Kendrick Lamar a tavalyi év egyik legfontosabb lemeze, a To Pimp A Butterfly után a fiókban maradt dalokat is csokorba szedte. Ezen kívül írunk még a német robothangok nagy hódolójáról, Tigáról, egy zenekarról, ami egyszerre idézi meg a Ramonest és a Joy Divisiont (bármilyen furának is tűnhet ez), valamint egy másikról, amelyiknek nagyobbnak kellene lennie az R.E.M.-nél, de mégsem az.

A fekete zenében nincs ma Kendrick Lamarnál fontosabb figura. A tavalyi nagylemezét - To Pimp A Butterfly - a vásárlók és a zenekritikusok is körberajongták, pedig nem könnyű falat. Annyira fekete lemez, hogy ahhoz képest egy blaxploitation-film kész hipóreklám. Nemcsak a súlyos szövegvilág miatt, hanem mert a 28 éves Lamar pont azokkal a zenei stílusokkal legózik (a soullal, a funkkal, a rappel és az R&B-vel), amiket a feketék találtak fel. És ezt olyan színvonalon csinálja, mint Prince óta senki.

Lamar a slágergyártásban éppúgy otthon van, mint a futurisztikus jazzben, a dalszövegei meg rímbe-bazmegbe gyúrt kőkemény politikai állásfoglalások. Ezeket kiválóan lehet tüntetéseken ordítva skandálni, de lássuk be, a fehérek által szerkesztett, fehérek által hallgatott rádiók délelőtti műsorsávjába ez kurva erős anyag. 11 Grammy-jelöléssel és hét-nyolcszázezer eladott lemezzel viszont nem lehet radar alatt maradni. Főleg egy ilyen gálaműsor után.

Kendrick Lamar @ 2016 Grammy Awards from Sofia Payro on Vimeo.

Mégis, hogy Lamar mekkora zseni, azt nem az élő fellépések, és nem is a kiérlelt high concept albuma mutatja meg a legjobban, hanem az új lemeze. Nagy meglepetésre Lamar nemrég bejelentette, hogy kiadja a To Pimp A Butterfly-ra fel nem került, fiókban maradt számokat is. A sokatmondó cím - untitled unmastered - alig félórányi zenei anyagot jelent. Cím nélküli, sorszámozott-keltezett demók, elhúzódó jammelések, improvizációk, és élőben már hallott, de kiadatlan számok.

Szarul hangzik? Nyilván. Egy Tök Fontos Lemez B oldalas töltelékszámai? Kit érdekel ez a zenetörténészeken, a teljességre törekvő lemezgyűjtőkön és a rajongókon kívül? (Ők úgyis patológiai esetek, ahogy azt Nick Hornby olyan szépen levezette A meztelen Julietben.) A remekművek vázlatai ritkán olyan izgalmasak, mint maguk a remekművek. Na, most ritkán van, mert Kendrick Lamar a zoknis fiókban tartott selejtből is összerakta az utóbbi évek egyik legjobb lemezét.

Hiába, hogy ezek csak demók, mégis ütnek. Semmi lekerekítés, semmi popos kompromisszum, csak egy ihletett zseni kísérletezései. A rossz minőségben felvett gitáros jammelés, a nyugati parti rapsláger, a bordélyházas liftzene és a hátborzongató, sunyi trapek egyszerre idézik 1966-ot, 1996-et és 2016-ot. Lamar stílushatárokat feszeget, szabályokat szeg meg, új sztenderdeket állít fel. A hátborzongató rapek, a harcias kántálás és a balzsamos énekhang szépen összefésüli Coltrane-t, Smokey Robinsont, a korai Motown- és Aftermath-lemezeket és a leggörényebb basszuscsapdákat; 34 percbe sikerült belesűríteni az elmúlt száz év legfontosabb popzenei történéseit. This is jazz, this is funk, this is soul, this is gospel, ahogy egy pályatárs fogalmazott. (hegyeshalmi)

Ezeket hallgattuk még a héten

Nada Surf: You Know Who You Are (7,5/10)

