Nagyon féltünk Iggy Pop új lemezétől, amin a Queens of the Stone Age frontemberével, annak régi fegyverhordozójával és az Arctic Monkeys dobosával zenél együtt, pedig a közös albumukkal bebizonyították, hogy a szupergrupok igenis tudnak erős lemezeket készíteni. Gwen Stefani 13 évnyi házasság után elvált ugyan, de nagyon jól áll neki a szakításból talpraálló, erős nő szerepe, a Primal Scream hedonizmusát pedig Szijjártó Péter segített megérteni.

Elképesztően szomorú időszakon van túl a rockzene kezdve a párizsi terrortámadásoktól Lemmy, majd David Bowie haláláig. Szóval különösen érdekes, hogy mégis mit csinált együtt négy olyan komoly figura, mint Iggy Pop, Josh Homme, Dean Fertita (Queens of the Stone Age és még ezer más zenekar) és Matt Helders (Arctic Monkeys). Ez a kombináció már leírva is szédületes, de azért az első hírek után komolyan felmerült pár fontos kérdés:

• 68 évesen tud még Iggy izgalmas zenét csinálni? Igazából évek óta azt csinál, amihez éppen kedve van.
• Josh Homme biztos pont most akar annyi idő után végre Iggy Poppal albumot csinálni? A Bataclan-tragédia és az eddigi legsötétebb QOTSA-nagylemeznek számító ...Like Clockwork után nem biztos, hogy ez annyira szükséges.
• Közismert tény, hogy a szupergrupok nem tudnak igazán izgalmas zenéket írni. Erről Homme és Fertita bőven tudna mesélni (Them Crooked Vultures, későbbi Dead Weather)
• Az kell még csak, hogy Lemmy és Bowie után Iggy is lassan búcsúzzon.

A történet annyi, hogy Iggy megkereste Homme-t, majd Bowie halála hatására Iggy a dalszövegek mellett a tapasztalatait is megosztotta abból az időszakból, amikor Bowie-val dolgoztak együtt. Homme egy ideje rossz formában van, pár évvel ezelőtt halálközeli állapotba került egy műtéti komplikáció miatt, aminek utóhatásaként megírta az egészen zseniális, de minden eddiginél borongósabb ...Like Clockworköt, hogy aztán az általa alapított zenekar koncertjén terrortámadás történjen a tengerentúlon.

Iggy ezzel szemben még mindig állati jó formában van, de biztosan hatással kellett lennie rá, hogy iszonyatos sebességgel hunynak el a korosztályának ismert rockzenészei, köztük Lemmy és Bowie. Utóbbival való legendás barátságát mindenki ismeri.

Az egész szituációra pedig rájön, hogy Homme a hírhedt Joshua Tree-i stúdiójába csalta Iggyt, majd csatlakozott hozzájuk Homme régi fegyverhordozója, Dean Fertita (aki annyi ismert szupergruppban, side és szóló projekben van benne, hogy már nem nagyon lehet követni) és Matt Helders, az Arctic Monkeys dobosa. A brit zenekar még a harmadik lemezük idején haverkodott össze egy életre Homme-val és díszes társaságával, amikor egy életre megváltoztatták az indie rock hangzásukat a Humbug albummal. Alex Turner és Josh Homme zenekara azóta elég jó viszonyt ápol, Helders pedig pont illik a Homme-zenekarok koncepciójába, miszerint a dobos az tök mindegy csak ismert együttesből legyen.

Posztpop depresszió

Először is egy vallomással tartozom. Amikor kijött először a Gardenia és Break Into Your Heart, akkor végtelenül elszomorodtam. Az öreges Iggy és a hiányos fogsorú Josh Homme Stephen Colbertnél beszélgettek pizsamákról a friss együttműködésük bejelentésének apropóján.

Nem akartam még lehetőséget sem adni annak, hogy két ennyire kedvenc zenészem valami gyengécskét adjon elő, ezért Iggy lassú, öreges éneklését hallva kikapcsoltam a videót és soha nem vettem elő. Pedig kaptam elő-streamet a kiadótól két hónappal a megjelenés előtt. Egyszer kezdtem neki majd ahhoz se nyúltam később. Ettől még persze lehetetlen volt elkerülni a hivatalos megjelenéstől. Nem lehet elmenni szó nélkül Iggy Pop és egy rakás A-listás zenész mellett. 

Hála a jó égnek a Post-Pop Depression elképesztően jó album. Nem hibátlan, de meglepően magával ragadó. Mintha szándékosan építettek volna arra a hangulatra, hogy dögevő keselyűk köröznek a fejük fölött, kezd elfogyni az idejük és halállal találkoznak mindenhol. A keselyű szimbólumot Homme egyébként is kedveli, ugye.

