Mi jut eszedbe a népzenéről? Nekem a táncház, a Sebő- meg a Muzsikás-lemezek, amiken felnőttem. Esetleg a bor melletti dalolászások. Pedig az lehet egy futballmeccsen a lelátón üvöltő kórus is, vagy akár egy Youtube-on végigsöprő barkácssláger. Mark Slobin Népzene – Nagyon rövid bevezetés című könyvében elképesztően sok érdekes történet és megközelítés bukkan fel a témában. Mondjuk, hogy milyen volt, amikor csak sötétre festett képű fehérek játszhattak fekete népzenét a szórakozóhelyeken, vagy hogy keveredhetett Dél-Afrikában a német zene az orosszal, esetleg hogy honnan nyúlták le a The Lion Sleeps Tonight című sláger nagy sikerű zenéjét.

A Müpa és a Rózsavölgyi még tavaly indított egy izgalmas zenei könyvsorozatot Nagyon rövid bevezetés címmel. (Ez amúgy az Oxford University Press hasonló című sorozatának fordítása, mely nem csak a zenébe, hanem egy csomó más területre kínál bevezetést.)  

A Régizene című kötet nagyon bejött (lásd a keretest), és mire kiolvastam, a Népzenét is nagyon megszerettem, bár be kell vallanom, nehezebben adta meg magát. Az előbbi könnyed olvasmány volt, az utóbbi kicsit olyan, mintha egy Bevezetés a népzenébe I. című tantárgy egyetemi jegyzete lenne. Helyenként kissé nehézkesen döcögő nyelvezettel, itt-ott a professzor kedvenc témáinak túlhangsúlyozásával.

Na meg néhány kottával, ami éppoly riasztó tud lenni a hozzám hasonló laikus olvasónak, mint egy népszerű kémiai könyvben az egyenletek, vagy egy IKEA-katalógusban, az ebből otthon még fűrészelj le 2 centit ikon. 

Viszont akit kicsit is érdekel a tárgy, az nagyon gyorsan beleszeret. Így történt velem is. Az igazán pörgős témák a történelmi résznél kezdődenek, de már a filozofálgató bevezető fejezetet is érdemes elolvasni, hiszen már maga az alapfelvetés is izgalmas:

mi az a népzene?

A szerző gyorsan le is szögezi, hogy

na ez az, amit nem fog tudni megválaszolni,

és aztán egy könyvre való érdekes példával igazolja, hogy miért nem. Az egész ott kezdődik, hogy a népzene (sőt, tulajdonképpen a nép fogalma is) egy alig 200 éves dolog. Korábban nem nagyon volt különbség aközött, hogy mit hallgatott a nép és izé… a nem nép, ami jelentheti a városi embert, a gazdagokat, az értelmiséget vagy bármit. Viszont nagyon kapóra jött, hogy a XIX. századi nacionalista mozgalmak ezek mentén kovácsolják egybe nemzeteket – melyek korábban nem mindig léteztek.

Ez a „minden nemzetnek saját népzenét” mozgalom amúgy nem múlt el, a jelenség folytatódott a XX. században épp úgy, mint manapság. Elég csak a Szovjetunióra, vagy akár a volt szocialista országokra gondolni. Románia és Bulgária „egységes”, exportképes népzenei produkcióját például úgy alakították ki, hogy kihagyták belőle a kisebbségeket. Az egykori Jugoszláviában a szemünk előtt zajlott le, hogyan fuzionáltak, majd váltak a különállás szimbólumaivá az utódállamok amúgy nagyon is hasonló muzsikái.

De a népzene nem csak valami nemzeti dologként él a fejünkben, hanem valami nagyon ősiként is, amit megpróbálunk megőrizni eredeti állapotában. Közeben elfelejtjük, hogy

Ez egy folytonosan változó zenei anyag, amelyről egy pillanatkép készül, amikor épp begyűjtik, amúgy természetesen fejlődik/fejlődne tovább. Arról nem is beszélve, hogy nincs tiszta érintetlen, ősi forrás. Dél-Afrikában például német hittérítők, orosz matrózok és az amerikai jazz zenéje keveredett a helyi hagyományokkal (Istenem, ez már-már úgy hangzik, mint a Három testőr Afrikában legendás kezdőképe). Ez a gumboot, vagyis a gumicsizma. Innen kapta a nevét:

De Angliában is, amikor beindult a XIX. századi balladagyűjtési divat, olyan vereseket gyűjtöttek vissza a nép ajkáról, amiket amúgy egyszer már kiadtak írásban az 1600-as években, és sokan ezek alapján költötték tovább a történeteket.

