Az A$AP Rocky árnyékából elóbújó A$AP Ferg erős debütlemeze, a Trap Lord után komoly elvárásokkal futottunk neki a rapper második albumának is, de szörnyen kiábrándultunk. Még az is felmerült bennünk, hogy A$AP Ferg talán érdekesebb jelenség, mint maga a zenéje. Ki tudja, majd a nyáron, a Balaton Soundon kiderül. Rajta kívül egy szimpatikus énekes-dalszerzőről (Kevin Morby) és egy megosztó punkzenekarról (Veszélyes Faszfej) is írunk a Hét lemezében.

A$AP Ferg: Always Strive and Prosper (3/10)

2013 iszonyatosan erős év volt a hiphopban. Csak pár példa mik jelentek meg ebben az évben:

• Tyler, The Creator: Wolf
• Run the Jewels: Run the Jewels
• A$AP Rocky: Long. Live. A$AP.
• Jay Z: Magna Carta...Holy Grail
• Earl Sweatshirt: Doris
• Pusha T: My Name Is My Name
• Chance The Rapper: Acid Rap
• Danny Brown: Old
• Eminem: Marshall Mathers LP2
• Drake: Nothing Was The Same
• Kanye West: Yeezus
• The Underachievers: Indigoism
• Travis Scott: Owl Pharaoh
• Action Bronson: Blue Chips 2
• Death Grips: Government Plates

Arról nem is beszélve, hogy Gucci Mane-től 2Chainzen át Young Thugon és a Migoson keresztül Future-ig minden magára valamit is adó trapharcos is kihozott valami új megjelenést. Na, most egy ilyen iszonyatosan telített piacon hozta ki az A$AP Rocky árnyékából kiugró A$AP Ferg a Trap Lord c. debütáló albumát, amivel megnyert magának mindenkit. A buta traptól undorodó kritikusokat, az A$AP Rockyt és bandáját csak mesterségesen kreált fiúcsapatnak gúnyolókat, a basszusnehéz bulizenéket kedvelőket és úgy magát az egészen kortárs hiphopot. Pedig a Trap Lord még csak egy kifejezetten újító lemeznek sem nevezhető, szimplán csak sikerült rajta Fergnek annyira eltúlozni a mindenhol tomboló trap kliséket, hogy az már kifejezetten szórakoztató volt.

Fergöt pillanatok alatt felkapták, a Trap Lord ott volt minden fontosabb év végi listán és már csak az volt a kérdés, hogy mit kezd a hirtelen jött A lista aljával. Szépen várt is három évet, de addigra Fetty Wap vagy Young Thug teljesen átformálta az átlag zenehallgatók ízlését a műfajjal kapcsolatban. Ezért annyira nem is meglepő, hogy Ferg az új lemezén egészen más dolgokkal is kísérletezik, de sajnos nem úgy, mint A$AP Rocky tavaly. Ugyanis az Always Strive and Prosper csak egy nagyon gyenge erőlködés valami olyan irányba, ami a lemez legvégén sem derül ki pontosan hova mutat.

Van itt minden, amivel szét lehet barmolni a zenei egységet. Butácska témára épülő hülyéskedés (Rebirth), rajzfilmesen harsány prüttyögés Skrillexszel (Hungry Ham), valami egészen borzalmas, Florida legócskább diszkói idéző partyzene (Strive), korai Kanyét idéző szentimentalizmus (Beautiful People), gyenge próbálkozások éneklése (Let You Go) és egy olyan borzalmasan rossz rádiós R&B, ami már tényleg annyira nevetségesen csöpögős, hogy már szükséges is hozzá Chris Brown közreműködése.

Elképzelésem sincs mi volt Fergnek a célja ezzel a lemezzel, de a Trap Lord után kihozni egy ilyen ötlettelenül csapongó, rosszul választott közreműködőkkel nehezített katyvaszra azért nem számítottam. Vannak ugyan kicsit súlyosabb zenék, de azok meg simán felfértek volna három évvel korábban a Trap Lordra, annyira ugyanazt a szisztémát követik. Jellemző, hogy a szimpla old schoolt hozó Psycho mennyire üdítően hat az egymás után következő, de mégis teljesen eltérő számok közül, hogy kicsit szomorú is leszek tőle. Lehet a Trap Lord tényleg csak egy jól időzített egyszeri kicsúszás volt? Lehet A$AP Ferg érdekesebb jelenség, mint maga a zenéje? Vagy egyszerűen 2013 annyira izgalmas volt, hogy a közepesebb albumok is újnak hatottak? 

