Chris Martin még sosem volt ilyen boldog, mint most, hogy elvált Gwyneth Paltrowtól, és ez bizony a Coldplay hetedik stúdióalbumán is jól érzékelhető nyomot hagyott. Enyán meg hiába röhög mindenki, akkor is ugyanolyan menő most, mint húsz évvel ezelőtt volt. A Belgán viszont most is lehet röhögni, igaz, csak egyszer-egyszer. Ez a Hét lemeze-sorozat harmincadik, és egyben utolsó idei kiadása, jövő héten az év lemezeivel jövünk.

Hetedik stúdióalbumát hozta ki a Coldplay, bizony így repül már az idő, és 15 éve volt, hogy a Parachutes lemezzel beindult a zenekar karrierje. És ha már számok, alig másfél év telt el az előző, Ghost Stories album óta, aminek talán már a címéből is kiderül, hogy nem a legvidámabb témákat dolgozta fel, amiben vagy szerepet játszott a frontember Chris Martin és Gwyneth Paltrow válása vagy nem, mindenesetre lehúzós album volt, sem a közönség, sem a kritika nem szerette. Az A Head Full of Dreams érezhetően egy új korszak új dalait hozza, amiben viszont nagyon sok a vidámság, az álom, a kaland, a szín és a csoda. 

Chris Martin többször nyilatkozta, hogy ez egy vidámabb, felemelőbb album lesz és kicsit úgyis tűnik, mintha ezt a szándékot már a számcímekkel is kőbe akarták volna vésni. És igazság szerint, maximálisan be is teljesítik ezt a vállalást, az Adventure of a Lifetime vidámságáról az embernek még a Get Lucky is eszébe juthat, ami azért korábban eléggé elképzelhetetlen következtetés lett volna egy új Coldplay-album kapcsán. Ehhez még egy táncoló majmokkal megtámogatott videóklip is készült:

Az biztos, hogy Chris Martin még sosem volt ilyen vidám és jókedélyű, mint ami ezekből a dalokból látszik. Ettől az egész album bulisabb, tempósabb, ritmusosabb, néhol pedig kifejezetten diszkósabb is lett. Teljesen érthetlen is, hogy miért egy olyan minden szempontból lapos és felesleges balladát adtak ki az albumról először, mint az Everglow, amiről sajnos nagyon találóan írta a Guardian, hogy "pont olyan, amilyennek a Coldplayt képzelik azok, akik utálják a Coldplayt." Mert hogy ez az új album a sok zongorafutam és a még több áááá-húúúúús vokál ellenére kifejezetten popos lett, amit én a magam részéről nem feltétlenül tartok problémának. 

Azoknak viszont lehet, hogy kérdéses lesz, akik ugyanazt az érzelmes és monumentális hangszerelésű rockzenét várták volna a zenekartól, és nekik is igazuk van, hiszen Időközben már az is kiderült, hogy a Coldplay fog játszani februárban a Superbowl félidejében is, úgyhogy a nagy kérdés az, hogy ezek az új dalok hogyan működnek majd ebben a térben, ami a Coldplay számára megszokott méret, játszottak ők már olimpiai záróünnepségen is, igaz, nem fenékrázós diszkószámokat. 

A Head Full of Dreamsen nagy nevek közreműködtek: az A-lista legtetején csücsülő Beyoncé két dalban is vokálozik (Hymn for the Weekend, Colour Spectrum), és egy olyan kaliberű sztár, mint Noel Gallagher eljött egy szólót felgitározni az Up&Up-ba, sőt maga Barack Obama elnök is nyom egy slam poetryt az alig két perces, Kalidoscope című számban. És még Gwyneth Paltrow is feltűnik az egyik dalban, a fent említett Everglow-ban, ami történetesen arról szól, hogy  a szerelem elmúlik, de örökre barátok maradnak ezentúl is. 

