2011 óta nem adott ki tisztességes stúdióalbumot Snoop Dogg név alatt Snoop Dogg, ezért adta magát a helyzet, hogy megnézzük mit raktak össze Pharrell Williamsszel. A hét lemezén kívül lesz még szó a Tallest Man On Earth, a Crocodiles és Katie Dey új lemezeiről, illetve két magyar (Dope Calypso, Grim Creeper) garázspunk és a szintén magyar Amoeba albumáról is.

A szerkesztőségen belül felmerült az a kérdés, hogy Snoop Dogg miért tud több mint 20 év után is iszonyatos nagy király maradni. Hiszen ilyen hosszú karrier alatt becsúszhat egy-egy cikibb húzás, vagy akár az elmaradhatatlan érdektelenségbe fulladás. Snoop azonban tesz róla, hogy mindig érdekelje az embereket, amit csinál. Például kitalálja, hogy ő a júdeai oroszlán és rasztafári messiásként tetszelegve kiad egy reggae albumot, majd pár hónappal később már Snoopzillaként funkkal próbálkozik. Az új Bush c. albumával maradt a Snoop Dogg névnél, de hiphop helyett már valami egészen mást csinál.

Persze ő ezt lazán megteheti, mert azt kér fel a zenéihez, akit csak akar. A Bush esetében ez a valaki Pharrell Williams, az utóbbi évek egyik legnagyobb slágergyárosa, aki egy olyan jellegtelen figurának is képes volt slágert írni, mint Robin Thicke, vagy összehozni a Daft Punkkal egy nem elektronikus partyhimnuszt. Snoop gondolom eljutott oda, hogy ő is szeretne egy rakás Chic-gitáros rádiópopot, a Bush pedig tele van ilyennekkel.

Pont ez okozza azt a kicsit felemás érzést, amikor sokadjára is lepörög a meglepően rövid 10 számos lemez. Mindegyiken érezni, hogy Pharrell Williams áll a háttérben, de a Happy, Get Lucky, Blurred Lines, és ezeknek az ezredik klónjai után hiányzik a frissesség a számokból. Nem arról van szó, hogy gyengék lennének (a füves kajákról szóló Edibles T.I.-jal az egyetlen tényleg borzalmas dal), sőt, akad pár kifejezetten dögös szám, csak egyszerűen személytelen az egész. Lehet érezni, hogy Snoop egyszer három kiló spangli után rajtamaradt Pharrell produceri munkásságán, majd dobott egy sms-t neki, hogy

hé, öreg, akarok én is egy getluckys albumot, segítsél már!

Snoop már túl van a negyvenen, ezért egy rossz szava nem lehet senkinek, amiért nem rapzenében gondolkozik. Pont emiatt kell elismerni őt, hogy a háttérbe húzódás vagy alibizés helyett mindig próbál valami mást csinálni. És azt is el tudom képzelni, hogy ebből a 10 dalból 8 simán partysláger lehet bármelyik kelet-európai R&B buliban, ahol fehér emberek BB-pezsgővel próbálnak úgy viselkedni, mintha Jay-Z-től jöttek volna üzleti tárgyalásról. Viszont zeneileg a Bush inkább csak egy tisztességes iparosmunka Pharrelltől, amit bármeddig el lehet hallgatni, de soha az életben nem jutna róla az eszembe egy dallam sem. (sajó)

Ezek voltak még a héten

Dope Calypso: Banzai! Banzai! Banzai! (9/10)

Hiába volt egy kifejezetten erős dal a Dope Calypso debütálásán, valahogy az a lemez annyira nem tudott meggyőzni, pedig érezni lehetett benne a potenciált. A budapesti zenekar nem is várt sokat, villám gyorsan összerakott egy új stúdióalbumot, ami szinten mindenben felülmúlja az előzőt, és lazán az idei év legerősebb albumai közé tartozik. Igazán gyenge dal talán nincs is, egy-egy hamiskásabb ének (Boys from Heaven, Coachtrip to Paradise) zavarhat be, cserébe annyi fülbebászó dallamot (Shark in the Sea of Love, Hollywood Sex Circle) és pofátlanul popos gitártémát (Animal Fear) kapunk, hogy nem győzünk örömködni. Aki szereti, ha a garázsrockját szörffel, posztpunkkal, psych rockkal kapja, az ezt is imádni fogja. (sajó)

Tallest Man On Earth: Dark Bird Is Home (7,5/10)

A svéd Kristian Matsson negyedik lemezén játszik először teljes zenekarral. Na nem minden számban, de elég sokban. Az albumot ráadásul különböző országokban, stúdiókban, sőt, csűrökben is rögzítették, úgyhogy igazán nem panaszkodhatunk az anyag autentikusságára. Azt javaslom, tegyük el a romantikázós-összebújós nyári éjszakákra, amikor valami dombon üldögélve nézzük a csillagokat, esetleg a város távoli fényeit, és akkor negyven perc erejéig egész biztosan tökéletes lesz az életünk. (kovács d.)