Az Always Strive and Prosper szinte egy pillanatban sem érezteti a hallgatóval, hogy ez a csávó több lenne, mint bármelyik csóró gyerek Atlantából, egyszerűen csak jobb körökben mozog New Yorkban. Hiába üt egy-egy dal, és lehet párat egész szépen döngetni egy komolyabb hangrendszeren, még így is óriási csalódás a második legismertebb A$AP-tag visszatérése. (sajó)

Kevin Morby: Singing Saw (8/10)

Megpróbálok most elvonatkoztatni attól, hogy a Woods statisztikailag is a kedvenc zenekarom, a Babies második, Our House on the Hill című lemeze pedig az az album, amit talán a legtöbbet hallgattam eddigi életemben. Csak azért mondom ezt, mert Kevin Morby ebből a két zenekarból jött: előbb a Woodsszal szakított, majd a Babies is visszavonult arra hivatkozva, hogy Morby és a csapat másik dalszerzője, a Vivian Girlsből ismert Cassie Ramone is a szólóprojektjére szeretne összpontosítani. Morby tehát 25 évesen kiadta első saját nevével fémjelzett lemezét, a Harlem Rivert, amelynek címadó dalával engem például azonnal meggyőzött, ebben ugyanis a szerző/lírai én a folyónak vall arról, hogy szerelmes. Kevin Morby ezzel az albummal, majd az azt követő Still Life-fal úgy lett viszonylag felkapott, kritikusok által is kedvelt énekes-dalszerző, hogy közben annyira azért nem erős dalszerző. Hangulatfestésben viszont utánozhatatlan, zenei világa pedig azonnal felismerhető: jól hallatszik, hogy nagy hatással voltak rá a Woodsban töltött évek, ennek ellenére túl tudott nőni ezen, és meg tudta teremteni a saját hangzását. Most megjelent harmadik albuma, a Singing Saw is ebben a hangulatfestésben legjobb, szerintem bátran ki lehet jelenteni, hogy ez az eddigi legerősebb lemeze, amelyen egyre magabiztosabban bánik a saját hangzásával. Nálam egyébként a magányos estéimen, főleg munka után a konyhában szöszölve működött a legjobban az album, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy a Singing Saw egy erősen otthonülős hallgatnivaló. (kovács d.)

Veszélyes Faszfej: Pusztuljon a világ el ( \m/ /10)

A Rakéta fesztivált szervező Lang Ádámmal tavaly nyáron a fűben ülve, sörözés közben interjúztunk a II. János Pál pápa téren (olyan jó buli volt mellettünk, hogy még a rendőrök is kijöttek), és a beszélgetés talán legjobb része az volt, amikor Ádám arról beszélt, hogy úgy tervezi, a fesztivál zárónapján megnézi a Forma-1 mogyoródi futamát, aztán lemegy koncertezni egyet az A38 Hajóra a saját zenekarával, a saját fesztiválján. Ez a zenekar a Veszélyes Faszfej volt, ami majdnem egy évvel később megírta a barkácsfesztivál indulóját is, ami most három másik számmal együtt felkerült egy EP-re. Aki idaáig azt gondolta, hogy a punk és az autotune teljesen összeférhetetlen egymással, az valószínűleg jól gondolta, a Veszélyes Faszfej azonban az EP címadó dalában mégis összeeresztette őket. Sőt, hasonlóan bátor tálalásban előkerül Kanye West, a Spotify és a magyar futball is. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem tudnak majd ezzel a kavalkáddal mit kezdeni, és a Veszélyes Faszfejt tényleg vagy rémesnek vagy zseniálisnak lehet tartani, de ez bizonyára teljesen tudatos, nem véletlenül írták nemrég a Facebookon, hogy "nem baj, ha egy rockzenekar híres, de legalább annyian gyűlöljék, mint ahányan szeretik". Vagy azt, hogy: "ott indul egy rockzenekar, hogy szüleidnek még a nevét se mered bevallani". Én egyébként inkább a Veszélyes Faszfej zsenialitása felé hajlok, de közben tökéletesen meg tudom érteni azokat is, akik előbb aludnának kiflipózban a Ramones-pólós Berki Krisztiánnal, mint hogy bármikor is meghallgassák ezt az EP-t – amit egyébként akár le is lehet tölteni a Bandcampről. (kovács d.)