Valószínűleg a magyar mozikban sosem láthatjuk majd a Straight Outta Compton-filmet, ami a legendás N.W.A. és a középosztálybeli külvárosból háború övezetté változó Compton történetét dolgozza fel. Ehhez nem is készíthetett volna hitelesebb arc filmzenét mint Dr. Dre. az N.W.A. alapítója és napjaink egyik legbefolyásosabb figurája a szórakoztatóiparban.

Órákig lehetne mesélni Dre szerepéről a G-funk létrehozásában, Eminem, Snoop Dogg vagy 50 Cent felfuttatásáról vagy a Beats-fejhallgatókkal való pénzkaszálásról, de itt most még is csak arról van szó, hogy a rapzene egyik élő legendája 16 év után új szólólemezt adott ki. Hát persze hogy ez lett a hét lemeze!

Azóta a feje tetejére állt a hiphop, fekete elnöke lett Amerikának és az egykori kortársak vagy meghaltak, vagy milliomosok lettek, vagy nemzetközi szupersztárok. Az egykoron a fekete gettókból kitörő hiphop mára multikulturális jelenség lett, ami már nem csak a társadalom perifériáján tengődő afroamerikaiak legfontosabb önkifejezési eszköze. Arról nem is beszélve, hogy szinte teljesen eltűntek a klasszikus "kazettás" beatek, fonott hajú chicagói és atlantai nyüzügék basszusnehéz alapjaitől őrül meg mindenki, a beefek meg már rég Twitteren zajlanak, drive-by lövöldözéssel való lezárás nélkül.

Hiába ekkora producerzseni Dre, simán lehetett volna ez a lemez egy bénácska visszavágyás a '90-es évekbe, boom bap meg G-funk alapokkal, helyette megcsinálta az utóbbi évek egyik legjobb concept rapalbumát, ami legalább annyira old school, mint amennyire korhű. Mint az egyik legbefolyásosabb forma a popiparban, Dre megtehette volna, hogy akárkit felrángat a lemezre, már csak a pénzcsináló namedroppingolás címén is. Helyette fogta az általa menedzselt Aftermath Entertainment arcait (Eminem, Kendrick Lamar, Justus, Jon Connor), pár régi havert (Ice Cube, Snoop Dogg, The Game, XZibit) és egy-két full ismeretlen feltörekvőt és olyan filmzenét írt a Straight Outta Comptonhoz, hogy az első hallgatás után a '80-as évek végi Kaliforniában érzem magam.

Az igazán nagy húzás Dre részéről, hogy egy pillanatig sem próbál úgy tenni, mintha még mindig 1999 lenne. Már az Intro után következő About It klasszikus déli emberkedős trap, az egy fuldokló ember hangjaival kezdődő Deep Waterben pedig olyan szinten roncsolja szét a már unalomig pörgetett cineket, mint a világ legtermészetesebb dolga. Az ilyenek mellé simán odafér egy old school G-funk Snooppal (Satisfaction) vagy a már a hardcore rap határain toporgó One Shot Kill.

A sokszor fárasztóan középszerűvé váló állandó közreműködések itt mind telitalálatok, Kendrick Lamar, de leginkább Snoop Dogg a belét kiteszi, utóbbin még azt is érezni, hogy hosszú évek után talált végre újra motivációt. És akkor Eminemről meg a többi kevésbé ismert hangról nem is volt szó, Dre annyira átgondoltan pakolta a megfelelő helyre a megfelelő arcokat, mint akit tényleg 20 éve Grammy-díjasok legyártásával foglalkozik.

Lehet amiatt fanyalogni, hogy hiphop ma már sokkal izgalmasabb, mint 20-25 évvel ezelőtt, ezzel nem is igazán tudnék vitatkozni. A Compton azonban a negyedszázadnak a legjobb részeit egyesíti, egyszerre tud régivágású gengszter  és partyérzékeny producer lenni, miközben hitelesen meséli a korábbi és a mai problémákat, hiszen az utóbbi években egyre növekvő rendőri brutalitás Amerikában alig különbözik a '80-as évek végétől. Csak akkor a hiphopon kívül nem volt más csatorna a problémák közlésére. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Mac Demarco: Another One (8/10)

Demarco előző albumáról, a Salad Daysről a Stenk indulásakor megmondtuk, hogy 2014 legjobb lemeze volt szerintünk, de ehhez muszáj hozzátenni, hogy nem azért lett ez, mert akkora zenei mestermű, szövegírási zsenialitás vagy bármilyen újító szándék lett volna benne, hanem azért, mert Mac Demarco egy végtelenül szerethető figura, aki szerintem mindenkit képes levenni a lábáról a szötymörgős gitárzenéjével meg a nyugis hangulatával. Az Another One is folytatja a már évekkel ezelőtt megkezdett vonalát, 23 percnyi nyugizás meg andalgás a csajokról meg általában az életről, furán hangolt gitárokkal, egyszerű dobokkal, egyszerű szintikkel és azzal az énekhanggal, ami mögé elképzeljük az összes jó arc általános iskolás osztálytársunkat, aki nem vitte semmire, de iszonyatosan boldog az életével. Az Another One végén, a legutolsó szám legutolsó pár másodpercében Demarco ráadásul elmondja az otthoni címét és felkér mindenkit, hogy ugorjon be hozzá egy kávéra. Még Budapestről is csábító. És ha valakinek érthetően a nagyon rövid Another One nem lenne elég Demarcóból, pár hete kiadott egy ingyenes, instrumentális válogatást is Some Other Ones címmel, ha összerakjuk a kettőt, már majdnem kijön egy tisztességes album. (klág)

