Index Vakbarát Hírportál

Ogli G új lemezén másképp mesél az alvilág

Nyolc év után új albummal tért vissza Ogli G, amit nemcsak nagyon vártunk, hanem nagyon szerettünk is. A jó útra térő rapper lemezén túl meghallgattuk még többek közt a szíriai Csocseszt, a Strokes exheroinista gitárosát, miközben bunkó britek bazmegoltak, a barátnők lábujjkörmöt festettek, és csendben visszaköszönt a nyolcvanas évek masszázsszalonjainak zenéje is.

A tények makacs dolgok és vannak dolgok amelyekről ennek fényében teljesen felesleges vitát nyitni. Az egyik ilyen tény, hogy Ogli G az egyetlen hiteles előadó ha gengszter rapről van szó. Ő az egyetlen olyan alakja a műfajnak, aki valóban része volt a szervezett alvilágnak és így ő egyfajta krónikása, akinek szövegei ennek megfelelően egyfajta dokumentarista éllel is rendelkeznek, ellenben a manapság divatos lakótelepi hülyegyerekek, akiknek az összetűzéseik a hatóságokkal nem mentek tovább, mint hogy bevitték őket  mert kikapták a retikült egy öreg néni kezéből. Ez mindenképpen falat húz Ogli G és a többi rapper közé aminek megfelelően ült is nem keveset, szám szerint 27 hónapot zsarolásért és testi sértésért a Venyige utcai kirendeltségben. Így ő máig az egyetlen hiteles rapper, aki megénekelte nem csak az alvilág, de a börtön falai között zajló eseményeket is. 

Sokan így ismerték meg Ogli-t és munkásságát, és markáns stílusának rajongói is lettek és nehezen tszik túl magukat azon a tényen, hogy ahogy a világ, úgy Ogli G is változik. Mert van egy fő tulajdonsága Ogli G-nek ez pedig az, hogy kétség kívül a legőszintébb művészek közé tartozik, aki soha nem akar mást bemutatni magából, mint az őt körülvevő világot és hozzáállását az élethez. Így volt ez a TKO idején, is amikor az ember csontvelejébe hatoltak brutális hörgései, és az alvilágról szóló kíméletlen szövegei és így van ez most is, amikor egy megfontolt, az élettel megbékélt, és a világot jobban az otthonának tekintő, bölcsebb, megfontoltabb előadó köszön vissza. Ennek fényében nem igazán lehet komolyan venni azokat a véleményeket, akik a korai nyersebb hangzású TKO közeli megoldásokat hiányolják zenéjéből. Főleg, hogy Ogli szólóprodukcióját már a kezdetektől fogva más hangulatú zenék és más előadásmód jellemzi, mint a mai napig a magyar hiphop kemény vonalának non plus ultrájának számító TKO-t.

A TKO-tól persze hosszú volt az út idáig és önmagától kirajzolódik az íve ennek a folyamatnak. Hiszen nem egyik pillanatról a másikra jutott el olyan refrénektől, mint hogy: "Itt van Ogli G, a hely Lipótváros, Vagy ütlek, vagy rúglak, ez mindegy – halálos " olyan, a világ szépségét kutató és azt felfedező refrénig, mint a lemez címadódalaként is szolgáló Ez a Város refrénje. De abban a korai időkben, valljuk meg őszintén, nem gondoltuk volna azt se, hogy olyan sorokat fogunk még hallani a nőkkel kapcsolatban, mint hogy:

Ismerjük meg egymást, hódolatom a hölgynek

Ogli G munkásságát valóban markánsan két részre osztja a börtönben eltöltött idő. A börtön évek nem múltak el nyomtalanul és míg el kellett, hogy elteljen ennyi idő, hogy Ogli elérkezzen életének és munkásságának mostani stádiumába, megfigyelhető egyfajta folyamat. A High Rollers lemezre magam úgy tekintek, mint egyfajta szónikus szabadulóbulira, egy a szabadságát visszanyert ember első lépései a társadalomba való beilleszkedés felé. Bár vehemenciából nincs hiány a lemezen, a Jó dolog a drog?! című dal prevenciós jellege miatt összehangban van Ogli mostani életével, amiben börtönökben és egyetemeken tart előadásokat, amiben megpróbálja az emberek szemét felnyitni, és a börtön és az alvilági élet romantikája körüli ködöt eloszlatni a fejekben. A következő lemez, a Full Gizda pedig egyfajta terápiás lemez, ami vélhetően segített Oglinak feldolgoznia a múltat és amivel rálépett arra az útra, amely nyolc évvel később a mostani lemezéhez vezetett. 

Az Ez a Város bevezetője alapján már megállapíthatjuk, hogy a minőségre nem lehet panasz és hogy ez a nyolc év nem telt úgy el, hogy Ogli nem figyelte volna a zenei trendeket. Míg sokan még mindig a kelet és nyugat harcának emlékeiben élnek és Tupac valamint Biggie emlékét ápolják, addig Ogli a dél kodeinszirupban és Sprite-ban lubickoló nagyságait tekinti fő inspirációnak, élükön Rick Ross-szal, akinek a hatása tagadhatatlan, ahogy az alapok között fellelhetőek trap zenében felfedezhető hatások mind ritmikában, mind a hang lepitchelésében egyes sorok végén. 

