Nemrég pocsék időben éjjel szeltük az utakat New York államban egy barátommal. Hajnal 4 lehetett, amikor New Jersey magasságában értünk, ahol tudta, hogy a gyerekkora óta féltve őrzött válogatáskazettáinak bömböltetéséről válthatunk a helyi metál rádióadóra. Az első számtól rosszul lett. Azt mondta, hogy ő ezeket a zenéket kifejezetten gyűlöli, és egyet kellett értenem vele abban, hogy nekem is az idegeimre megy, amikor valaki felváltva üvölt meg énekel, mert olyan, mintha nem igazán tudná eldönteni, hogy most a kurva anyját a volt nőjének, vagy hiányzik neki. Az énekhangból hamar megfejtettem, hogy a Deftones bömböl és be is kattant annyira az a szám, hogy elkezdtem sorra venni az összes lemezüket, erősebben az utolsó háromra fókuszálva.

Az összes megjelent lemezükre érvényes, a legelsőtől kezdve, hogy mindegyik fele kegyetlen himnuszokkal van telepakolva, amiket az ember napokig képes hallgatni folyamatos rotációban, és amik mintha úgy lennének kitalálva, hogy ha Chino Moreno énekhangja nem lenne enyhén hamiskás, bármelyik dal könnyen átfordulhatna giccsbe, így viszont van egy elbaszott vonulata, és belevisz egy szerethető tökéletlenséget a számokba.

A lemezek másik felében ezzel szemben  számomra teljesen érdektelen számok vannak, amik egyik fülemen be, másikon ki módon szaladnák át rajtam, nulla nyomot hagyva. Sok esetben ezek a számok az első klipes dalok. A Back to School, ami a Deftones ismertebb számai közé tartozik, számomra totál hallgathatatlan, és akkor a bugyuta klipre ki se térek.

A mostani lemezzel sincs ez másként, sokszori hallgatás után se. Az első felében megint sikerült pár bombát elrejteni, a nyitó négyes egyértelműen ilyen, és utána a Hearts/Wires-szel elkezdődik a töltelékek beszurkálása, a Xenon nyitóriffje meg egyenesen idegesítő, mintha egy tinikből álló pályakezdő zenekartól nyúlták volna. Az (L)Mirl megint egy jobb dal, hogy aztán a címadó Gore megint szétuntasson, ami sajnos a lemez második felére általánosan igaz.

A fent említett kvalitások miatt elég nehéz pontozni egy ilyen lemezt, mert a kiemelkedő dalok annyira jók, hogy én még az év lemeze listámra is így ismeretlenül megszavazom nekik a bizalmat és az is igaz, hogy egyáltalán nem is vártam többet a lemeztől, mint hogy leszállítanak pár mesterművet, pár unalmas közhelygyűjteménnyel körberakva. (pándi)

Ezeket hallgattuk még a héten:

All Saints: Red Flag (6/10)

A Stenk szerkesztőségében nincs egységes álláspont arról, hogy mekkora is az All Saints jelentősége, mert sajnos sokan már  nem emlékeznek arra, hogy mi is volt a 90-es években, amikor még nem lehetett tudni, hogy a Spice Girls vagy az All Saint lesz a nagyobb menőség. Oké, a háborút megnyerte a Spice Girls, de azért néhány csatát az All Saints is vitt, főleg miután a Pure Shores lett a Part című Danny Boyle-film egyik meghatározó betétdala, és szerintem a Never Ever is egy nagyon szép szakítós szám, ami teljes mértékben kiállta az idők próbáját, most is meg lehet hallgatni, és ugyanolyan jó, mint amikor megjelent, tényleg. Az All Saints viszont hamar el is tűnt a süllyesztőben, állítólag a feloszláshoz közvetlenül az vezetett, hogy összevesztek azon, melyikőjük viseljen egy dzsekit egy fotózáson. Utólag már inkább szimbolikusnak értékelik a történetet, annyira rossz állapotban volt a kapcsolatuk, hogy egy dzseki képes volt véget venni az együttesnek. 

