Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A legöregebb világsztárzenekar egyértelműen a Rolling Stones. 1962-ben alapították, s bár az eredeti felállásból nem él már mindenki, azért ma is elég aktívak. Ugyanebben az évben indult amúgy a magyar Omega együttes pályafutása is, szóval azért nekünk sem kell szégyenkeznünk a korversenyben. Na és ha már magyarok, ne feledkezzünk meg az 58-as Bergendyről sem, igaz 62-ig még nem vették fel szaxofonosaik nevét (- kösz a tippet Terézágyú!). Vannak azonban talpon ennél is régebbi együttesek.
A legtöbben az 1961-ben alapított, holland Golden Earring bandát tartják a korelnöknek, de ha kísérőzenekarok is érnek, akkor ott van például Bill Haley együttese, az 1952-ben alapított Comets, mely néhány éve még koncertezgetett, nem tudom mi lehet velük azóta.
Persze ezekben olykor cserélődnek a tagok. Sőt. A Nagy Feró szülinapja kapcsán mostanában sokat emlegetett Beatrice például eredetileg csak nőkből állt, szóval az 1969-es felállásból már senki sincs a zenekarban, miközben az él és virul, és ugyanígy hívják.
Oké és mindennek mi köze a zenetörténeti sorozatunkhoz, amely most éppen a kora reneszánsz zeneszerzőnél, Guillaume Dufaynél tart? Máris meglátjuk!
Nos, ha tényleg nem számít néhány tagcsere, és nem ragaszkodunk az eredeti felálláshoz, akkor a világ legrégebbi zenekara alighanem a Dán Királyi Zenekar (Det Kongelige Kapel), mely eredetileg I. Keresztély dán (és amúgy norvég, sőt egy ideig svéd) király házi együttese volt. Az alapítási dátum a Facebook-profiljukba is a legnagyobb természetességgel van beírva.
Úgy tűnik a királyság intézménye kedvezett a fennmaradásához, mert amúgy Dánia nem volt zenei nagyhatalom akkoriban. Igaz, közel volt a pezsgő kultúrájú Burgundia, I. Keresztély pedig szívesen vendégeskedett ott Merész Károlynál, ráadásul IV. Sixtus pápát is meglátogatta Rómában (rá még visszatérünk).
Az első változat egy kis fúvós kamaraegyüttes lehetett, ma is koncertező változata viszont egy szimfonikus zenekar, amelyiket olyan mesterek vezényeltek az elmúlt száz évben, mint Richard Strauss, Igor Stravinsky vagy Solti György. De a román karmesterlegenda Sergiu Celibidache is vezette őket, tőle állítólag ilyen állapotba kerültek:
Sőt, van egy lemez, ahol maga a dán király, IX. Frigyes áll a zenekar élén, mert bár nem tartozott a zeneszerző uralkodók közé, azért profi karmester volt és zongorista. Itt meg épp egy dán rapperrel lép fel a világ legrégebbi zenekara:
Vannak azonban náluk is hosszabb ideje zenélő együttesek. Igaz, ők csak kedvtelésből zenélnek.
Az amatőrség ezúttal a szó eredeti értelmében használom: emberek, akik nem megélhetésből csinálnak valamit, hanem csak úgy mellékesen. A kolostori szerzetesek nem profi énekesek, nem az a végzettségük, a szakmájuk. Mégis vannak olyan európai kolostorok, ahol szó szerint ezer éves hagyománya van az éneklésnek, a tudást egyik barát a másiknak adta át, és tulajdonképpen a zene sem sokat változott.
Igaz, nem hangszereket használtak, csak énekeltek, ráadásul nem is túl bonyolultan, egy szólamban, mégis világsikereket értek el vele. A spanyolországi Santo Domingo de Silos szerzetesei a XI. század óta énekelnek gregoriánokat. Aztán ezer év gyakorlás után kiadták az első cédéjüket, de abból egyből eladtak hatmillió darabot, dupla platina lett az USA-ban és harmadik helyig kúszott a Billboardon.
