Volt a reneszánsz idején egy klassz álláslehetőség, ahol a legszegényebbek is jó eséllyel indulhattak: pénzt, ruhát, lakást kaphattak, a legnagyobb mesterektől tanulhattak és a legnagyobb urakat szolgálhatták. Még csak nem is fizikai munkáról volt szó. Egyetlen hátulütője volt, hogy a karrierjük nagyjából 10 éves korukban kezdődött és néhány év alatt véget is ért.

Azt tartják, Giovanni Pierluigi da Palestrina volt az egyik legnagyobb reneszánsz zeneszerző, Orlande de Lassus pedig (kinek magyar vonatkozású művéről már esett szó) a másik. Kettejük karrierje, élete és művészete nagyon sokban különbözött, de a pályájuk ugyanúgy indult: kóristafiúként.

Ebben persze nincs semmi meglepő, a reneszánsz számtalan zeneszerzője kezdte így, a törvénytelen gyermek Dufay-nek ez volt például az egyetlen lehetőség a kiemelkedésre (sikerült is: vidéki kóristafiúból a pápa és a burgundi herceg kedvelt szerzője lett). Jóval később is számos zenei karrier indult innen, Haydn és Schubert is így ismerkedett meg a zenével. 

De miért volt szükség ennyi énekesfiúra?

Ha ma meghallgatunk egy reneszánsz kórusművet, ott a szopránt legtöbbször vagy nők, vagy kontratenorok (kivételesen magas hangú férfiak) éneklik, mint mondjuk a King's Singers és a Hilliard Ensemble esetében.

Nos, kontratenorokból 4-5 száz évvel ezelőtt sem akadt több mint most, a nők pedig, mai fejjel teljesen érthetetlen módon, nem énekelhettek a templomban. Ez annál is furcsábban hangzik, mert a zeneileg sokszor nem sokban különböző világi madrigálokat viszont gyakran ők adták elő.

Ennek a furcsa szokásnak az eredete az ókorra nyúlik vissza, ugyanis maga Szent Pál írta, hogy

a nők a templomban maradjanak csöndben.

Ezt pedig nagyon sokáig szó szerint vették: nem csak a középkorban és a reneszánsz idején, de még évszázadokkal később is kizárólag fiúk énekelték a szoprán szólamokat az egyházzenében. (Kivételek persze azért akadtak, hiszen az apácazárdákban nők adták elő, sőt írtak zenéket: elég csak a középkor egyik legfontosabb zeneszerzőjére, Hildegard von Bingenre gondolni.)

Egy jó hangú és jó eszű gyerek éppen ezért rengeteget ért, hiszen sokat kellett tanulnia, hogy profi énekessé váljon, de túl sok ideje nem volt rá: amint kamaszodni és mutálni kezdett, el kellett hagynia a kórust.

Királyok, fejedelmek, hercegek, pápák és püspökök képviselői járták a vidéki templomokat, hogy összegyűjtsék uruknak a legjobb alanyokat. Akkoriban nem csak sokat fizettek egy-egy tehetséges kóristáért, de többször előfordult, hogy

Orlande de Lassust például a legenda szerint háromszor hurcolták el erőszakkal az egyik kórusból a másikba, míg végül Mantovába került a Gonzaga-uvarba.

Palestrina karrierjét is jó hangjának köszönheti. A kis városka, ahol felnőtt (melyet Palestrinának hívtak, innen a felvett neve) egy olyan érsek alá tartozott, aki épp akkor lett bíboros Rómában. Ő pedig magával vitte a legtehetségesebb kóristafiúkat a Santa Maria Maggiore scholájába, ahol a kor neves francia mesterei tanították őket. A későbbi nagy zeneszerző így korán magába szívhatta a franko-flamand hagyományokat.

Jellemzően úgy 10 éves koruk körül vették fel őket az iskolákba, ahol nagyon intenzív és komoly nevelést kaptak. Nem elég, hogy mondjuk kottaolvasást és más zeneelméletet kellett tanulniuk, de egyáltalán olvasást is, hiszen a többségük írástudatlan volt. Emellett rengeteg minden mást is, mondjuk latint.

A kemény munka ellenértékeként viszont a legtöbben jobb körülmények között élhettek, mint társaik (és a család pénzt is kapott értük). 

Amikor a kóristafiúk kiöregedtek vagyis mutálni kezdtek (ez igen változó, mikor történik 11 és 18 éves kor között), akkor viszont vége szakadt a jólétnek. Egy anekdota szerint Haydn mutálását maga Mária Terézia szúrta ki egy fellépésen, megjegyezve, hogy „az ifjú Joseph

károg, mint a varjú,

miközben az ugyancsak a kórusban éneklő öccsét, Michaelt, megdicsérte gyönyörű énekléséért.”

Ilyenkor, akárcsak egy élsportolónak, új megélhetés után kellett nézniük. Mindenesetre a tanulmányok nem múltak el nyomtalanul, amit elsajátítottak, azt akár hangszeres zenészként, néhány évvel később felnőtt énekesként vagy más területen is hasznosíthatták.

Palestrina például, akivel a következő posztokban többet is foglalkozunk majd, tudatosan készült arra, hogy zeneszerző lesz, és nem érte be azzal, hogy előadó marad. Úgy döntött, a kóristafiúskodás után tovább is tanul, de ehhez pénzre volt szüksége. Hogy honnan szerzett? Arról majd a következő részben esik szó bővebben.

Aki kiváncsi még több érdekességre a zene történetéből, kövesse a sorozatunkat a Facebookon!