Az év egyik legjobb raplemezével tért vissza Chance the Rapper, akinek gond nélkül oda is adjuk a hét lemeze megtisztelő címét. A chicagói rapper mellett hallgatunk még New York-i hiphopot, sajnos lecsekkoltuk az új Die Antwoord-mixtape-et, illetve Boys Noize-nagylemezt is. A Verve frontembereként is ismert Richard Ashcroft elég kiábrándító albummal bukkant fel hat év után, de a szintén brit Eagulls második nagylemeze még ennél is gyengébb. Viszont a So So Glos személyében találtunk egy nagyon fasza punklemezt Amerika keleti partjáról, és a Wolf Parade is visszatért.

Chance the Rapper: Coloring Book (9/10)

Egészen érdekes nézni, hogy három éve egy fantasztikus mixtape-pel berobbanó Chance the Rapper 2016-ra annyira kinőtte magát, hogy hamarosan Kendrick Lamar és Kanye West között fog ülni a Grammy-díjátadón. A chicagói rapper teljesen sajátosan utat jár be a már jól ismert karrerekhez képest, hiszen a nagy sikerű Acid Rap után már Skrillex és Justin Bieber mellett tűnt fel, hogy aztán mindenki meglepetésére csináljunk egy hangszeres, már-már jazzlemezt mindenféle ismert közreműködő nélkül. A Surf nem is aratott osztatlan sikert, így nem csoda, hogy a Coloring Bookra Chance összeszedte minden tudását, és egy megdöbbentően komplex albumot rakott össze.

Itt már nem szégyenlősködött, sőt, szinte már a ló túlsó oldalán billegve kapaszkodik a mainstream hiphop és pop élvonalába. Justin Bieber, T-Pain, Kanye West, Lil Wayne, Future, Ty Dolla Sign, Young Thug vagy 2Chainz normál esetben a közelébe sem menne ilyen zenének, de Chance zseniálisan képes a saját hangzását hozzáigazítani olyan rapperekhez, akik nem éppen az összetett, egyedi alapjaikról ismertek - Kanyét leszámítva. Baromi izgalmas először megnézni, hogy kik a közreműködők, hozzájuk párosítani egy valószínűsíthető hangzást, majd meghallani milyen zenét raktak alájuk. Megkockáztatom, hogy Lil Wayne lehet még soha életében nem szövegelt ennyire pozitív hangulatú, boldog alapokra, ahogy az autotune király T-Paint is megdöbbentő egy kvázi gospel dalban hallani. Chance, és a neki dolgozó producerek (például az egész laza dalt készítő Kaytranada) pontosan tudják, mi tette annyira különlegessé az Acid Rapet, és mi hiányzott a Surfről, miközben tettek pár lépést a némileg fogyaszthatóbb basszusnehéz hiphop felé is.

Most halál komolyan, mégis milyen elismerést érdemel az az előadó, aki képes szimpatikus közreműködőket csinálni ezekből az arcokból? Aki egy Frank Oceant idéző dalhoz kéri fel Justin Biebert? Aki közös dalba rakja a csodabogárnak számító Lil Yachtyt és Young Thugot úgy, hogy képes a 808-as cinek és bugó basszusok mellé valami újat is keverni? T-Pain és a gospel, hadd ne kelljen ennél többet mondani. A Coloring Book biztosan ott lesz minden év végi legjobb listán, és azon sem lepődnék meg, ha ennek köszönhetően Chance hamarosan saját jogán is rapsztár lesz. (sajó)

Die Antwoord: Suck on This (2/10)

Oké, hogy egy mixtape nem feltétlenül ér fel egy teljes értékű stúdióalbummal, de még így is sértő minden más mixtape-re nézve, amit a Die Antwoord itt művelt. Tizenegy, több esetben még rendes dalnak sem minősíthető borzalom az egész, tele full indokolatlan remixekkel. De ezek még remixnek is gyengék, a Pitbull Terrier konkrétan még a remix jelzőt sem érdekelné meg, annyira ötlettelen. A Folk Julie Naaiers jungle remix talán az egyetlen vállalható valami ezen a lemezen, ami szeirintem nem is lemez igazából, hanem egy alibi fesztiválkompatibilis Die Antwoord Sound System-hakni. Egy percet nem érdemel az ember idejéből. (sajó)

Wolf Parade: EP 4 (7/10)