Húsz évvel az első album és a sikernek megágyazó Popular után Matthew Caws zenekara már a nyolcadik lemezét adja ki, méghozzá úgy, ahogy eddig is: viszonylag csendben, különösebb hírverés nélkül. Mondjuk nem csoda, a középsulis könyörtelenséget kigúnyoló Popular nem csupán nemzetközi érdeklődést keltett a Nada Surf iránt, hanem egyúttal randán be is árnyékolta a későbbi karrierjüket: a kiadók Popular2-t, Popular3-at és Popular4-et akartak hallani, akik meg csupán a szám miatt mentek el valamelyik koncertjükre, persze jól meglepődtek, hogy ez valójában nem is egy vicces zenekar. (Mert bár a humor fontos eszköze a dalnak, a Popular valójában azért nem egy vidám szám.) És egyáltalán nem vicces a mostani You Know Who You Are sem, ami egy sokak által félreismert zenekar valódi arcát mutatja: felnőttes, kiegyensúlyozott popzene ötven körüli fickóktól, amit a Consequence of Sound például azzal húzott le, hogy ez a lemez is pontosan olyan lett, mint amilyet a Nada Surftől vártunk, és hogy ez a megbízhatóság egyszerűen kevés. Pedig Caws egyslágeresként emlegetett zenekara egyáltalán nem rossz játékos, '96 óta jópár trend végigsöpört már a független gitárzenén, ők mégis úgy élték át ezeket, hogy közben végig remek, de azért nem kiemelkedő dolgokat alkottak. Márpedig egy ilyen állandóan változó világban ez a megbízhatóság igenis fontos. És nemcsak szerintem, alig pár hónapja a brooklyni Kevin Devine is arról beszélt egy interjúban, hogy a Nada Surfnek ennél a tulajdonságánál fogva még az R.E.M.- nél is nagyobb zenekarnak kellene lennie. Aztán valahogy mégsem az – még a Guided by Voicesből ismert Doug Gillarddal kiegészülve sem. (kovács d.)

Tiga: No Fantasy Required (7/10)

Tiga 2003-as DJ Kicks mixalbuma nem hasonlított a korabeli mainstream tánczenékre. Szokatlan volt, hogy valaki 74 percben és 25 számban hézagmentesen összeillesztette az elektrót, az acidet és a house-t a nyolcvanas évek legkisebb slágereivel, és friss, izgalmas hangzást csavart ki belőlük. Érződött rajta egy kis távolságtartás; hogy nem kell ezt olyan komolyan venni; hogy ez csak tánczene, hol poppal, hol rafkós technóval kitömve. De az ösztönösen átjött hogy ez a David Bowie-vá sminkelt focistafrizurás arc nemcsak az LFO-ban, hanem a Soft Cell-kislemezekben is megtalálja a szépet.

Tiga Kanadában született, sokat élt Indiában, a DJ Kicks lemezborítóján pedig egy magyar vizsla volt, mégis jobban érzi a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai diszkózenéjét, mint maga Giorgio Moroder. A Tiga-lemezek mutatják be a legjobban, milyen volt, amikor a nyolcvanas években Beverly Hillsben kokain folyt a vízcsapokból, az utcákon minden éjjel napszemüveges drag queenek táncoltak, hivatalos nyelv lett a német robothang, és az angolból csak a rich, famous, glamour, vanity, champagne, robot, neon, disco és sunglass szavakat tartották meg. Hogy ilyen világ sose volt? Na és? Ilyen zene sem. Német-francia affektálás és bizarr robothangok kíséretében talál egymásra a leggagyibb diszkó és a legkúlabb techno; a Tiga-lemezeket az unalomig ismert témák és a sosem hallott effektek keveredése teszi izgalmassá.

