, nem is rosszul. Hasonló a helyzet a Chance The Rapper közreműködésével készült Baby Blue-val, amiben Ronson remek érzékkel bízta a refrén eléneklését a chicagói előadóra, amíg Bronson a képzeletbeli exéhez intéz pár keresetlen szót. Ennek a két dalnak a fúvósokkal, zongorával, élő dobbal felpumpált hangszerelése a bizonyíték arra, hogy a hiphopnak egyáltalán nem szükséges elektronikus irányba elmenni ahhoz, hogy iránymutató maradhasson.

Az egészben az a legjobb, hogy Bronson a többi dalban is ügyelt arra, hogy ez az élőzenés vonal ne vesszen el, ezzel pedig voltaképpen visszakanyarodott a pályája kezdetéhez, a Dr. Lecterhez. Blues, rock, gospel, motown és dzsessz minták vannak mindenhol. A The Rising c. szám mindent beterítő Hammond-orgonája, a Terry smooth jazzes gitárja, a Falconry vurstlis körhinta háttérzenéjére hasonlító régies zongorája, vagy a City Boy Blues egészen szokatlan dobképletére rájátszott blues téma mind olyan kis apró pontok, amik segítenek a szövegtől függetlenül is megjegyezhetővé tenni a számokat. A legtöbb ráadásul nem is hangminta, hanem session zenészekkel játszatták fel a stúdióban.

Az igazi bravúr pedig az, hogy egy ilyen vastagon hangszerelt, élőzenés lemezből nem lógnak ki a valamivel klasszikusabb hiphop dalok is. A lassan prüttyögő Actin Crazy legalább annyira elfér a dallistán, mint a már sokkal korábban kislemezként megjelent Easy Rider, ami egy stílusos záró akkord a lemez végén a maga pszeudo-westernes hangzásával. Az ember a dalt hallgatva képes azt hinni, hogy Action Bronson a stúdiómunka befejeztével fogja a cowboy kalapját, felül egy agyondekorált Harley-Davidsonra és egy méretes spanglival a szájában eldönget horizonton.

Azért akad pár kellemetlenebb pillanat is lemezen, az egyetlen, kétperces interlude-ot pont a hossza miatt kissé indokolatlannak tartom, ahogy a prágai koncerten felvett The Passage is csak foglalja a helyet. Az abszolút mélypont az Only In America, ami nagyon rock akar lenni, de az egész olyan, mintha egy századik fiókban maradt Bruce Springsteen-témára próbálna Bronson úgy rappelni, hogy fogalma sincs pontosan mit és miért csinál.

Összességében a Mr. Wonderful simán az idei év egyik legjobb rapzenei megjelenése, köszönhetően Bronson remek alkalmazkodási képességének, hogy képes szinte mindenre hibátlanul rappelni, és egyáltalán nem ijed meg attól, hogy ki kell lépnie a hiphop sokszor egészen szűk komfortzónájából. A Baby Blue pedig akkora sláger, hogy minden évvégi összesítésnél ott kell lennie idén.

Ezek voltak még a héten

Courtney Barnett: Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit (7,7/10)

Hegyeshalmi Richard

 

Elsőre olyan, mintha a kellemesen berekedt Shania Twain hirtelen felfedezné a garázsrockot, de hamar kiderül, hogy Barnett jobban tud bánni a poppal. Ha vezet út a Throwing Musestől a dúmmetálig, ez a lemez nagyjából az út harmadánál található - ott, ahol még beleférnek a humoros, érzékeny szövegek és a countrys pengetés, de a súlyos, pszichedelikus gitártépés is fülbemászó tud lenni.

The Go! Team: The Scene Between (7/10)

Klág Dávid

 

Ian Parton soha nem fog olyan jó albumot csinálni, mint az első The Go! Team lemez, de nem baj, ha pár évente megpróbálja, talán most jutott a legközelebb hozzá.