2016-ban annak ellenére tért vissza másodszorra az All Saints, hogy korábban többször is azt hangoztatták a tagok, hogy ez soha nem fog megtörténni. Ott volt előttük rossz ómenként a 2006-os visszatérés fiaskója, amikor gyakorlatilag érdektelenségbe fulladt a visszatérő lemez és a kapcsolódó turné is, és később el is ismerték, hogy inkább a pénz hajtotta őket, mintsem a közös zenélés vágya. Most viszont néhány koncerttel kezdték az összeállást, a Backstreet Boys 2014-es turnéján az All Saints volt az előzenekar, és hiába hangsúlyozták, hogy csak poénból álltak össze néhány koncertre, aztán hirtelen mégis kedvük támadt zenélni is, ebből lett a Red Flag album, és az arról elsőként megjelent One Strike, ami egy tök jó ritmusképletre és hangzásra épülő rádiós popdal, és elég sok jót ígért az albummal kapcsolatban. 

Sajnos a lemezen utána következő számok már nem tudják tartani ezt az erős felütést, de ekkor még azt hittem, hogy biztosan valahogy arányosan osztották el a 12 dal között a nagyobb dobásokat, de sajnos semmi sem nő fel a nyitószám One Strike tökéletességéhez. A Puppet on a String és a Ratchet Behaviour próbál divatos hangszerelés felmutatni, és nem is rosszak, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán erős dallá tudjanak válni, ahogy a Red Flag és a Tribal tapsolása is fülbemászó lehet az erre nálam fogékonyabbaknak, főleg hogy utóbbi még próbál is hasonlítani a Pure Shores-ra, de aztán nem tud felnőni a feladathoz. De talán az is igaz, hogy az All Saints sosem az albumairól volt emlékezetes, hanem egy-egy erős daláról, amit végülis most is megírtak. A mostani gól, a One Strike egyébként egy Liam Gallaghernek dedikált dal, hiszen Nicole Appleton és ő tizensok éven át voltak egy pár, amíg ki nem derült, hogy Gallagher nemcsak megcsalja, de még egy gyerek is lett a félrelépésből. Azóta el is váltak, nem túl szépen, ez a dalból is kiderül. (Fun fact: a másik All Saints-tagnak, Natalie Appletonnak pedig a Prodigys Liam Howlett a férje, ők még mindig együtt vannak. Sokat felejtettünk a 2000-es évek eleje óta!) (libor)

M83: Junk (8/10)

Szerintem nincsen olyan eleme az M83 új albumának, amit ne tartott volna minden jóízlésű ember kínosnak az utóbbi 20 évben – és most tekintsünk el a Tumblr mindent átformázó/átértékelő nosztalgiájától. Az utolsó szám a Junkon konkrétan olyan, mintha Dés Lászlóval lenne közös (Saturday Night 1987). Van egy szám, ami olyankor szokott szólni, amikor egy szappanoperában elbúcsúznak valakitől egy montázsban (For The Kids). Van egy olyan, aminél mintha a szomszéd szobából, a paplan alól hallgatnánk a tévét 1988-ban (The Wizard). De ettől még automatikusan nem lesz jó zene semmi. Attól lesz az, hogy Anthony Gonzalez végre fogta ezt a röhejes érzést és hangzásvilágot, amiről az M83 szól az utóbbi évtizedben, és csinált belőle egy tényleg röhejes valamit. Én a számait mindig is bírtam, az albumait elejétől a végéig már kevésbé, mert mindegyik annyira elképesztően komoly volt, érzelemtől kirobbanó, mintha egy gyerek papírkoronában az egész univerzumnak akart volna kiabálni (elég idegesítő vokállal, teszem hozzá) a házának tetejéről csillaghullás közben. Most meg összehívta a haverjait, többek között Becket, a francia Mai Lant, és a, hát nem biztos, hogy barátja, de Steve Vai gitármágust, aztán hülyülnek egyet felszabadultam. Én nem gondoltam, hogy ennyire vicces tud lenni az M83, mint a Junkon majdnem végig. (klág)

Halott Pénz: Ülni. Örülni. Megőrülni. (6/10)

Nem igazán lehet azzal vitatkozni, hogy a mai magyar könnyűzenében Halott Pénz per pillanat az egyik legfelkapottabb előadó/zenekar, és erre a negyedik nagylemeze a tökéletes bizonyíték, amit nálunk lehetett először hallani, és ennek apropóján interjúztunk is vele. Szinte nincs olyan szám a lemezen, aminek mainstream popzenei értelemben ne lenne azonnal megjegyezhető, fülbemászó refrénje és valahol tényleg döbbenetes, hogy Járai Márknak bármilyen hülyeséget a szájába lehet adni, abból nagy eséllyel ugyanúgy jól működő refrén lesz a végén.