A teljes sztorit, na meg a további szerzetessikereket egy korábbi posztban szedtem össze, most lendüljünk tovább a profikhoz!
A Sixtus-kápolnát a dánoknál már emlegetett IV. Sixtus pápa építtette 1473-ban, vagyis joggal gondolhatnánk, hogy a Sixtus-kápolna kórusa sem lehet régebbi ennél. Pedig lehet. Igaz, hogy a Rómát (és rokonságát) felvirágoztató pápa szervezte újjá a Pápai kórust, de az már jóval előtte is működött. (Persze akkor még nem Sixtus-kápolna kórusának hívták, bár hivatalosan ma sem ez a neve.)
A kezdetek a homályba vesznek, vannak akik a 400-as éveket emlegetik, az azonban bizonyos, hogy a 600-as években már létezett. Mégpedig onnan, hogy több pápa is eredetileg énekes volt a kórusban (II. Leó, II. Benedek, I. Szergiusz). Volt amelyikük a kereszténységgel is csak ott ismerkedett meg behatóbban.
Annyi bizonyos, hogy az 1400-as évek elején már javában virágzott a kórus. Az előző posztban is emlegetett Guillaume Dufay is annak köszönhette hírnevét, hogy több pápát is szolgált, mint énekes.
Nagyon érdekes amúgy, hogy a szimfonikus zenekarok miatt manapság
Binchois is kórustagként írta a chansonokat Jó Fülöp udvarában.
Persze nem Dufay volt az egyetlen nagynevű reneszánsz zeneszerző, aki itt dolgozott hosszabb-rövidebb ideig: többek közt Lassus és Palestrina is írt műveket a kórusnak, rájuk majd még visszatérünk.
A Pápai kórus – akárcsak a királyi zenekarok – természetesen csak a pápáknak és környezetüknek játszottak, ahogy a Sixtus-kápolnába sem léphetett be akárki. Ezért volt nagyon nagy szám, hogy tavaly kiadtak egy cédét, amely ott készült: a kápolna kórusa énekel rajta kifejezetten olyan dalokat, amelyeket ott szokás előadni.
A lemezt többen bírálták, hogy túlságosan zeng és visszhangzik, s a kápolnának nem is olyan jó az akusztikája, míg mások szerint csak egyszerűen nem üres teremben éneklésre lett kitalálva. Akárhogy is, a gesztust mindenki értékelte I. Ferenc pápától, nem véletlen, hogy a jótékonysági album borítóján is a résnyire nyitott ajtón kukucskálhatunk be a Sixtus-kápolnába.
Guillaume Dufay, akinek kapcsán az egész pápai kórus szóba jött, rengeteg egyházi művet írt. Ezek egy része régi himnuszok és más egyszólamú egyházi énekek felturbózása. Szépen szólnak ezek is, de azért mégis csak olyan munka ez, mint egy régi lakóház korszerűsítése: nemes feladat, de ezzel nem vonul be egy építész a művészettörténetbe. Ami miatt megemlítem, az az, hogy a magyar Schola Hungarica előadásában lehet meghallgatni többet is a Spotifyon.
Ennél jóval izgalmasabbak a motettái. Bár a reneszánszra a középkori műfajból elvileg száműztek minden világi szálat, mégis könnyed kis dalocska némelyik, mintha csak az előző posztban hallgatott chansonok lennének. Ez azért is érdekes, mert közben Dufay ragaszkodik a merevnek tűnő középkori izoritmika szabályaihoz. Ez a rémesnek hangzó és amúgy csak a XX. században kitalált kifejezés azt jelenti, hogy a ritmus és a dallam is más matematikai szabály szerint ismétlődik, és tulajdonképpen semmi közük egymáshoz. Kész csoda, hogy jól szólnak a dalok!