Az az igazság, hogy Iggy Popnak baromi jól áll, hogy úgy énekel mint a világvégét megjövendölő átszellemült utcai prédikátor az Break Into Your Heartban. Ahogy egy neo-psych hallucináció narrátoraként beszél rá Homme-ék háttérvokáljára a Gardeniában. Ahogy a monumentális American Valhallában túlvilági élet iránti vonzódását verzére verzére egyre hangsúlyosabbá teszi. Ahogy az In The Lobbyban mintha külső szemlélőként énekelne egy most először hallott, végtelenül dögös groove-ra. Az első majdnem 20 perc tényleg csodálatos.

A közepétől kezd kicsit visszaesni a hangulat, amikor a hatperces, diszkódobos, kicsit már komikus Sunday egyszer csak szimfonikus zenére vált. Meglepő húzás ugyan, de ha az ember belegondol, hogy Iggy Pop és Josh Homme szimfonikus hangszereléssel próbálkozik, akkor felkapja a fejét. Ezután jön a lemez mélypontja a Vulture-rel (keselyű). Iggy nyilvánvalóan képtelen már ezt kiénekelni, de azt is megmerem kockáztatni, hogy ilyet soha az életében nem tudott. Ráadásul üvölt a számról az az erőltetett sivatagi hangulat, amit minden zenész magára aggat ahogy beteszi a lábát Homme kaliforniai kiskirályságába.

A German Days és a Chocolate Drops hozzá bármelyik Homme-közeli szupergrupp jobbik oldalát, és itt álljunk is meg egy pillanatra. Iggy tényleg egész meglepő dolgokat tud még mindig, de nagyon fontos kiemelni a zenét. Homme és Fertita hozott bőven a ...Like Clockwork idejéből maradt ötletekből, a Post-Pop Depression le sem tagadhatná a legutóbbi QOTSA-nagylemeznek a hatását. Ez különösen érezhető a lemez első felén, de a végére az is feltűnik, hogy a Chocolate Drops vagy a German Days a hiphopra rákattant Arctic Monkeysból maradt itt, amikor épp beugrottak piálni egy amerikai turné közepén a Rancho de la Lunára. Egészen lenyűgöző, hogy az ilyen-olyan úton folyamatosan egymással kollaboráló vagy csak a másikat inspiráló zenészek hogyan tudták úgy összerakni a tehetségüket, hogy karakteres maradjon a végeredmény, de mégis kivehető legyen mindegyikük közreműködése.

Az igazán remek albumoknak mindig van története, de a Post-Pop Depression (már a cím!) történetét - és hadd éljek egy végtelenül szánalmas közhellyel - tényleg az élet írta. A zenészek baráti körében történt változások pont úgy hatottak két remek zenészre, illetve másik két társukra, hogy minden szupergruppos átokra, rosszmájúságra vagy negatívumra rácáfolva igazán maradandót alkossanak. Nem tökéletes lemez, de zenetörténetileg egészen fontos, amit lehet csak hosszú évek múlva ismerünk fel igazán. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Gwen Stefani:  This Is What The Truth Feels Like (7/10)

Tíz év telt el a legutóbbi Gwen Stefani lemez óta, de nem lehet mondani, hogy azóta sem csinált semmit, mert készült új No Doubt-lemez, születtek sorban a gyerekei egymás után, zsűritag lett a Voice-ban, csinált duetteket, beugrott a Coachellára fellépni egyet Pharrel Williamszel. Ja igen, és a legfontosabb inspiráció az új albumhoz végül az lett, hogy 13 év házasság után elvált a férjétől és három gyerekének apjától, a Bush-frontember Gavin Rossdaletől. Az énekesnő hivatalosan is szakítós lemezként hivatkozik a This Is What the Truth Feels Like-ra, ahogyan a No Doubt sorsfordító lemeze, a Tragic Kingdom, rajta a Don't Speakkel szintén szakítós lemez volt, az a Tony Kanallal töltött hét év lenyomata volt. "Két pasim volt, két lemezt írtam róluk. Ez a keresztem, hogy összetörjék a szívemet és dalokat írjak róla." - mondta egy interjúban.