2010 tavaszán az A38-on is koncertezett egyet az akkori kanadai indie-szentháromság (Arcade Fire, Broken Social Scene, Wolf Parade) legneurotikusabb tagja, a Wolf Parade, majd a rá következő évben a zenekar bejelentette, hogy visszavonul. Bár a szünet határozatlan időre szólt, nem nagyon gondolta senki, hogy egyszer még tényleg összeáll majd az ideges négyes. A Wolf Parade két dalszerző-frontembere külön utakon kezdett el járni: Spencer Krug a Moonface nevű projektjével dobott ki pár lemezt, Dan Boeckner pedig közben megvált feleségétől, Alexei Perry Cox költőnőtől, és a vele közösen alapított duójuktól, a Handsome Furstől (ami épp a Wolf Parade feloszlásának évében szintén játszott Budapesten), majd a Spoon-frontemberrel közös Divine Fits nevű zenekarára és az annál is újabb Operatorsra kezdett fókuszálni. Krug és Boeckner dolgai is tök jók voltak (rosszak legalábbis semmiképp), csak épp nem igazán érdekeltek senkit. Aztán öt évnyi kalandozás után egy négyszámos negyedik EP-vel lepték meg a Wolf Parade-rajongókat, ami épp ott folytatja a zenekar történetét, ahol az a 2010-es Expo 86 lemeznél abbamaradt. Nagy meglepetéseket nem kell várni tőle, de hallatszik rajta, hogy a zenekar tagjai nagyon élvezték, hogy megint együtt játszhatnak. Szerintem egy visszatérő anyag soha nem attól jó, hogy óriási megfejtések vannak rajta, vagy hogy megmutatja, mennyit fejlődtek a zenészek a szünet alatt, hanem attól, hogy meg nem történtté tudnak tenni hosszú éveket is akár. Ez pedig most a Wolf Parade-nek nagyon szépen sikerült. (kovács d.)

The Underachievers:  It Happened In Flatbush (6,5/10)

Talán kissé túl hamar, alig pár hónappal az új nagylemezük után gyorsan kihozott egy mixtape-et is az Underachievers, akik eddigi szokásukhoz híven csak hozzák a kötelező, nagyon nem törik össze magukat. Zeneileg meg sem közelíti a stúdióalbumaik színvonalát, de egy mixtape-nél ez még annyira nem nagy bűn. Basszusos, sötét, nagyon keleti parti új iskola az összes dal, szóval gond nélkül elmegy a háttérben, még pár keményebb beszállásnál a fejet is lehet döngetni rá, ahogy megszólal a basszus. A Young Kobe különösen jó a többihez képest, bár lehet ezt csak az a furcsa érzés emeli ki, amikor rájövünk, hogy már Kobe Bryant is veterán ikon a rappereknek. (sajó)

Richard Ashcroft: These People (5,5/10)

Egy pocsék 2010-es lemez (United Nations of Sound) után Richard Ashcroft, a The Verve egykori frontembere most úgy érezte, elég erőt és ötletet gyűjtött magában ahhoz, hogy megpróbáljon egy ötödik albummal életet lehelni valahogy soha igazán be nem induló szólókarrierjébe. Teljesen levetette a sztenderd britpop-imidzsét, a fekete dzsekit, az áttetsző napszemüveget és a félhosszú frizurát, és majdnem kopaszra nyírtan, tükröződő Ray-Ban Aviator mögé bújva, gázmaszkkal a nyakában tért vissza hat év hallgatás után. Csak hát minek. A These People ugyanis hetven százalékban még mindig az A Northern Soul és az Urban Hymns (ezeken a '90-es évek közepi albumokon voltak a nagy slágerek, a History, majd a Bitter Sweet Symphony és a Lucky Man) sikerreceptjét próbálja másolni: britpop gitározás az ízlésesnél egy fokkal több vonóssal kombinálva. Marad tehát harminc százalék az újításnak, amiről viszont Ashcroft az interjúiban hiába próbálja előadni, hogy az új hangzást a háza alá felépített stúdióban kísérletezte ki hosszú évek alatt, hiszen valójában csak a The Verve 2008-as ráncfelvarrt visszatérését melegítette fel. A banda utolsó megjegyezhető sikerdala, a Love is Noise azt csinálta, hogy négynegyedesebb alapokkal és beloopolt, torzított vokállal összehozott valami elektronikusabb-huszonegyedik századibb hangzást, Ashcroft pedig most hét-nyolc évvel később összerakott ebből a receptből egy prüntyögős lead single-t (This Is How It Feels) meg pár olcsóbb EDM-es hatású másikat (ezekből még a legjobb a Hold On), és megpróbálta közéletibb szövegekkel feltölteni - a '90-es évek egyik suttyótrubadúrjának politizálása sajnos pont annyira lett mélyenszántó, mint azt várni lehetett. Igaz, a végeredmény legalább jól dúdolható és dallamos, nem egy teljes katasztrófa, mint az előző, 2010-es próbálkozás, így azért legközelebb nem kell mindent a nulláról kezdeni. Már ha van értelme egy legközelebbnek.