Na jó ennél azért persze árnyaltabb a dolog, de a világért sem szeretnék elmerülni benne. A legklasszabbul Mészáros Péter, már többször hivatkozott, pompás jegyzetének 40. oldalán van elmagyarázva a dolog. Aki pedig matek helyett zenét szeretne hallgatni, annak a Huelgas Ensemble Dufay: O gemma luxcímű lemezét ajánlom. Könnyed, kifejezetten szórakoztató, és nagyon finoman hangszerelt.
Ami később a szimfónia, vagy még később a nagylemez lett, az a kora reneszánsz idején a mise volt, s ez nagyrészt Dufaynek köszönhető. Az ő egyetlen cantus firmusra felfűzött misetételei forradalmasították a műfajt. Hogy mégis mi az a mise, arról itt volt szó, a cantus firmus edig az a kiindulás dallam, ami a motettáknál a gregorián volt.
A lényeg, hogy a szerző vesz egy dalt, ami kellő mértékben lelassítva, megtekerve az egyik szólama lesz az új kórusműnek. Ez hagyományosan egy gregorián ének volt, Dufay azonban divatos slágereket vett alapul. Például ezt a nyúlfarknyi dalocskát, amely állítólag egy cambrai-i kocsmáról, mások szerint viszont Szent Mihályról szól. A lényeg hogy egy harcra buzdító csatadal:
Ebből született a L'homme armé mise, mely játéknak sem utolsó: tök jó fülelni, hol bukkan elő belőle a jól ismert dallam. Itt az Oxford Camerata előadásában az egész (az elején az alapdalt is eléneklik), ráadásul YouTubeon a kottát is feltöltötték a videóba, úgyhogy minimális szolfézsismerettel már lehet követni, hogyan bujkál benne a dallam.
Dufay még ezen is túl ment és megcsinálta azt is, hogy egy szerelmes chansonjára komponált misét. A Se la face ay pale (Ha sápadt az arcom) elég világi dal, és a belőle készült mise meg eléggé vidám lett. Kíváncsi vagyok mit szólnának hozzá ma, ha a bevezetőben emlegetett öreg Omega, mondjuk a Trombitás Frédire alapozta volna oratóriumnak becézett koncertjét – valószínűleg a mostaninál is nagyobb botrány.
Bár időben messze esnek a reneszánsztól, feltétlenül meg kell említeni a leghosszabb ideje működő magyar kórust és zenekart is.
Mókás lenne, ha a legrégebbi magyar kórus Pápán lenne, és akkor mondhatnánk, hogy nálunk is a Pápai kórus a legöregebb, de nem ott van, hanem Debrecenben. A Debreceni Református Kollégium Kántusa az, melynek alapítása nem valami vidám történet. 1739-ben pestisjárvány volt a városban, és a rengeteg temetés miatt voltak kénytelenek diákokból állandó kórust verbuválni a szertartásokhoz. Még szomorúbb, hogy a kórust szervező ifjú polihisztort, Maróthi György professzort is elvitte a pestis 29 évesen.
Az évszázadok alatt azután a diákkarból férfikar, majd ifjúsági vegyes kar lett, egyre magasabb szakmai szinten, s a XX. század második felére érte el csúcspontját Kodály-tanítványok keze alatt. Manapság zömében debreceni egyetemi hallgatókból és a helyi református gimnázium diákjaiból áll össze az énekkar, melyről itt olvashattok bővebben.
A leghosszabb ideje aktív magyar zenekar viszont a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, melynek 1853. november 20-án adta első koncertjét. A karmestere már akkor Erkel Ferenc volt, akit később is olyan sztárok követtek, mint Dohnányi Ernő vagy Ferencsik János. Vendégkarmesterként pedig olyan nevek, mint Brahms vagy Dvořák. Ők mutatták be a világon először Mahler I. szimfóniáját, ami azért elég jól hangzik.
Ha kíváncsi vagy a zenetörténeti kalandozás következő állomására is, kövesd a Múltcore-t a Facebookon!
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