Állítólag a kiadója még figyelmeztette is Gwen Stefanit, hogy túl személyes az anyag, amin dolgozik, ahhoz, hogy el lehessen adni - és már nem lehet tudni, hogy valójában ezzel (túl személyes) akarták valójában eladni, de az biztos, hogy a trükk bejött. A Truth nem egy sírós-picsogós, érzelgős album, hatalmas áriázós balladákkal, hanem éppen ellenkezőleg, a továbblépésről, az összeszedésről, a feltápászkodásról szólnak a dalok, így tökéletesen illeszkednek abba a képbe, amit Gwen Stefani kialakított magáról: érzelmes de azért erős és vicces nő és dalszerző, így a szakítós dalokban is van jó adag humor és fricska, főleg ami a pumpálós és tempós hangszerelést illeti, amiben a hiphop és a diszkó is fontos szerepet kap. A zászlóshajó kétségkívül a mindent kitálaló Used to Love you, a címadó Truth, a Me Without You vagy a Rare sem szomorkodós önemésztések, amin teljesen vállalható rádiós slágerek, a Naughty vagy a Make me Like You meg akár még klubszinten is csinálhat karriert. (libor)

Primal Scream: Chaosmosis (6/10)

Sokszor egészen hihetetlennek tűnik, de huszonöt évvel a Primal Scream legnagyobb mesterművének tartott Screamadelica után, illetve nyolc évvel azután, hogy a frontember, Bobby Gillespie, búcsút intve a drogoknak és az alkoholnak, felhagyott önpusztító életmódjával, a Primal Scream még mindig aktív. "Rohadt erős kávét iszom minden reggel. Olyan mint a legális speed, csak nem annyira jó" – nyilatkozta nemrég a már ötven felett járó Gillespie egy interjúban. Több mint három évtized alatt számos arcukat megmutatták már (ezen kár is lenne végigmenni, szerencsére megteszik épp elegen), legújabb, tizenegyedik albumukon pedig a legsikeresebb érájukhoz, a kilencvenes évek első feléhez nyúltak vissza. Már a korongot nyitó, Trippin' on Your Love is egy az egyben úgy hangzik, mintha egy a Screamadelicáról lefelejtett számot hallanánk, és a folytatásban is végig rendkívül erős marad a turbófokozatra kapcsolt hedonizmus élménye. Az albumhoz ráadásul megszereztek néhány igen menő énekesnőt is a kurrens popzene világából: a HAIM-lányokat, a DIIV frontember múzsáját, Sky Ferreirát, valamint Rachel Zeffirát, akit a Horrors énekesével közös zenekarából, a Cat’s Eyesból lehet ismerni. Sőt, az anyagot a Peter Bjorn and Johnból ismert Bjorn Yttling segítségével tették össze, és Gillespie már korábban is arról beszélt, hogy az előző album kísérletezgető megoldásai után ezúttal egy ízig-vérig poplemezt szerettek volna készíteni. Mindez bármilyen jól hangzik, és bár a dalok működnek is, csokorba gyűjtve valahogy épphogy érdekes a Chaosmosis. Bár nagyon szépen visszarepít a Hacienda fénykorába, nehezen tudnám elképzelni, hogy bárkinek is ez legyen a kedvenc Primal Scream-lemeze. Nehezen barátkoztam meg vele én is, akkor koppant csak, hogy mennyire szerethető anyag, amikor szombat este a Váci utca emberforgatagában épp a saját zenekarom próbájára tartottam. A Chaosmosis számainak ugyanis csodásan áll az éjszaka, a nyüzsgés és a fények. Aztán amikor hirtelen, a semmiből felbukkanva Szijjártó Péter sétált szembe velem, akkor már tudtam, hogy 2016-ban el sem akarok képzelni egyetlenegy bulit sem az új Primal Scream-dalok valamelyike nélkül. (kovács d.)

Baauer: Aa (8/10)

Csaknem négy éve telt el azóta, hogy Diplo kiadta Baauer első számát, a Harlem Shake-et, ami pár hónappal később, 2013 elején youtube-os táncolós videók formájában mémesedett. A New York-i Harry Bauer Rodrigues ennek manapság már nem annyira örül, de közben nehéz lenne tagadni, hogy a dalnak szerepe volt abban, hogy Rodrigues azóta körbeturnézta a világot, a legmenőbb DJ-k játsszák a számait, amiket menő kiadók adnak ki, és elkészült az első nagylemeze is.

A nagylemezt Rodrigues azzal ronthatta volna el, ha nem száll le eléggé az időközben eléggé unalmas vágányokra terelődött trapvonatról, de zenei oldalról a számok egyrészt pont eleggé táplálkoznak egy csomó műfajból ahhoz, hogy ne legyenek unalmasak, de közben nem is annyira különbözőek, hogy a lemezen ne maradjon koherencia.A Rodriguesre eddig is jellemző latinos elemek mellett, house-os lüktetésű számok is vannak, sőt még egy helyen még UK garage ritmusúvá is válik egy szám.