Összességében van két borzalmas (Everglow, Amazing Day), egy értelmetlen (Kaleidoscope) és jó pár feledhető (az album második fele szó szerint is B-oldal lett) új daluk, de az van, hogy a címadó A Head Full of Dreams, a táncos-majmos Adventure, a Beyoncéval turbózott Hymn for the weekend és a szinte Cure-nak hangzó Bird is teljesen okék. Értékeljük a próbálkozást, jár is a jól megérdemelt 5 azaz öt pont, tizes skálán. (libor)

Ezek voltak még a héten:

Enya: Dark Sky Island 7/10

Két dologgal kell tisztában lenni, amikor Enyáról beszélünk. Először is: hiába jön a globális felmelegedés, az ózonlyuk, az Iszlám Állam, 9/11, a Charlie Hebdo, a két különböző Bush, Enya mindig is pontosan ugyanolyan lesz. Nem fog soha egy Enya-album megjelenni, aminek Rick Rubin volt a producere, nem fog Diplóval közreműködni, nem fog nála vendégszerepelni Pitbull. (Egyébként sajnos, mert kíváncsi lennék a végeredményre.) Másodszor pedig: főleg a South Parknak, illetve egy csomó lustán ítélkező, oktondi szerencsétlennek köszönhetően Enya zenéje szitokszó lett az utóbbi két évtizedben, valami, amin közösen lehet röhögni. Mindenki úgy viselkedik, mintha ő lenne a női Kenny G, akinek a sikerét senki nem érti, negyvenes háziasszonyok kivételével. Na most vegyünk egy csomó menő indiesztárt az utóbbi tíz évből, akiket az emberek pont azért hallgattak, mert pont Enyától akartak eltávolodni: Grimes, Panda Bear, Tough Alliance. Rossz hírem van, ezek az emberek mind-mind Enyától csórtak egy csomó mindent. Kenny G-t nem csór senki. Szóval ha egyszer tisztázzuk a fejünkben, hogy pontosan mi Enya, milyen zenét készít, és ez mire való, akkor ez, mint Örkény István paprikakoszorúja, még nagy igazságokhoz vezethet ahhoz, hogy mi a popzene, milyen az alkotói következetesség, és hogyan lehet referenciapontnak maradni egy csomó menő embernél, annak ellenére, hogy a fél világ viccet csinál belőle. Mert Enya gyakorlatilag a Beach House, 20 évvel korábbról. És mint minden egyes Beach House-lemezről, az új Enyáról sem tudok semmit érdemben elmondani, azon kívül, hogy nagyon-nagyon-nagyon picit piszkál csak bele abba, amit művel (az Even In The Shadows például kifejezetten fánki az életműhöz képest), de még mindig ugyanaz a tengerparti, megnyugtató new age, mint a nyolcvanas években.  (klág)

Belga: Disco! 5/10

Azt bírom legjobban a Belgában, hogy több mint egy évtizedes karriert futottak be kvázi trollkodással még azelőtt, hogy egyáltalán létrejött volna ez a kifejezés. Ráadásul megdöbbentően sok megjelenésük van, bár ezt az is indokolja, hogy azért a Belga-lemezek nagy része úgy működik, mint egy régi humorista kazetta. Az emberek meghallgatja elsőre, szétröhögi magát, aztán a poénok később már annyira nem ülnek. Persze mindig akad egy-egy kivétel, ami ezredjére is baromi vicces, de ezen a mostanin nem igazán van ilyen. Egyrészről valamiért most a discót vették elő közös tematikaként, másrészről túl sok a közepesen jópofa, de zeneileg értékelhetetlen dal. Kicsit úgy érzem, hogy a Belga egy faliszőnyegről is képes lenne albumtrilógiát írni, ha nagyon megerőltetnék magukat. Elég meghallgatni a Benzinkút c. számot. Pont a paródia nem működik annyira, mert a disco, a drum and bass, vagy a dubstep most épp nem túl forró műfajok, ellenben az értelmiséginek álcázott motivációs rappel, ami mindössze egy számot kapott. A Legyen Lazaság viszont akkora Punnany Massif-kritika, hogy simán elviseltem volna még pár ilyet. A lemez csúcspontja mégsem ez, hanem a Babstep-Kanbuli, ami egy majdnem hétperces varacskos suttyóstep opusz fingás hangokból épített basszussal és tipikus férfiak közti kommunikációval. (sajó)

iLoveMakonnen: I Love Makonnen 2 (4/10)

Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy ideje Atlanta az amerikai hiphop fővárosa, hogy egy olyan srác, mint iLoveMakonnen képes volt országos ismertségre szert tenni. Atlanta hetente ontja magából a következő trapsztárokat, de Makonnen pont kicsit más, mint a többiek. A modern atlantai hangzás nála is megvan, a raptechnikája sem bonyolultabb, mint bármelyik sarki gengszternek arrafelé, azonban az énekstílusához kevés hasonló találni manapság. Erős szétvokóderezett, autotune-olt kántálás kábé, amit Makonnen csinál, néha meg úgy tűnik, mint azok az őrültek a villamoson, akik magukban beszélnek. Ezért egyszerre lenyűgöző és irritáló tud lenni, sajnos a mostani lemezén inkább utóbbi jellemző. Szép vastag basszusok vannak mindenhol, de egyik dal sem emelkedik ki a mai újvonalas r&B-trap hibridből, sőt, a Being Alone With U például az egyik legidegesítőbb szám, amit idén hallottam. Nagy respekt, hogy a zeneipar fontos szereplői által körberajongott előadó mindössze egy számhoz kért fel közreműködőket, és Santigold vagy 1st sem az a kifejezetten Pitbull típusú gépi feature, mint az jellemző. Pedig lehet elkélt volna pár érdekes arc mellé, mert így iszonyatosan lapos és jellegtelen ez a hét szám. (sajó)

Kid Cudi: Speedin' Bullet 2 Heaven (8,5/10)

Általában meglehetősen kínos vége szokott lenni, ha egy könnyen körbeírható műfajban alkotó előadó egyszer csak gondol egyet és valami radikálisan eltérő dolgot csinál. Például, amikor Dee Dee Ramone rapkarrierbe kezdett, vagy amikor Lil Wayne megpróbált rocksztárt játszani. Valami hasonlót csinált most Kid Cudi is, aki annak idején a Day 'n' Night című slágerével megelőzte a rapper+EDM producer trendet, amikor a dalhoz készült Crookers remix letarolta a klubokat. Azóta nem sikerült Cudinak semmi kiemelkedő, és valószínűleg a legtöbben ezt a mostani kvázi dupla albumot is hamar elfelejtik. Pedig a Speedin' Bullet 2 Heaven valami egészen megdöbbentő paradigmaváltás a rappertől, mintha egy kiadatlan demó lenne a '90-es évek sokadik méltán elfelejtett grunge zenekarának frontemberétől. Ez bizony inkább rocklemez, szinte semmi köze nincs a raphez, és Cudinak állati jól áll. Minimalista, már-már lo-fi hangszerelés, Beavis és Butthead-interlude-ok, primitív gitártémák és valami egészen furcsa kombinációja az éneklésnek, mondva rappelésnek és más beazonosíthatatlan hangoknak. Egyszerűen le vagyok nyűgözve, hogy egy viszonylag ismert popsztárnak számító rapper mer egy ekkorát húzni, és szándékosan olyan zenét készít, mintha csak egy tinédzsert vette volna fel a barbár dalkezdeményeit a szülei pincéjében. Jó, mondjuk a Fade 2 Red c. szám egy az egyben az Eagles of Death Metal Speaking In Tonguesának a koppintása, és a második "cédé" nagy része vagy értékelhetetlen, vagy nyers demók, de még így olyan élmény volt végigmenni először a számokon, mint amikor az ember rátalál az internet legvégén egy full ismeretlen tehetségre. Nálam simán ez az év egyik legnagyobb meglepetése. (sajó)

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!