JEFF The Brotherhood: Wasted On The Dream (2/10)

Sajó Dávid

 

Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a Warner kirúgta őket, mert az egészen pazar Hypnotic Nights után ez az album elképesztő csalódás. Mintha két kölyök a garázsban rommá gombázva a szüleik kedvenc hard rock zenekarainak témáit lenyúlva azt képzelik magukról, hogy tudnak zenélni. A Jethro Tull-os Ian Anderson közreműködésére pedig nincs magyarázat.

The Cribs: For All My Sisters (6/10)

Kovács M. Dávid

 

Hiába tudta tagjai közt a Smiths legendás gitárosát, Johnny Marrt, a Cribs mégsem tudott kitörni a másodvonalas brit indie mocsarából. Hatodik lemezükről a gitáros, Ryan Jarman azt mondta, hogy a 2007-es Men’s Needs, Women’s Needs, Whatever című albumuk óta ez a legpoposabb albumuk. Ez leginkább abban hallható, hogy a For All My Sisters című anyagon a három testvér zenekara egészen a Weezert idézi. A hasonlóság talán nem véletlenszerű, hiszen az album a Cars éléről ismert Ric Ocasek felügyeletével készült el, aki nemcsak a Suicide, a Bad Brains és a Guided by Voices anyagain dolgozott, hanem a Weezer kék, zöld, valamint tavalyi, Everything Will Be Alright in the End című albumán is. A Jarman fivérek szerint Ocasek messze a legjobbat hozta ki belőlük

Nightwish: Endless Forms of Most Beautiful (:DDDD/10)

Stubnya Bence

 

Vannak, akik 2015-ben skót dudákkal szeretnek nagy kövek között ugrálni szoknyában, miközben a barátaik metált gitároznak, és vannak, akik pánsípokkal szeretnek tábortüzek között ugrálni bőrdzsekiben, miközben a barátaik metált gitároznak. És olyanok is vannak, akik rénszarvasagancsot tesznek a mikrofonállványra. A Nightwish üres medencékben szeret gitározni, miközben baglyok repülnek gyári munkások felett. Mondjuk a pánsípokat és csodás természeti jelenségeket is szeretik, de csak ha vicces kalap van a fejükön. Ezt az albumot amúgy Darwin inspirálta. Ezúton is további sok szerencsét kívánok a zenekarnak és kis családjaiknak, különösen Jukka Nevalaiennek, és soha ne feledjük: Tarja Turunen volt a legkirályabb énekesnő, de őt sajna bedarálta a popiparnak nevezett húsdaráló! ;)))

Earl Sweatshirt: I Don't Like Shit, I Don't Go Outside (6/10)

Sajó Dávid

 

Sajnos lehet egyet kell értenem Klág Dáviddal, hogy az egész Odd Future-kollektíva csak egy nagy lufi, ami ráadásul már évekkel ezelőtt kipukkant. Earl elvileg az egész bagázs legtehetségesebb tagja, ehhez képest az annyira várt Doris, és most ez az album is csalódás. Unalmas már ez a mindent belengő depresszió, nincs ötlet az alapokban és Earl konkrétan több alkalommal is magát ismétli. Egyáltalán nem rossz lemez, de annyira középszerű, hogy pont az az AM//Radio című szám emelkedik ki rajta, ami a vendégrapper miatt működik annyira.

Laura Marling: Short Movie (8,5/10)

Kovács M. Dávid

 

A Brit Awards- és NME-díjas énekes-dalszerzőnő ötödik lemezén végre félretette kicsit akusztikus gitárját, így idei albumán főleg az elektromos gitár dominál. Új hangzásával a Short Film valódi szintlépés a Marling-életműben. Egyrészt ez az első albuma, amelynek saját maga volt a producere, másrészt ez az első nagylemeze, amelynek nem hatszótagos címe van. Nem csoda, hogy már most igazi mesterműként emlegetik a kritikusok. Pedig Marling csak nemrég lett 25 éves.