És nem is ez az egyetlen angol vonatkozás az albumon, hiszen az egyik számban a grime-os Novelist rappel. És akkor el is értünk az album másik nagy erősségéhez, a közreműködő előadókhoz. a már említett Novelist mellett a nagyobb nevek közül rappel Future, Pusha-T és M.I.A is, és a kisebb nevek is remekül működnek, arról nem is beszélve, hogy Rustie gitározik (!) egy számban. 

Igazából a lemez előtt megjelenő single-ök alapján még lehetett volna tőle tartani, hogy Rodrigues megpróbálja megúszni néhány jó közreműködővel, de az a helyzet, hogy talán csak az albumzáró értelmezhetetlen Aa-t tudnám töltelékszámnak mondani, és nem lennék meglepődve ha idén még többször is elővenném majd még ezt a lemezt így egy az egyben. (stubnya)

Violent Soho: Waco (9/10)

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Tame Impala egyre növekvő népszerűsége mennyire fordít figyelmet ismét az ausztrál rockzenére, de ha valakinek mondanom kéne öt egészen fasza bandát onnan, akkor a Violent Soho biztosan köztük lenne.

A Violent Soho az elmúlt pár évben tűnt fel ismét, miután az első két lemezük után nem jött össze az amerikai áttörés. Visszaköltöztek Ausztráliába és kiadták tavaly a Hungray Ghostot, ami sokkal súlyosabb, dühösebb és őszintébb volt az elődökhöz képest, miközben sikerült megtartani a zenekarnak az egészen pofátlan méretű slágerérzékenységüket. A feltörekvő testvérzenekarok (DZ Deathrays, Dune Rats) mellett a Violent Soho ismét lelkesen fogadta a szaksajtó és mindenki meglepően tapasztalta, hogy még mindig semmi gond nincs azzal, ha valakik felfedezik a Pixiest és a grunge korszakot. A csavar annyi, hogy itt mégis csak kertvárosi ausztrál deszkásokról és stonerekről van szó, szóval a tipikusan esős amerikai műfaj megkapja a maga napos tengerparti hangulatát.

A Hungry Ghost után a Waco is követi azt a jól ismert formulát. Már-már szemtelenül hatásvadász pengetős dalkezdések, teli torokból üvöltözés és Luke Boerdam személyében egy olyan frontember, aki ha Kaliforniába születik, akkor biztos épp egy kiöregedő poppunk zenekarban énekelne. Ez az említett csavar a Pixies/grunge tengelyen, hogy a mostani Violent Sohón érezni az Y generáció végével visszatérő punk dühöt, amit zeneileg ennek a korosztálynak valahol a hardcore és poppunk metszete adja. Ettől annyira friss egy olyan album, amit ha letisztítanánk minden kulturális hatástól valószínűleg csak egy tisztességes poprock lemez lenne.

De mégis van valami lenyűgöző abban, hogy a kislemezként már megjelent Like Soda vagy a Viceroy is nevetségesen egyszerű, mégis oltári hatásos refrénnel működik, hogy aztán folytatódjon az üvöltözés, zúzás meg a Tony Hawk-sorozat zenéjéből ellesett gördeszkás gitárszólók. A bónusz persze Boerdam éneke, aki nyilvánvalóan nem tud énekelni ezért affektál, kiabál, hamisan ordítozik Tényleg, csak meg kell hallgatni mit művel a Like Soda elején és az ember már látja a lelki szemei előtt a lehorzsolt térddel a gördeszkája mellett langyos dobozos sört szürcsölő huszonévest, aki nem tudja, hogy mit keres még mindig a Deák téren.

Ahogy az eddigi összes lemezükön, úgy a Wacón is akad pár lassabb, erősen semmilyen töltelékdal (No Shade, Waco, Low), de az az igazán megdöbbentő, hogy a negyedik lemezükön is akad ugyanúgy 3-4 olyan dal, amit más gimnáziumban alakult és örökké sikertelen együttes egy teljes életút alatt nem tudna összehozni. 

Semmi igazán paradigmaváltó nincs a Violent Sohóban, de ezt ma már nehéz is elvárni egy rocklemeztől. Amit viszont el lehet, hogy nyilvánvaló hatások mellett őszintén és hitelesen vigye bele a zenekar a saját személyiségét a zenébe, ezzel új arculatot adva egy ezerszer elismételt hangzásnak. A Violent Sohónak ez lemezről lemezre sikerül és joggal mutat középsőujjat annak a közvélekedésnek, hogy igazán ütőset csak nagyon meredek váltásokkal lehet elérni. (sajó)