Chelsea Wolfe: Abyss (8,5/10)

Lassan tíz éve már, hogy a kaliforniai drón-metál-art-folk lédi, Chelsea Wolfe kiadta első, bár hivatalosan sosem megjelent nagylemezét, majd újabb öt évet kellett várni arra, hogy – The Grime and the Glow cím alatt – kijöjjön az igazi debütálás is. Azóta megint eltelt öt év, és Wolfe ezalatt immár négy albumot is kiadott: a 2013-as, már címében is beszédes Pain Is Beauty után ezúttal Abyssnek keresztelve. A 31 éves énekesnő valószínűleg sosem volt teljesen normális, kilencéves korában már country-zenész apja házistúdiójában játszott fel gótikus köntösbe bújtatott R&B-számokat egy Casio-szintin, aztán a későbbiekben is olyan zenékre pörgött rá, amilyenekre a lányok egyébként nem annyira szoktak rápörögni – pláne nem Kaliforniában. Például a black metálra és a skandináv folkra. És ez kiválóan tetten érhető Wolfe eddigi életművében is, amelynek legújabb darabját az énekesnő ahhoz az élményhez hasonlította, amikor épp álmodunk, de egy nagyon rövid időre felébredünk, majd visszaalszunk, és a már megkezdett álmot folytatjuk tovább. Amennyiben ez tényleg a koncepció része volt, Wolfe kitűnő munkát végzett, mert az Abyss tényleg pont olyan, mint újra és újra elmerülni a tudatalattinkban. És ami a legjobb, hogy az Abyss turnéja Budapestet is útba ejti, méghozzá nem is akármilyen nevek társaságában, így novemberben akár élőben is meghallgathatjuk majd ezeket a dalokat. (kovács d.)

Health: Death Magic (7/10)

Amikor a Healthet először láttam koncerten, rögtön arra gondoltam, hogy na, szerintem nagyszüleink pontosan így hallhatnak minden modern popzenét, amit én hallgatok: elviselhetetlen zajongás, érthetetlen ének, közben rángatózó fiatalemberek, az egész meg inkább idegesítő, mint érdekes. Nem is törődtem sokat velük (pár csodás remix kivételével), addig, amíg a Max Payne 3 című videojáték aláfestőzenéjeként nem találkoztam velük, ahol a néha pocsék játék ellenére ők tökéletes munkát végeztek: nagyrészt apró darabokról álló, a játék lendületéhez alkalmazkodó, valójában algoritmusszerűen működő zenéket szereztek, kivéve az egyik utolsó jelenetnél, ahol hirtelen elkezdett bömbölni a Tears, és én arra gondoltam, hogy még egy ilyen középszerben, mint a Max Payne 3, lesznek olyan pillanatok, amikre örökké emlékezni fogok. És vagy én öregedtem meg annyit, vagy a Health változott úgy, hogy megtalálták a tökéletes formát a zenéjüknek, ami néha már közelebb áll a popzenéhez, mint a zajalapú, futurista elektronikához vagy rockhoz vagy mittudomén, hogy mihez, ahogy elkezdték annó: a Death Magic egyes számai például biztos tetszhetnek majd Depeche Mode-rajongóknak is, meg reklámok zenéje is lehet, mert a világnak már az, ami pár éve kemény volt, ma már közhely. A Health is lehetne sikeres popzenekar, tökre jól állna nekik. (klág)

La Luz: Weirdo Shrine (8/10)

A La Luz az egyik legtökéletesebb keserédes nyári zene, ami létezhet: a négy női énekhang doo wop-os vokálszólamait stabilan tartja a szörfrockos, klasszikus rock & roll-dobolással megtámogatott alap, miközben az idén szólóanyaggal is kijövő Shana Cleveland szépen zengetett gitártémái szólnak, a dalszövegek pedig halál, hiány és emberi kapcsolatok háromszögét térképezik föl. Az album produceri munkálatait Ty Segallra bízták, és egy ideiglenesen összerakott stúdióban vették fel élőben és szalagra (a mostani trendekhez is igazodva), hogy a zenekar koncertjeinek energiáját próbálják meg rögzíteni. Sajnálatos módon a lemez itt-ott enyhén ellaposodik, de valójában sose annyira, hogy teljesen elkalandozzon a figyelmünk, mert mindig akad egy megkapó, többszólamú vokál vagy egy energikus gitár- vagy billentyűtéma. Míg az együttes debütalbuma, az It's Alive sokrétűségében kicsit el is veszett a kavargó instrumentális részekben, addig a Weirdo Shrine sokkal fókuszáltabb, és a tempósabb szörfös dalok között megfelelő időközönként bukkan fel egy-egy komótosabb és a La Luz zenéjének filmzenésebb oldalát jobban kidomborító szám. Persze aki a teljes képre kíváncsi, az még mindig elmehet ősszel Bécsbe vagy Prágába a lemezbemutató turnéra. (bradák soma)