Utólag nem csak az látszik tisztán, hogy Nick McCabe egykori Verve-gitáros nélkül mennyire varázstalan Ashcroft zenéje, de az is - pedig bevallom, rajongó vagyok -, hogy maga a banda még a csúcsformájában is mennyire másod-másfeledvonalbeli volt. Richard Ashcroft a markáns hangja mellett leginkább az arroganciájával épített fel egy olyan imidzset, ami miatt '97-98 környékén tényleg elhitte magáról, hogy egy szinten van mondjuk az Oasis Gallagher-testvéreivel. És hát az arca tényleg akkora maradt azóta is, hogy mindkét új kislemezdalát olyan videókkal promózza, amik halál komolyan az első másodperctől az utolsóig semmi mást nem mutatnak, mint őt magát, és leginkább az arcát. Ashcroft, mint valami rosszabb fajta, tizenöt-húsz évvel ezelőttről itt ragadt, fikázós stílusban író magyar újságíró, máig azt gondolhatja magáról, hogy kreativitás és teljesítmény nélkül is el tudja adni magát az imidzsével és a kivagyiságával. Én mondjuk meg is vettem a These People-t, mert szórakoztat ez a szubkultúra, de ettől még a zenéje nagyjából mindenki másnak irreleváns. (panyi)

Boys Noize: Mayday (5/10)

A Boys Noize, vagyis Alex Ridha első, Oi Oi Oi című lemezét úgy pörgetem a mai napig, hogy simán lézerek között, neonrudakat rázva érzem magam, pedig a techno/acid house sosem volt túl közel hozzám. A Mayday első dala, az Overthrow alatt is hasonló érzés kapott el, amiből az album végére csak annyi maradt, hogy talán kár volt egy ennyire erős számmal nyitni, utána meg jól cserben hagyni.

Persze az Oi Oi Oi óta kijött két másik album sem vonalzóval meghúzott techno volt, a Maydayt viszont sokkal inkább érzem egy hirtelen benyomott "dehogy csak techno számokat írok, látjátok, bármivel tudok én keverni bármit" pánikgombnak, mint tudatos nyitásnak új dolgok felé.

Azért csalódás ide vagy oda, Ridha még mindig képes elég gyorsan az egyekbe emelni az ember pulzusát néhány számmal, csak már az eredeti érzés nem ugyanaz. Persze, ha épp nem más dolgom lenne, így sem hagynám ki a Szigeten. (koroknai)

The So So Glos: Kamikaze (8/10)

A nyugati parti punkzene évek óta jóval több figyelmet kap mondjuk New Yorkhoz képest, ami már csak történelmi okokból is aggasztó, és akkor még a kanadaiakról nem is beszéltünk. A keleti partot az elmúlt években jobb híján a Titus Andronicus tudta rövid időre menővé tenni, de hát ők alapból New Jerseyből jöttek, az tök más.  Ezért is érdemes az olyan bandákat figyelni, mint a So So Glos, akik ebben a nagy csöndben összeraktak egy egész szórakoztató punklemezt. Nincs benne semmi megfejtés, csak bombasztikus energiával és tempóval végigtekert számok, rengeteg poppunkos téma, amiket mintha egy az egyben a Tony Hawk-játékok soundtrackjéről szedtek volna. Sokszor visszaköszön a Titus Andronicusra jellemező összeölelkezve üvöltözős kocsmahangulat, de a So So Glos annyira nem bonyolítja túl, mint a szomszédok Jerseyben. Pont azért akad egy-két nagyon cheesy túlzás, mint a vonósokkal súlyosbított Sunny Side és azt ezt követő Kings County II, aminek a nyitógitárja olyan borzalmas bandákat idéz meg, mint Bowling For Soup vagy a New Found Glory. Ezen az átmeneti megbicsakláson kívül a Kamikaze egy elképesztően szórakoztató, vagány punklemez, amire állati jól el lehet kezdeni piálni a haverokkal egy súlyosabbnak kinéző éjszaka előtt. (sajó)

Eagulls: Ullages (3,5/10)

Két éve a leedsi Eagulls bemutatkozó nagylemeze egész ügyesen kombinálta a kicsit borongós, posztpunkos brit hangulatot noise rock és shoegaze elemekkel, de volt benne némi hardcore is. Ehhez képest a mostani folytatás olyan bántóan ötlettelen, hogy szinte semmi nem maradt meg abból a frissességből, amit hoztak korábban. Feleslegesen elnyújtott 4-5 perces számok ugyanarra a nem túl kreatív gitártémára felhúzva, szinte nem is lehet megkülönböztetni egymástől őket, annyira nem lekorlátozták a saját ötlettárukat. Van egy központi maszatolós gitárzéma, amire fél órán keresztül szenvednek mindenféle komolyabb érzelmi kitörés nélkül. Egyedül a Blume olyan, ami hasonlít egy tisztességes dalhoz, de csak emiatt nem fogom ezt még egyszer magamtól meghallgatni. (sajó)

(Chance the Rapper, New York, 2016 március 31. Johnny Nunez / WireImage / Europress / Getty )