A nyolcvanas évek zenéit ma már nem lehet komolyan venni, de Tiga kurva jó viccet csinál belőlük. És első osztályú tánczenét. Már a klasszikus dance-átiratok között is akad klubhimnusz (Sunglasses at Night), de a Nine Inch Nails Down in It-jének lassúzós Pet Shop Boys-számmá szelídítséhez azért több fantázia kell. Ehhez képest az új lemez címe No Fantasy Required, de nem kell beszarni, ez nem ars poetica. Új trükkök tényleg nincsenek, de aki a régieket szereti, az még úgyse unja őket.

Nehéz a múltat eszköznek, a giccset meg iróniának használni, de szerencsére Tiga megúszta néhány szentimentális túlkapással. Az már önmagában egy metapoén, hogy a címadó dal teljesen a Free Weed: Fantasy albumát idézi az ambientes szintetizátorhangokkal és a férfivokállal, de szerencsére a Make Me Fall in Love-ban a kurválkodós negédességet sikerült elrejteni a Front 242 nyersessége és néhány gömbölyű basszus mögé. A 3 Rules az a zene, amire tíz év múlva is mindenki ugyanolyan lelkesen táncolhat, csak akkor a gépies szövegelés anakronizmusa még viccesebbnek fog hatni.

A Having So Much Fun ipari breakbeatje úgy szól, mintha egy rosszul angolosított francia sci-fiből lopták volna a hangmintákat. A Tell Me Your Secret nettó giccs a maga köldöknézős zongorafutamaival, sajnos ironikus kikacsintás nélkül. Az Always ugyanarra a kortalan, végtelenségig variálható basszusfutamra épül, amivel Tiga a Pleasure From The Bass óta matekozik, de ez az acides csavargatás úgyis csak akkor fog kikopni a tánczenéből, amikor az ecstasy a drogpiacról.

A Planet E jellegtelen ujjgyakorlat, de a belassított Plushból csak úgy árad a dög, és a fülünk hallatára lesz abszurd költészet a Kraftwerkből (I don't need a calculator / to tell me I'm a see you later / And I don't need a secretary / to tell me that you're very, very). És az Év Dalszövege-díjat még így sem ez kapja, hanem a Bugatti (Girl comes up to me and says, what you drive, and I've said Bugatti). A Don't Break My Heartban felborul a tér-idő kontinuum, és egyszerre üt a house dinamikája, az Underground Resistance basszusfutamai és a Burialt idéző zajos melankólia. A minőségi nyersanyaggal átvészelhető a záró Blondes Have More Fun öt és fél perces nyáladzása, de a táncolható történelemhamisítás ennyit igazán megér. (hegyeshalmi)

Adult Books: Running from the Blows (8/10)

Nick Winfrey zenekarát csak egészen véletlenül ismerem: épp egy csodás, omnichord nevű hangszer után bújtam a netet, amikor szembejött velem egy felvétel, amin a frontember (természetesen egy omnichorddal az ölében ) a családi házuk udvarán adja elő az egyik dalukat. Azonnal szerelmes lettem. Azóta eltelt néhány év, és az Adult Books most végre kiadta az első nagylemezét. A Los Angeles-i zenekar egyébként három gyerekkori barátból áll, akik a középsuli óta különböző punk és hardcore zenekarokban játszottak, aztán a szintén Los Angeles-i X egyik dala után elnevezték magukat Adult Booksnak. A Narancsvidék punkhagyományai ugyebár elég erősek (elég csak az Offspring–Black Flag tengelyre gondolni), ami elég jól hallatszik az Adult Books debütálásán is, a trió mégis jókora csavarral tiszteleg a helyi elődök előtt: egyrészt a vicces kiszólásokkal simán kifigurázza az egész dél-kali világot, másrészt meg olyan bátran nyúlnak a szintikhez, mintha nem is LA-ben, hanem valamelyik pocsolyaszürke brit iparvárosban nőttek volna fel. Az egyik kritikus például egyenesen a Ramones és a Joy Division szerelemgyermekeként jellemezte őket, ami elsőre talán bizarrul hangzik, de az Adult Books debütje talán a jelenlegi legjobb példa arra, hogy igenis életképes kombinációról van szó. (kovács d.) [Ugyanitt továbbra is eladó omnichordot keresek.]