A múltat egy esetben idézi meg Ogli az új lemezen, amikor is a lemez második felében, a Mesél az Alvilág 2015 című dalban, az eredeti refrénre új verzével, mai fejjel meséli el régi életét és hogy hogyan élte meg azokat az időket. Érdemes meghallgatni a TKO Mesél az Alvilág szerzeményével, és a kettőt összehasonítani. A lemez vége egy újabb meglepetéssel szolgál, az "Ogli G ma partit ad", amely énekesi minőségben is bemutatja a rappert.

Ha a lemez legerősebb jellemzőjét kellene meghatároznom, akkor azt emelném ki, hogy az újítások ellenére az egész lemezt áthatja egy hangulat, ami a korai lemezeket is jellemezte és az új zenei megoldások nem teszik az összképet zavarossá. Valahogy így képzelem el azt, amikor egy lemezen a tradicionális elemek, nem állnak a művész kreatív evolúciójának útjába. 

Nem is olyan rég elkaptam egy beszélgetést egy szórakozóhely pultjánál, ahol tanárok vitatkoztak, elmélkedtek. Itt hangzott el az a mondat, hogy az evolúció valódi szépsége, a felhalmozott tudás összességében rejlik. Ogli G új lemezére találóbb hasonlatot keresve se találhat az ember. (pándi)

Ezeket hallgattuk még a héten

Albert Hammond, Jr.: Momentary Masters (7,5/10)

A kétezres évek eleji Új Rock Forradalom legnagyobb amerikai úttörője egyértelműen a Strokes volt, amelynek szerintem nem feltétlenül a frontember, Julian Casablancas a legizgalmasabb figurája, hanem sokkal inkább az ifjabb Albert Hammond – mert már az apja is zenélt, az idősebb Hammondtól lopta a Radiohead is az első igazi nagy slágerét, a Creepet. A fiatalabbik Hammond egy olyan figura, akinek a gitárjátéka felejthetetlenné és egyedivé teszi a Strokes-számokat, és aki már kamaszként tudta, hogy egyszer szúrni fogja magát, aztán így is tett. Még a kokainon és pián élő többi Strokes-tag is aggódva figyelte, mi történik barátjukkal, aki rosszabb időszakában csak bezárkózott a lakásába, és akár napi hússzor is telepumpálta magát heroinnal, kokainnal vagy ketaminnal. Hammond viszont egy ideje már tiszta, megházasodott és lehiggadt, így azóta szabadidejében, drogozás helyett, már inkább búvárkodik, főz, és néha motorra pattan – a feleségével a háta mögött. Harmadik lemeze is épp ezt a változást tükrözi, amiről csak annyit mond, hogy az egykori önmagának írta. És ha ezt figyelembe vesszük, akkor a Momentary Masters máris sokkal többnek tűnik egy kispórolt Strokes-albumnál – mert amúgy a felszínes hallgatók számára könnyedén tűnhet annak is akár. (kovács d.)

Titus Andronicus: The Most Lamentable Tragedy (5/10)

Bevallom őszintén, nekem a Titus Andronicus sohasem tetszett. Hiába magyarázta fél tucat ismerős, hogy a The Monitor micsoda generációs alkotás, hogy én, aki imádja az üvöltözős, részeges huligánzenét biztosan megszereti pár hallgatás után. Hát nem így lett, ha feltétlenül kell mondanom egy 6-8 perces számokból álló concept albumot, akkor ezerszer inkább a David Comes To Life a Fucked Uptól. Szóval ettől a mostani lemeztől sem vártam igazán semmit a jól ismert folkos kocsmahangulaton kívül, ami párszor egész szórakoztató, de hosszútávon egyszerűen unalmas. Aztán amikor kiderült, hogy az új albumuk 90 perc hosszú és 29 szám van rajta, akkor már gyanakodni kezdtem. Értékelem ha valakik igazán mernek nagyot gondolni, de azt elképesztő túlzásnak érzem, hogy a számok fele csak random interlude, köztük egy másfél perces némasággal, ami külön dalként van feltüntetve. Ja, és az Auld Lang Syne is rákerült valamiért. Hiába akadnak egész jó dalrészletek és egy-egy tisztességes szám (Into The Void, Dime Out), annyi indokolatlan baromság van még ezeken kívül, hogy néhol konkrétan felhúztam magam. Olyan mintha a kedvenc japán rajzfilmsorozatod egy-két rész után kötelezően berak vagy hat filler epizódot csak úgy, mert miért ne. Kösz, de nem, ha már New Jersey akkor maradnék a Misfitsnél és a másfél perces daloknál. (sajó)

CFCF: Radiance & Submission (7/10)