Ennek ellenére nem lehet szó nélkül elmenni a szövegek mellett. A kezdeti vagány, odamondós időszak óta Marsalkó Dávid túlságosan ráállt egy sztenderd hangszínre és egyszerűen túl sok középszerű, sőt, néha már nagyon necces rímpárokat használ. Furcsa, mert ahogy távolodik a raptől úgy kezdenek a szövegei egy-egy kínosabb Youtube-rapper kecskerím rendszerére hasonlítani. Csak egy példa:

Olyan üresek lettek a napjaim

Szinte sírni kezdett a nappalim

És még egy rakás hasonló példát írhatnék. Ehhez a legtöbb esetben közhelyesség szokott párosulni, de ha ugyan Halott Pénz rímekben nem a legerősebb azt nem lehet rá mondani, hogy coelhói mélységekben taglalná ugyanazt a három témát. Mégis csak popzenéről beszélünk, nagyon nem kell túlkomplikálni, és ezért is rajonganak most ezért annyian Magyarországon. Persze arra érdemes lenne figyelni, hogy a "te leszel a valamim, én leszek a valamid" típusú hasonlatok hamar el tudnak fáradni, ha minden számban van egy-egy ilyen sor és könnyebben emlékszik az ember a gyengébb részekre, mint mondjuk az olyan kreatívabbakra, mint ez a sor:

Majd olyanná válunk mint egy csengőhang

Reggel túl hangos, nappal túl halk, este néma.

Miközben szöveg szempontjából lehet érdemes lett volna a dalok nagy részén még ülni egy kicsit, örülni, és csak aztán megőrülni, ha tényleg flottul illeszkedik minden. Remek ellenpélda a hiperkarmás Bérczesi Robi száma, a Sehol, amin látszik, hogy egy olyan ember írta, aki nem feltétlenül rapzenei rendszerben gondolkodik a szöveggel kapcsolatban.

Viszont azt nem lehet elvitatni, hogy zeneileg ez a lemez jóval ötletesebb, mint az előzőek. Ahogy azt a beszélgetésünk alatt is elmondta, alapvetően koncertes fejjel írja a zenéket, így érthető a sok helyen hasonlóan lüktető dobalap, de pont emiatt válik nehezen megkülönböztethetővé pár szám. Az album egyik csúcspontja pont ezért nem is egy klasszikus dob alapú dal, hanem a halljam a hangod, amiben egyáltalán nincs rapbetét és Halott Pénz énekel benne Járai Márk mellett. Ez egy remek példa arra, hogy milyen irányban érdemes tovább haladnia a Halott Pénznek, ha nem akarja, hogy hamar önismétlődésbe fusson a szövegelős verze, kapós refrén, szövegelős verze típusú dalszerkezete.

Produceri szempontból viszont érdekes, hogy a Majd old school hiphop alapokra mennyire jól működik a fúvósokkal a háttérben vagy a Bergendy-feldolgozás hátterében hallható ismétlődő éteri hang, amitől egészen más hangulata lesz ennek a számnak. És igen, bevallom, amennyire utáltam az elején, annyira kezdem megkedvelni a Darabokra törted a szívemet. Egyszerűen tökéletes popdal, amit ugyan elég hálás feladat feldolgozni, de nem biztos, hogy minden énekes képes lenne hasonló hatással előadni egy ilyen volumenű számot.

