Hogy hol van a világ legrégebbi orgonája? Egy francia dómban? Egy római bazilikában? Egy angol katedrálisban? Ugyan! Itt van Budapesten. Ha érdekel, nemcsak megnézheted, de akár meg is hallgathatod. Bár aStenk zenetörténeti sorozata eddig leginkább könyvek és hangfelvételek alapján íródott, most fogtam magam, és elballagtam az Aquincumi Múzeumba, ahol Fényes Gabriella régész egy csomó titokba beavatott.

Az orgona egy műszaki találmány: nem egy zenész készítette az elsőt, hanem egy mérnök. Tudjuk is, hogy ki: egy alexandriai borbély fia, Ktészibiosz. Őt szoktuk a pneumatika atyjának is nevezni

– kezd bele az orgona meséjébe Fényes Gabriella.

Ktészibiosz állítólag egy nagy tükröt akart felakasztani apja műhelyében, amihez kénytelen volt kidolgozni egy felfüggesztési rendszert, és közben rájött, hogy is hasznosíthatná a levegő és a víz tulajdonságait különböző szerkezetekben. Tervezett szivattyúkat, vízórát, sőt egy légfegyvert is, amit később Leonardo is lekoppintott róla (na jó, ő még hivatkozik az eredeti forrásra, de az utókor erről már elfeledkezett).

Ezeknek a kísérleti eszközöknek a sorába illeszkedett az orgona is. Találmánya szerencsére nem csak terv maradt, hamarosan az egész Római Birodalomban elterjedt.

Hogy milyen is lehetett a hangszer, azt két ókori szerző (Vitruvius és Hérón) leírásából, illetve számos korabeli ábrázolásból ismerjük. A hangszerről több rajz és mozaikábrázolás is fennmaradt, de vannak orgona alakú mécsesek és gemmák (vagyis vésett drágakövek) is ebből a korból.

Nagyon sokáig csak ezekből próbálták kitalálni, milyen volt a rómaiak orgonája.

Egészen 1931-ig!

Egy páncélszekrény a Várban

1931-ben ugyanis új transzformátorházat kezdtek építeni Óbudán. (Kicsit mellékszál, de muszáj megjegyezni: remek épület lett, Györgyi Dénes kifejezetten ókori hangulatúra tervezte, hiszen akkora már Aquincum jó részét feltárták arrafelé.) Épp az alapokat ásták éjszakába nyúlóan, mikor vihar tört ki, és a munkagödör fala beszakadt. Innen került elő az orgona.

A korabeli újságok világszenzációnak nevezik, és az is mind a mai napig

– mondja büszkén Fényes Gabriella. Bár azóta előkerült néhány orgonaalkatrész máshonnan is (lásd a keretesben), de ilyen teljes hangszer egy sem.

Nemcsak a sípok, a szelepek, a rugók meg az összes többi apró kütyü maradt fenn (összesen majdnem 400 alkatrész), de a díszítőelemek is. Sőt, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van rajta egy feliratos tábla is. Eszerint az adományozó Gaius Iulius Viatorinus ezt az orgonát a tűzoltással is foglalkozó posztósok egyesületének ajándékozta, mégpedig Modestus és Probus konzulsága alatt.

Ez utóbbi azért fontos, mert innen tudjuk a pontos évszámot: 228. Vannak ugyan kötözködők, akik felvetik, hogy mi van, ha ez egy használt cucc volt, és még régebbi az eszköz, de azért ennek igen kicsi a valószínűsége.

Mint az ásatások során kiderült, épp itt volt ennek

Annyira, hogy a földszint beszakadt, és az ott tárolt orgona bezuhant a pincébe, ahol aztán 1700 évvel később megtalálták.

A páratlan lelet az Aquincumi Múzeumba került, aztán jött a II. világháború, és menekíteni kellett. Nem tudni pontosan, hogy a Nemzeti Múzeum vagy a bazilika pincéjében vészelte-e át az ostromot, de annyi bizonyos, hogy mikor újra előkerült, számos darabja elveszett.

Ma a Budapesti Történeti Múzeum páncélszekrényében őrzik az eredetit, másolata pedig épp ott van kiállítva, ahol megtalálták: a gödör helyére emelet épületből időközben kiköltözött az Elmű, és birtokba vehette azt az Aquincumi Múzeum.

Jó látni, hogy nálunk külön terme van ennek a kincsnek, nem úgy, mint a dánoknál egy talán még fontosabb zenetörténeti emléknek. Három másolata van itt:

• egy működő modell, amelyet a pécsi Angster cég készített 1935-ben. Akkoriban még arra törekedtek, hogy minél élethűbben nézzen ki a rekonstrukció, ahogy azt a sumer hárfáknál is láthattuk;
• egy tárló, ahol az összes alkatrész másolata egyesével megtekinthető;
• egy korszerű modell, amelyiknél plexiből készültek a rekonstruált elemek, így azok jól elkülöníthetők a valóban fennmaradottaktól – ahogy azt manapság szokás.