Minden irtó ciki zenei stílussal az történik, hogy tizenöt évvel később kevésbé ismert arcok feldolgozzák, és hirtelen kap elég kredibilitást, hogy mindenki elfelejtse, mennyire lenézte másfél évtizeddel ezelőtt. Ha nem vagyok hülye matekból, akkor várhatjuk a nu-metal feléledését is, hacsak a Death Grips felemelkedését és lángoló bukását nem tartjuk annak. Ugyanez történt a new age-dzsel is, a nyolcvanas években feltűnt, magasabb tudatállapotot segítő chillout zenével is, ami akkoriban a masszázsszalonok tulajdonosain kívül minden komolyabb ember röhögött, manapság meg komoly kritikát kapnak a new age újrakiadások, válogatások, sőt, már egy csomó, viszonylag elismert elektronikába (Oneohtrix Point Never például) is belepofátlankodott. CFCF, azaz a kanadai Mike Silver, eddig a nagyon lassú, diszkós végéről fogta meg a new age ezoterikát, az idei lemezével viszont elkezdte fullba nyomni a zent, amit én nem annyira bánok, mert én is egy olyan arc vagyok, aki bírja ezt az egészet. Van benne csilingelés, fura pilinckázós riffek, a csak a negyedik számban kezdenek el énekelni, a lemeznek meg egy hatalmas kurjantással van vége. Ezt Kozsó is betehetné a teaházában, meg szólhatna szatellitrádión Amerikában, senki sem panaszkodna. (klág)

Sleaford Mods: Key Markets (8/10)

Varacskos basszus, kettőnégy loopzene, felette rendületlen bazmegolás east midlands-i tájszólásban. A Sleaford Mods nem egy bonyolult konstrukció, de valahogy a titka is ez a letisztult utcai düh, aki ennél punkabb akar lenni 2015-ben, az túl sokat akar. A társadalomkritikus, vicces szövegeket Jason Williamson óbégatása emeli művészi magasságokba, a jó értelemben primitív alapokat pedig Andrew Fearn hozza ezen az albumon is. Ez már a negyedik lemez ebben a felállásban, de mint Sleaford Mods, már a nyolcadik. Mondanivalóból úgy tűnik, nem tudnak kifogyni, amin a munkanélküliségtől a popkultúrán át az emberi ostobaságig kiborulhat ma valaki Nagy-Britanniában, azon ők ki is borulnak. Ritka ma már az ilyen jóízű hőzöngés, nehéz ezt nem szeretni. (jenei m.)

Ducktails: St. Catherine (7/10)

Már a Stenk indulásakor annyira szerettük a Real Estate együttest, hogy mindjárt az első posztunkban ömlengtünk is róla egy kicsit. A zenekar gitárosa, Matt Mondanile már 2006 óta zenél Ducktails név alatt, nemrég azonban New Yorkból Los Angelesbe költözött, és ott kezdte el írni az ötödik lemezének anyagát. Közben rengeteg Broadcastet hallgatot, és a Soft Machine-ből ismert Robert Wyatt ‘68 című, otthoni demófelvételekből álló válogatása is beragadt nála. Azt mondja egyébként, hogy ezidáig ezzel az albumával szöszölt a legtovább: a zeneszerzés is sokáig tartott, a dalszövegírás azonban még ennél is keményebb dió volt számára, mivel nem túl gyakorlott benne. A sok munka eredménye egy rendkívül személyes, és nagyon egységes lemez, ami – szó se róla – nem túl izgalmas, de az ember nem is azért hallgatott Ducktailst sosem, mert épp őrületes izgalmakra vágyott. Mondanile legújabb munkája is egy olyan lemez, amit baromi szívesen visz magával az ember a nyaralásra, aztán fröccsözhet közben a hintaágyon, olvasgathat a fák alatt, vagy egyszerűen csak nézheti a csaját, miközben ő épp a lábujjkörmeit festi a franciaágyon, a St. Catherine biztosan nem fogja megzavarni semmiben. Sőt, nagyon szép aláfestője valószínűleg minden henyélős élethelyzetnek. (kovács d.)

Omar Souleyman: Bahdeni Nami (6/10)

Omar Souleyman a szíriai Csocsesz, ez persze nem akadályozza meg abban, hogy olyan istentelen nagy bulikat csapjon, hogy az ember a felénél megálljon, mert attól fél, hogy leáll a szíve, mint ahogy velem történt ez pár éve a lengyel OFF fesztiválon. Souleyman tényleg olyan, mintha valaki a mulatósban rátenyerelt volna a dobgépre és a szintire és véletlenül az egészet háromszor olyan gyorsan nyomná, mint az egészséges, embere válogatja, hogy embernek ez mennyire oké, az biztos, hogy munkához az irodában annyira nem jó. Két éve Four Tet segített be neki az első hivatalos stúdiólemezén (bár állítása szerint a producer kábé annyira tett, hogy kicsit megnyomta a basszusokat), most meg a Modeselektor, ennek ellenére nem lett akkor prosztó veretés, mint számítani lehetett rá. Bár Souleyman alapból prosztó veretés, szóval tudja a fene, döntsétek el ti. A lemez végén van egy elég jó Legowelt-remix, hat darab, átlagban nyolc perces tipikus mulatós dal után elég jó hallani valamit, ami kicsit más, mint amit megszokhattunk az embertől. (klág)



Rovatok