Nem valószínű, hogy otthon magamtól fogok Halott Pénzt hallgatni, de az is biztos, hogy nem érzek feltétlen késztetést rádióváltásra, ha meghallom valamelyik számát. Az Ülni. Örülni. Megőrülni. nem feltétlenül nekem szól, de igen is észlelhető egy zenei igyekezet, hogy a magyar pop nem csak nyugati kópiákról és giccses olcsóskodásról szólhat, hanem van saját identitása. Ezt az identitást alakítja Halott Pénz, és sok népszerű kortársa, akik voltaképpen a magyar alter és hiphop találkozásából alkották meg a tehetségkutatós foshalmaz ellenpólusát. A szövegeken kéne csak csiszolni legközelebb és nyugodtan lehet bátrabban kísérletezni, mert ezek a pillanatok jelentik a mostani lemez igazán érdekes pontjait. Ha a Halott Pénz egyébként is ontja magából az instant slágereket (most komolyan, hány előadó mondhatja el ma itthon magáról, hogy 12 dalából 5-6 bőven milliós nézettség fölött van?), akkor igazán maradhatna több hely az olyan számoknak, mint a Sehol vagy a Halljam a hangod, mert az ilyenekkel lehet elkerülni, hogy az emberek ne csak az egyszerűbb dalszövegekhez passzolt tökéletes refrénekkel azonosítsa a produkciót, hanem hosszú távon is érdekessé tegye azoknak, akik nem feltétlenül fesztivélhangulathoz igazítják a zenehallgatási szokásaikat. (sajó)

Woods: City Sun Eater in the River of Light (8/10)

Röpke tíz év után kilencedik lemezét adta ki a Woods, és ezalatt az idő alatt azért elég nagy utat tettek meg: az első albumok otthon felvett, spontán megoldásai után mostanra már nemcsak hogy a stúdióban is megszoktak (ez a második albumuk amit így rögzítettek), hanem egyre komplexebb hangzást teremtve egészen új vizek felé is eveznek, és még ők maguk sem látják az út végét, hogy hol tart a zenéjük mondjuk 15 év múlva. A felszínen még mindig egy nyafogós folkzenekarról van szó, Jeremy Earl jellegzetesen nyivákolós énekhangja jól összefogja a lemezt, de közben jól megmártóztak a világzenében is, mindenféle etióp jazzlemezekre pörögtek rá, Don Cherry fekete jazztrombitás munkásságára, a spirituális jazzre, meg hasonló dolgokra – miközben azért egy pillanatra se feledjük, hogy olyan zenekarok dalain nevelkedtek, mint a Sonic Youth, a Stooges vagy a Fugazi. A pszichedelikus vonal is megmaradt, és a Woods talán legnagyobb erénye, hogy a számaiban képes elvont dalszövegek, bugyborékolós, furcsa hangok és akár maguk a drogok nélkül is elszállni. Két éve például a Noisey-nak beszéltek arról, hogy már közel sem cuccoznak annyit, mint azt a legtöbben gondolják, de fiatalabb korukban azért tágították a tudatuk rendesen. “Amikor először drogozol, az megváltoztatja a felfogásod, és ez onnantól nagyjából mindig veled marad” – mondták akkor. A Woods új lemeze egy érett – de akár úgyis fogalmazhatnék: FÖLNŐTTES – alkotás nagyon könnyen megszerethető vibe-bal, úgyhogy én például alig várom, hogy a nyáron kibéreljek egy kedves kis házikót valahol a természet közelében, aztán esténként a fák alatt, egy kempingszékből hallgassam, miközben a tüzet őrzöm és bámulok bele a kert sötétjébe meg a csillagokba. Egyébként gyönyörűséges gördeszka is készült a lemez megjelenésére. (kovács d.)

Bleached: Welcome the Worms (7/10)

Túl nagy megfejtés nincs a Clavin nővérek zenéjében. A Bleached Amerika nyugati partjainál annyira menő garázspunk hangzást kombinálják nagyon fogós csajpoppal. A három évvel ezelőtti bemutatkozásukra legalábbis ez volt a jellemző, de a mostani folytatással egy fokkal komolyodtak, legalábbis jóval összetettebbek a számok, mint eddig. A punkosabb tempó megmaradt, de felbukkant a powerpop (Wednesday Night Melody, Hollywood We Did It All Wrong) és a kicsit posztpunkos hangzás a számok nagy részében. A progresszió abszolút természetesnek hat, nem lóg ki igazán semelyik dal a többi közül azzal, hogy na, most mutatunk valami egészen mást. Mindezért cserébe nincsenek slágerek, nincs egy Love Spells, nincs egy Looking For a Fight, vagyis lemaradtak a könnyed rágógumi poppunk dalok, amiktől annyira elbűvölő tudott lenni a Bleached bemutatkozása. Ez most egy komolyabb, de mégis játékos lemez, ami jelzi, hogy a Clavin nővérek nem csak dalokat tudnak írni, de zeneileg is hajlandóak túllendülni a sokezredik garázsrock kliséken. (sajó)