 

 

Crocodiles: Boys (7,5/10)

Nekem semmi bajom azokkal a zenekarokkal, akik egyszer valamit jót csináltak, és azt ugyanazon a szinten folytatják évekig, különösebb kísérletezgetés nélkül. A Crocodiles kb. pont ilyen, hogy az eddigi négy albumukat néha napján simán bele lehet rakni egyben, rányomni a véletlenszerű lejátszásra és lefeküdni a parkettára bámulni a plafont. A Boys ennek a négyes csomagnak az új kiegészítője, semmivel sem több vagy kevesebb, mint eddig tőlük bármi. Néha középtempós, néha kicsit gyorsan gitárpop dalok rommá torzítva az énektől a gitáron az utolsó cintányérig. Az már más kérdés, hogy aki képes figyelni a szövegekre, annak a Crocodiles egy túl sokat nem erőlködő, pozőr garázspunk tucatnak tűnhet, de szerencsére én képtelen vagyok komolyabban odafigyelni a szövegre az agyamat lezsibbasztó állnadó effektezéstől. A Boys tőlem akár 8/10 is lehetne, de az egyik énekes-gitáros a budapesti koncert ót lóg nekem egy doboz cigivel, ezért levonok tőlük fél pontot, ekkora köcsög vagyok. (sajó)

Katie Dey: asdfasdf (14000000000/10)

Az izgalmas zenék egyik legnagyobb hibája, hogy iszonyatosan fárasztóak tudnak lenni, alaposan próbára téve ezzel a hallgatót. A melbourne-i Katie Dey első lemezének talán legnagyobb érdeme, hogy úgy tud iszonyatosan érdekfeszítő maradni, hogy egyúttal rendkívül szórakoztató is: nem megy az ember agyára, de közben végig érezteti velünk, hogy ehhez foghatót valószínűleg még soha életünkben nem hallottunk. Azt hiszem, elég beszédes információ: nemrég megkérdeztem Katie-t, hogy mihez hasonlítaná, hogyan tudná leírni a saját zenéjét, de nem nagyon tudott rá válaszolni. (kovács d.)

Grim Creeper: The Late Teenager (6,5/10)

Kifejezetten örvendetes, hogy Debrecen után most Szegedről tűnt fel a semmiből egy fasza garázspunk lemez. A Grim Creeper a Facebook-oldala alapján  mindössze egyetlen ember (Balázs Bence) alkotja és a The Late Teenager tűnik az első megjelenések, annak pedig nem is rossz. Mondjuk le se tagadhatná a korai Wavves és nyugati parti garázspunk bandát hatását, de hát én ezeket pont baromira imádom, szóval ez nincs is túl sok gondom. Az angol kiejtésen lehetne azért csiszolni és hosszú távon fáraszt a nagyon lo-fi hangszerelés, ettől függetlenül tökre kíváncsi vagyok rá mi lesz még ezzel a projekttel a jövőben. 

Amoeba: Keep the Funk Alive (10/10)

Első lemez, de mégsem teljesen. Az Amoeba tagjai régóta együtt tolják, például az Akkezdet Phiai mögött, vagy a Fixi4-ben, aki járt már koncerten az jól ismeri azt a finom és szuperlaza, kísérletezgetős funk-hop-jazz-zenét, ami kijön belőlük, és ami a saját albumon is végigvonul. Bár a dobos Boros Levente és a basszusgitáros Sabák Péter önállóan is elvinné az énekfrontot, a lemezt teletűzdelték vendéghangokkal, mások mellett Illspokin, Sena és Berger Dalma is feltűnik egy-egy számban. Magyar lemez ritkán ennyire erős és önjáró, a Keep the Funk Alive-ot bármikor kitenném az ablakba. (JM)

Szabó Zoli: A meg nem értettség margóján (10/10)

Az egyik legjobb singer-songwriter album, amit a legendás óbudai freak folk szcéna kitermelt magából az utóbbi időben. Az egyik dalban van egy olyan sor, hogy "Sose tedd. Így belülről rossz érzés, a meg nem értettség margóján lenni", és ezzel a gondolattal különösen könnyű azonosulni manapság minden magyar énekes-gitárosnak. (valaki)