Íme egy 1937-es filmhíradó a korabeli rekonstrukcióról, ahol természetesen a hangja is hallható:

A teremben ezenkívül ott egy 25 éves lány kőkoporsója is (hogy mit keres ott, arról lásd a keretest).

Mit keres a víz az orgonában?

A síp lényege, hogy ha levegőt fújunk bele, megszólal. Az orgona annyival tud többet egy egyszerű sípnál, hogy sok különböző hangú sípja van, a levegőt pedig nem a tüdőnkből, hanem pumpával fújjuk bele. De minek kellett bele a víz?

Ha nekiállnánk gumimatracpumpával sípot fújni, akkor egyből éreznénk, hogy nem az igazi. A síp csak akkor szólna, amikor épp nyomjuk a pumpát. Ktészibiosz találmányának a lényege, hogy kiegyenlíti a nyomást, így a pumpálás ütemétől függetlenül játszhatunk a hangszeren.

Ez nagyon leegyszerűsítve ezt jelenti:

A valóságban azért ennél egy cseppet bonyolultabb volt a szerkezet.

Remekül működhetett, de nem volt túl praktikus: a sok bronz alkatrész miatt nehéz és drága volt. Így egy idő után felváltotta a mai templomiakkal rokon fújtatós orgona, mely valamikor 180 körül jelent meg először.

Sajnos nem tudjuk, a mi aquincumi orgonánk melyik típus lehetett, hiszen csak a hangszer felépítménye maradt fenn, a pumparendszere nem. Háromféle elképzelés van:

1. Vízorgona volt. Emellett szól, hogy a táblán is az szerepel, hogy „hydra”, ami a vízorgona nevének (hydraulicum organum) rövidítése.
2. Fújtatós orgona volt. Ennek az elméletnek a hívei azt mondják, hogy akkoriban a fenti elnevezést általánosságban használták függetlenül attól, milyen rendszerű volt a hangszer. Mondjuk, ahogy manapság lábosnak hívjuk a lábost, pedig ma már nincs is lába.
3. Mobil hangszerrész volt, amely kompatibilis volt fújtatós és hagyományos vízi rendszerrel is.

Az Aquincumi Múzeumban látható 1935-ben készített rekonstrukció fújtatós, míg a Katasztrófavédelmi Múzeumban egy 1996-ban készített vízorgona-rekonstrukciót lehet megtekinteni. Igazán részletes kiállítás az előbbiben van, ahova amúgy is érdemes elmenni – elképesztő, mennyit fejlődött gyerekkorom óta, rá sem ismertem az egykori romkertre.

A fújtatós modellt a filmhíradórészletben láthatjátok, a víziorgona működését pedig a fenti videón (úgy 5:45-től, a két fújtatóból az egyiket kitakarja az oltárnak nevezett rész, melyben a víztartály volt).

Bulikból a templomokba

Az orgona eredetileg egyáltalán nem volt egyházi hangszer. Végül is sípokból áll, a sípok pedig a görögöknél alantas dolognak számítottak, komoly darabokat csak lírán vagy kitharán adtak elő. Kezdetben az orgonának is csak szórakoztató szerepe volt, például az amfiteátrumokban kísérték vele a gladiátorküzdelmeket. Vallásos szerephez egyedül a Dionüszosz-kultuszban jutott, de ugye az sem a mai értelemben vett templomi áhítatot,

Hogy milyen lehetett a hangja, azt nem tudni. Van, aki kellemesnek írja le: Plinius szerint a delfineket elbűvöli. Cicero viszont utálta, és a Talmud is azt írja, hogy orgonát nem használunk, mert durva és tönkreteszi az énekszót.

A hang persze alighanem a mérettől is függött. A mi aquincumi példányunkkal aligha lehetett bezengeni egy amfiteátrumot (itt például Szeikilosz sírversét kísérik vele). Ugyanakkor a leírásokból három méter magas orgonákat is ismerünk, amelyeken csak állványokról lehetett játszani. Na ezek már keményebbek lehettek.

A legdurvább beszámoló egy arab szerzőtől származik, aki a bizánciaknak egy 

Merthogy míg Nyugaton elfelejtették az orgonát, Bizáncban tovább élt, és az udvarba is bekerült. Azt is tudjuk, hogyan jutott vissza Európába: V. Konstantin császár küldött ajándékba egyet Kis Pipinnek 757-ben, amiért a frankok teljesen odavoltak. Annyira, hogy Pipin fia, Nagy Károly kért egy másikat is, kifejezetten azért, hogy az aacheni dómba helyezze.

Na azóta vannak orgonák a templomokban.