Estei Hippolit nagyon okos kisfiú volt. Hétéves korában ki is nevezték esztergomi érsekké.

Ebben persze egy icipici szerepe talán lehetett annak is, hogy Beatrix királyné unokaöccse volt, Mátyás király pedig szerette, ha jó káderek kerülnek a fontosabb egyházi pozíciókba. (Így lehetett például az örömlányokat és örömfiúkat is igen kedvelő Janus Pannoniusból pécsi püspök.)

A kis Hippolitnak nagyon szépen alakult a papi pályája, 14 éves korában már bíborossá nevezte ki a pápa. Később ő töltötte be az elhunyt milánói érsek helyét, plusz megkapta a ferrarai és a modenai püspökséget, a capuai érsekséget és még tapolcai apát is lett. Bár az esztergomi érsekséget később elcserélte (!) Bakócz Tamással az egri püspökségre, túl sok ideje így sem maradt a magyarországi hitélettel foglalkoznia. Egyrészt mert ideje nagy részét szülőföldjén, Itáliában töltötte, másrészt meg hírhedten botrányosan élt: született több törvénytelen gyermeke, és úgy tudni, a

A magyar urakat a botrányos élet nem zavarta, a folytonos távollét annál inkább. Állítólag fenyegetőzni kezdtek, hogy ha nem jön Magyarországra az egri püspök, akkor leváltják. Szóval Hippolit felkerekedett és ideköltözött néhány évre .

Hogy miért érdekes ez nekünk itt a Stenk zenetörténeti sorozatában? Mert magával hozta Magyarországra udvari zenészét, a kor legnagyobb komponistáját. Ő volt Adrian Willaert.

Az egri püspöknek persze volt honnan örökölnie a zene szeretetét, hisz annak a ferrarai Ercole I d'Este hercegnek a fia volt, akinek maga Josquin, a zene fejedelme állt a szolgálatában, sőt a herceg nevét még egy híres művébe is belekomponálta.

Amikor azt mondjuk, hogy Willaert világsztár volt, akkor nem túlzunk. Bár a magyar vonatkozás ellenére nálunk szinte teljesen ismeretlen a neve, még a Spotify is a világ egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjeként emlegeti.

A flamand komponisták szokásos pályáját futotta be, mint előtte oly sokan az 1400-as években: megszületett egy kis településen, valahol a mai Belgium területén, majd Párizsba utazott, hogy jogot tanuljon, ám ott beleszeretett az udvari zenébe és zeneszerző lett. Végül persze ő is Itáliában futott be.

Egy anekdota szerint, amikor 1515-ben, úgy 25 éves kora körül végre eljutott Rómába megdöbbenten tapasztalta, hogy a híres pápai kórus az ő egyik darabját adja épp elő – ráadásul abban a tudatban, hogy az a már akkor is szupersztárnak számító Josquin műve.

Ugyanebben az évben Ippolito I d'Este, vagyis a mi Hippolit püspökünk szolgálatába állt Ferrarában, s vele együtt érkezett Magyarországra 1517-ben. Külön izgalmas, hogy nem csak nálunk töltött néhány évet, de közben a zeneszerető II. Lajos udvarában is megfordult. Sőt magára mint "Magyarország királyának énekese" hivatkozik. Király Péter egy tanulmányában azt írja, hogy a püspök alighanem kölcsönadta a zenészt  királynak, amíg ő hosszabb időre Lengyelországba utazott.

Egy-egy reneszánsz sztárzenész helyzetét amúgy is úgy lehet elképzelni, mint egy sztárfocistáét, aki hol ide, hol oda igazol, néha klub nélkül marad, néha meg egyszerűen kölcsönadják.

Hogy miért volt nagy szám Willaert?

Mert flamand származása ellenére ő teremtette meg az úgynevezett velencei iskolát, amit utána számtalan zeneszerző követett. Vannak, akik úgy tartják, ő volt az első madrigalisták egyike, és nagyon sokig azt hitték, ő találta fel az osztott kórust is. Bár ezekről kiderült, hogy voltak, akik megelőzték, olyasmi ez, mint a rock and roll feltalálása. Nem igazán egy emberhez köthető egy új stílus megteremtése, a befuttatás, vagy az új stílusban az első mesterművek megalkotása legalább olyan fontos, mint az elsőség. Na de lássunk pár példát, miről is van szó.

Osztott kórus

Bár szemben mondjuk a firenzeiekkel, a velenceiek sokáig nem nagyon voltak nyitottak a külföldi muzsikusokra, Willaertet 1527-ben a Szent Márk-székesegyház karnagyává nevezték ki. Ott és ő tette híressé azt a módszert, hogy a kórust ketté bontotta, s a két szemben levő karzaton helyezte el, melyek egymásnak felelgettek, akár a régi gregorián kórusoknál, csak persze már több szólamban. Akkor ilyen volt a sztereó.

Hangszerelés

A középkorban és a kora reneszánszban is voltak hangszeres darabok, de a legtöbb úgy működött, hogy a többszólamú műben egy vagy több szólamot kicseréltek valamilyen épp kéznél levő hangszerre. Az 1500-as évek első felében jelentek meg először azok a darabok, amelyek kifejezetten hangszerekre vagy hangszerkíséretre íródtak. Az egyik legrégebbi, nagy sikerű átirat Wilaerté, aki nagynevű kollégája, Philippe Verdelot madrigáljait írta át énekre és lantra.

Apropó madrigál,

őt tartjuk a madrigál egyik atyjának is! Ez a többszólamú dalforma a frottolából keletkezett az 1520-as években. Bár ezt sem ő találta fel, alighanem neki is köszönhető, hogy a „komoly zenék” közt tartjuk számon a műfajt, és hogy közben ez a stílus az 1500-as években Európa popzenéje lett Németországtól Spanyolországig. Itt az egyik legnagyobb slágere, amiből simán lehetne hangszerelni egy mai számot is:

Ő volt az, akinek sikerült a csacska szövegek mellett úgy megzenésítenie mondjuk Petrarca-verseket, hogy az nem döcögött és nem is lett túl patetikus. Mondjuk én a csacska szövegű, csintalan madrigálokat is szeretem. Úgyhogy a következő részben erről lesz majd szó, meg úgy mellékesen a mellfogdosásról. Tartsatok velünk akkor is!

Még több zenetörténeti érdekességért kövessétek zenetörténeti sorozatunkat a Facebookon!