Apropó gyűjtés! Jellemző volt akkoriban, hogy erősen szűrték, mit rögzítenek: ami nem felelt meg az elképzeléseknek, mondjuk obszcén dolgok történtek benne, a nagy hős nem viselkedett hőshöz méltón, vagy épp a balladának nem volt lég szomorú a vége, arról nem vettek tudomást. De még később is jellemző volt, hogy a népművészetnek a városi emberek fejében élő képnek kellett megfelelnie. Akkoriban nálunk például a nemesi közönség

a hivatásos cigányzenészek által feldolgozott, szentimentális városi dallamokat részesítette előnyben. A mosdatlan, tanulatlan parasztok dalai alantasnak számítottak, egészen addig, amíg Bartók és Kodály zeneszerzői sikerei fel nem nyitották az emberek szemét és fülét.

Jó érzés amúgy, hogy Bartókék neve többször is felbukkan a könyvben, hogy tényleg nem csak nálunk ismert a munkájuk.

Persze voltak helyek, ahol ennél sokkal komolyabb előítéletekkel kellett megküzdeni. Amerikában a XIX. század végén

Az viszont nagyon vicces vagyis inkább viccesen szomorú, hogy a saját koruk elvárásainak megfelelő gyűjtőket miként ítélte el az utókor.

Például a 60-as évek baloldali mozgalmai a századfordulón aktív Cecil Sharpot „burzsoá, prűd, nacionalistának” kiáltották ki, csak mert a feketék zenéje helyett kizárólag az angol népdalok után kutatott. Ugyanakkor Pete Seegert az antikommunisták tették tiltólistára, munkásmozgalmi dalok gyűjtése és feldolgozása miatt.

Na igen, munkásmozgalom és dalok.

Nálunk, a keleti blokkban ez a diktatúra hivatalos propagandájához tartozott, és mindenki joggal utálta. Az USA-ban viszont valóban népdalokként működtek, rabszolgák gospeljeiben gyökerezve, és a mindennapi nyomorúságot dolgozták fel (amiről nálunk csak múltidőben volt szabad énekelni – lehetőleg olyan ritmusban, hogy menetelni is lehessen rá).

A másik furcsa a dolog a népdallal, ami sokunk fejében él, hogy annak nincs szerzője, azt

Nagyon sok híres dalszerzőt ismerünk a XX. század elejéről, aki világszerte ismerté vált zenét szerzett. Persze ez már nem csak zenetörténeti, hanem jogi, és nagyon vastagon anyagi kérdés is. Elég csak az egyik legismertebb afrikai dallam, a The Lion Sleeps Tonight néven ismertté vált Wimoweh történetére gondolni.

Az eredetileg 1939-ben lemezre vett slágert mindenki népdalnak tekintette, aminek a legfontosabb következménye az volt, hogy egy fillért nem fizettek Solomon Lindának, miközben több zenekar és kiadó kereste betegre magát rajta. Csak fél évszázaddal később sikerült valami kártérítést kicsikarni a leszármazottainak.

Az a helyzet, hogy akármennyire is nagyon rövid bevezetésről van szó, még nagyon hosszan lehetne sorolni a könyvben érintett témákat. Például hogyan szabványosított a Szovjetunió a népi hangszereket, miért vált hatalmas üzleti sikerré a kelta zene (na meg, hogy egyáltalán mit is takar ez a nehezen megfogható fogalom), vagy hogy miért van tele a világ összes aluljárója pánsípon játszó perui indiánokkal.

Jó kis utazás volt, azóta másképp gondolok a népzenére. Meg a lelátókon kurjongató népzenészekre is.