Scuba: Claustrophobia (4/10)

Stubnya Bence

 

Scuba hiába nagyon jó producer, de a Claustrophobia sajnos tök unalmasra sikerült. Az rendben van, hogy klausztrofóbiás lemezt akart csinálni, de ettől a hallgatása közben többnyire nem klausztrofóbiásnak, hanem végtelenül unottnak éreztem magam. És ezt még az sem igazán menti meg, hogy van egy pár szám, ami tényleg masszívan fasza klausztrofób techno, mint például a PCP, mert egy-egy húzósabb szám után mindig jön egy olyan lassú és középtempós szám, ami még intrónak is unalmas lenne.

Hősök: Raplife (3/10)

Sajó Dávid

 

Valamiért mindig azt várom a Hősöktől, hogy egyszer összeraknak egy lemezt, ami lehet zeneileg egyáltalán nem előremutató, de cserébe szövegileg odaveri az egész magyar mezőnyt. Ehelyett a Raplife-fal a lehető legrosszabb irányba indultak el, a Deniz fémjelezte iszonyatosan közhelyes léleksimogató hiphop felé. Akad pár olyan dal (Nem vagy egyedül, Majd lesz valahogy), amik szerint a Hősök egész pályájának leggyengébb számai, mintha Oravecz Nóra írta volna a szöveget. Pedig a Rég láttalak vagy A történelem néha tartalmaz olyan pillanatokat, amire az ember simán felkapja a fejét, de ez így nagyon kevés. Mintha a Hősök nem tudná eldönteni, hogy a Punnany Massif-féle pozitivista petőfis pop és a klasszik undeground rap közül mit válasszanak. Nem kell feltétlenül választani, csak akkor csináljunk valami egyedit. Ez most sajnos nem lett az.

Surf City: Jekyll Island (8/10)

Kovács M. Dávid

 

Egyre biztosabb: a Surf City a Stenk által is baromira kedvelt Real Estate új-zélandi testvére lett. Folytatva az eddigieket, harmadik albumuk is remekül ötvözi a kertvárosi indie harmóniáit a csilingelős gitárokkal és a cipőbámulós, lomha popzenével. Mindezt ráadásul jól nyakon önti a helyi gitárzenei hagyományokkal (lásd.: kiwi pop), méghozzá olyannyira, hogy az egyik amerikai blogger szerint a Jekyll Island egyenesen az egyik legjobb Clean-album, amit nem is a Clean készített.

Kőszívű Ember Fiai: Kőszívű Ember Fiai (7/10)

Sajó Dávid

 

Szia Áron! Emlékszel még amikor megkérdezted van-e kedvem dobolni? Próbáltunk is párat, aztán kiderült, hogy sajnos kurva szar dobos vagyok. Most meg itt vagy ezzel a zenekarral, találtál egy fasza dobost, és olyan lett az első lemezetek, mintha egy nagyon dühös Drenge játsszana. Nagyon szeretem a Drenge-et, szóval képzelheted, hogy esik nekem, hogy ezek után nélkülem csinálsz ilyen fasza zenét, ami ráadásul még az Indexen is megjelent. Sok sikert és rohadj meg!

James Murphy: While We Were Young (6/10)

Klág Dávid

 

Ha bárkit is érdekel Noah Baumbach következő filmjének soundtrackje, azt valószínűleg azért, mert van rajta három új James Murphy (ex-LCD Soundsystem szám), na most fogok elkeseríteni mindenkit, mert a háromból egy-egy semmitmondó szinti-ambient, a másik meg egy egyperces David Bowie-feldolgozás. A négyperces We Used To Dance egyébként nem rossz, de ezért ne vegye meg senki ezt a lemezt, mert pl. rajta van az Eye Of The Tiger is.

Seasick Steve: Sonic Soul Surfer (5/10)

Sajó Dávid

 

A világutazó hobóból menő blueszenésszé váló Seasick Steve megint azt csinálja, amit eddig is, vagyis csöves bluesdalokat játsszik. A lemezt nyitó Roy's Gang állati dögös, de minden más csak önismétlés. Tipikusan az a csávó, akit imádnék élőben, de így lemezen nagyon átlagos.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!