Ha az iskolában arra a kérdésre, hogy na fiam, mikor volt az avantgárd, azt felelné valaki, hogy a XIV. század végén, valószínűleg meghúznák. Pedig akkoriban valami nagyon hasonló dolog történt a zenében, mint ami a XX. században egy csomó más művészeti ágban. A Stenk zenetörténeti sorozatában most Dél-Franciaországba, Avignonba ugrunk vissza, valamikor az 1300-as évek második felébe, ahol egészen bizarr dolgok történtek akkoriban. 

Avignon az 1300-as években elég menő város volt. Majdnem egy évszázadon át itt volt a pápa székhelye, ami felpörgette kulturális életet az egész környéken. Furcsa módon (vagy talán a vidék gazdag trubadúrhagyományainak köszönhetően) nem annyira az egyházi, hanem a világi zene indult virágzásnak és egy új stílus született. Az ars subtilior.

Az ars subtiliorról megoszlanak a vélemények, az azonban biztos, hogy nagyon-nagyon érdekes. A legtöbb régebbi zenetörténeti írás fanyalogva fogadja ezeket a „vadhajtásokat”, hogy aszongya Landini és Machaut tanítványaiból egyszerűen hiányzott a mesterek zsenialitása, így „elvesztek a bonyolult stílus útvesztőiben”.

Itt nem arról van szó persze, hogy „régen minden jobb volt”, hanem hogy például az amúgy is nagyon összetett motetták nyomán arra hajtottak a szerzők, hogy még bonyolultabb, még összetettebb, még kacifántosabb műveket alkossanak.

Ugyanakkor vannak, akik szerint pont ez volt a nagyszerű bennük!

Olyan rafinált ritmusú és dallamvezetésű számok születtek, amilyenekre utána a XX. századig kellett várni! Hallgassátok meg ezt a Johannes Symonis Hasprois-dalt például, egyszerűen elképesztő. 

Oké a Project Ars Nova kicsit jazzesre vette a hangzást Ars Magis Subtiliter című albumán, de korhű hangszerekkel adják elő a dalt, úgy, hogy egy hangot sem változtattak rajta. Ha nem hiszitek, itt egy hárfára hangszerelt változata, mely talán autentikusabb, de ha lehet, még idegenebb a mai fülnek. (Vigyázat, az első 40 másodpercben csak hangol a hárfás, azért ennyire hülye zenét még ars subtilior idején sem nyomtak!)

Érdemes az egész lemezt meghallgatni, mely a  Chantilly Codexben fennmaradt dalokat dolgozza fel. Van rajta Machaut-szerzemény is, meg olyan könnyen emészthető dal is, ami az erdő hangjait dolgozza fel, tulajdonképpen csupa madárhang utánzásával. Ez utóbbi, Jean Vaillant Par Maintes Foy című dala, a korszak nagy slágere lehetett, mert több átiratban fennmaradt. Itt a keretesben az egész album!

Elnézést kértek a dalszövegben a zenéért

Újabban egyre többen hasonlítják az ars subtiliort a XX. századi avantgárdhoz, és joggal. Nem csak a bonyolult, kifejezetten nehezen előadható (és olykor befogadható), formabontó kompozíciók miatt, hanem a bűbájos kották miatt is, melyre a következő részben még visszatérünk.

Bár a szövegek nagy része semmiben sem különbözött a korábbi korszakokétól (szerelem, nyalás nagyuraknak stb.), voltak azért érdekességek. Egy bizonyos Guido nevű komponista például folyton kigúnyolta saját szerzeményeit, amiért ennyire furcsák. Egyik dalát azzal kezdi, hogy Ez biztos nem jól van csinálva, egy másiknak pedig az a címe és a refrénje, hogy

Isten őrizze azt, aki majd ezt énekli!

A legfurább elmélet azonban arról szól, hogy a különös, elszállós dalok hátterében az áll, hogy 

Furcsa elképzelés, de tény, hogy több szám szól a füstölésről, mint a XX. század végéig bármikor a zenetörténetben. A már idézett Johannes Symonis Hasprois-dal címe például Puisque je sui fumeux, vagyis Mivel én vagyok a füstös. A szövege meg olyasmi, hogy 

Mivel én vagyok a füstös, tele füsttel, füstölnöm kell. Ha nem füstölnék, bebizonyíthatnám azoknak, akik füstfejűnek hívnak, mert füstölök, hogy tévednek.

Lehet, hogy csak egyszerűen rosszul értelmezem az ófrancia szöveg angol fordítását (jöhetnek a jobb megfejtések!), de ha kétszer ilyen értelmes lenne, akkor is olyan volna mint valami Snoop Dogg-szám. 

És nem Symonis volt az egyetlen középkori stoner szerző. Ott van mondjuk  Solage, akinek egy Fumeux Fume par fumee (A füstös füstölve füstöl) című dala szintén tele van füstös utalások halmozásával (itt a szöveg angolul és franciául), a dal maga pedig nagyjából olyan, 

A társaságnak amúgy neve is volt: Parisian Fumeurs - Párizsi Füstülők.

De mi lehetett ez a sok füst, amiről énekelnek?

• Dohány semmiképp, hiszen az csak évszázadokkal később kerül Európába Amerikából.
• Vannak, akik szerint hasis lehetett az. A középkorban eléggé ment az arab világban a cucc, és épp ez a vidék a közeli mórok miatt kapcsolatban állhatott a muszlim kultúrával. Ám egyszerűen semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy ebben az időszakban földrészünkön bárhol hasisoztak vagy füveztek volna.
• Tippeltek ópiumra is. Ezt ugyan ismerték Európában és Ázsiában is, bár csak orvosságként és méregként. Viszont szívni egyáltalán nem szívták a középkorban, ez a szokás csak a dohánnyal együtt terjedt el.

Szóval bár elméletileg nem kizárt, egyáltalán nem valószínű, hogy drogokról lenne szó. Hát akkor miről? A társaság alighanem egy Jean Fumeux, azaz Füstös János nevű nemesről kaphatta a nevét, akiről nem sokat tudni. Persze ettől még szívhattak volna, elég csak arra gondolni, hogy minden valamire való gimnáziumban 

Egy másik szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a középkorban (az ókori orvosi elképzelések nyomán) a bolondokra azt mondták, hogy "füst van az agyukban", szóval lehet, hogy csak egyszerűen tréfáltak a szavakkal. 

A kérdést talán csak akkor tudjuk végérvényesen megválaszolni, ha előkerül valami irat a különös társaságról. Esetleg egy cseréppipa.

Az ars subtilitor fennmaradt zenéi nem csak a rejtélyes füst és a különös hangzás miatt izgalmasak, hanem mert a világ legcukibb kottáin maradtak fenn. Jövő kedden ezzel foglalkozunk majd, tartsatok velünk akkor is - kövessétek zenetörténeti sorozatunkat a Facebookon!