Öt év után jelentkezik új nagylemezzel a The Kills, így nem is lehetett volna másé a hét lemeze nálunk. Meghallgattuk a fütyülős dalról ismert Peter, Bjorn & John, illetve a Band of Skulls albumait is, illetve ismét mutatunk pár kifejezetten király magyar nagylemezt a Gustave Tigertől, az Agavoidtól, a The Beanstől és a Hellfreakstől.

The Kills: Ash & Ice

A The Kills egyik legjobb tulajdonsága, hogy Jamie Hince és Alison Mosshart kivárnak mindig stabilan 2-3 évet a lemezeik között, így nem kopik el annyira az a formula, ami miatt még mindig sokakat érdekel a zenéjük. A mostani albummal ráadásul öt évet vártak, és hát a Blood Pressures után érezhető is volt, hogy talán kezdenek elfáradni és a számaik sem hozzák már azt a frissességet mint korábban. Mosshart el is mondta, hogy az új nagylemez teljesen más lesz, mint bármi tőlük eddig, de ha ez tényleg így van, akkor vagy én nem tudom már rendesen értelmezni a Kills zenéjét, vagy Mosshart nincs tisztában azzal, hogy tökre elég mindig csak kicsivel előre haladniuk, és ugyanúgy képesek klassz számokat írni.

Az Ash & Ice ugyanis egy egész jó lemez, és tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe. Sebességben egy pillanatra sem térnek el a jól ismert középtempótól, a dobgép még mindig csak az alap funkcióját látja el, hogy Hince és Mosshart nyugodtan prüntyöghessen a gitárokon. Ahogy mindig, a Kills most is összerakott 3-4 tökéletes single-t, amiket szép sorban el is lőttek (Doing It to Death, Heart of a Dog, Siberian Nights) egy-egy klippel a megjelenés előtt, és ezek mind olyanok, hogy lazán elférhetnének bármelyik korábbi lemezükön. Az igazán érdekes azonban a többi dal, ahol valóban érezni némi változást, de egyáltalán nem olyan drasztikusat, mint ahogy Mosshart ígérte. Az Ash & Ice sokkal bluesosabb, mint az eddigiek, sőt, felfért még egy-egy klasszikus ballada (Hum For Your Buzz, That Love) is, ami a legtöbb esetben már fárasztóan klisésnek hathatna, de Mossharttól ilyet nem nagyon lehetett még hallani, és ezért kifejezetten izgalmas a sokadik hallgatás után is.

Talán még azt is megmerem kockáztatni, hogy az Ash & Fire sokkal jobb, mint az öt évvel ezelőtti Blood Pressures volt, mert egyszerűen hagyták, hogy a jól ismert Kills-formulához ki tudjanak találni annyi ötletet, amivel rendesen ki lehet tölteni egy nagylemezt. Lehet a Kills sose lesz igazán nagy rockzenekar, de még mindig van bennük annyi, hogy mondjuk 2021-ben is kíváncsi legyek a folytatásra. (sajó)

Gustave Tiger: Chaste and Mystic Tribadry (8/10)

Sajó kollégával szoktunk senkit sem érdeklő, céltalan és értelmetlen vitákat folytatni arról, hogy a shoegaze vagy csajpunk jobb-e. My Bloody Valentine vagy Honeyblood? Nehéz, több rétegben áramló, zajos, de finom gitárzene? Vagy pörgős-pattogós, villámgyors harci indulók, kiabáló énekesnőkkel? A Gustave Tiger tagjait, óriási szerencséjükre, nem vontuk be ezekbe az épületes vitákba, mégis mintha ők találták volna meg a megfejtést: legyen mindkettő egyszerre.

A Chaste and Mystic Tribadry már a banda harmadik lemeze, és simán az eddigi legjobb dobásuk. Csak úgy süt róla az alkotók arányérzéke. Nincs túlírva, csak az került bele, ami kell. Az egész lemez alig 37 perc hosszú, de ennyi idő alatt lepörög 17 szám, méghozzá hiányérzet nélkül. A két-háromperces dalok tömörek, de hatásosak; hiába intenzív, hiába zúz, hiába kiabál, sosem lesz arcba mászóan agresszív. A kiegyensúlyozott hangzáshoz sokat hozzátesz Szurcsik Erika is; a női énekhang még a legkíméletlenebb torzított gitárzenét is megszelídíti.

Ezeknek az arcoknak valószínűleg rendes lemezgyűjteményük volt, és bátran kitették magukat mindenféle gitárzene hatásának. Az albumra csak a legjobbakat tartogatták meg belőle - vagy azt, ami éppen odaillett. A teátrális, lendületes számok például nyomokban német powermetált idéznek. Máskor szörfgitáros témák sejlenek föl az intrókban vagy a szólókban. A Callope Visiting Muelhausen közepénél az a gitárcsikorgatás tiszta Pixies, a Plague Daughter basszusgitáros alapja és dallamvilága meg a Sisters of Mercy borongósabb számaira emlékeztet. A Virreinato főtémájában még country-western hatások is felsejlenek; tök jó aláfestő zene lett volna a Mad Maxbe, ha harci járművek helyett indiánok üldözték volna Charlize Theron kamionját. A fúvós hangszereket viszont egy picit túlzásnak éreztem. Ezekhez a számokhoz ezek a hangszerek nem passzolnak olyan magától értetődően, mint mondjuk a Madnesshez (vagy, hogy egy hazai példát vegyünk: a Fran Palermóhoz).

A számok dallamvilága viszont piszok jó. Nem a főtémákra, inkább az összhangzatra fektették a hangsúlyt. Meg a kiszámíthatatlanságra. A pörgős-punkos dobalapokban még nincs semmi extra, de a gitártémák dallamvilágával mintha szándékosan kerülték volna a bevett sablonokat. Ezt nehéz úgy csinálni, hogy a végeredmény ne tűnjön túlerőltetettnek, de nekik sikerült. Nem lehet rá felkészülni, hogy milyen dallamok várnak a következő négynegyed végén, és pont ez a sejtelmesség teszi izgalmassá a számokat.

Ügyesen játszanak a dinamikával is. A Rococo Whore például nagyon finoman kezd be, de a végén már csúcsra járatva üvölt minden hangszer. A Prielle alig egyperces zúzdájában blokkonként váltakoznak az éteri énekhangok és a villámgyors dob-gitár témák. A Killing a Soviet úgy húz, mint egy ezer lóerősre tuningolt Chevrolet Camaro, de agresszív kiáltozás ide, 200 BPM fölé tekerő eszelős dobolás oda, de másfél perc alatt csúcsra is pörög. A Queen of Imerina egy black metál albumról se lógna ki, ha a leadott energiamennyiséget nézzük, de az utolsó előtti szám, a She Waxed Lachymose elszállós melankóliája egyszerre akar No Joy és Massive Attack lenni, méghozzá sikerrel.

Megszokott, bár kissé igazságtalan módszer magyar lemezeket más magyar lemezekkel összehasonlítani, így kerülve el a globális megmérettetést (és könnyűnek találást). A Chaste and Mystic Tribadry kivétel. A számok többsége angolul van, Erika enyhe akcentusa eltűnik a feedback jótékony homályában, és különben is, a legfurcsább, legérthetetlenebb dal pont a a magyar nyelvű Senki se tenger - még magyar füllel hallgatva is. Ez az album a külföldi alternatív rock-lemezekkel is simán versenyképes; elég eredeti, fülbemászó és figyelemfelkeltő, hogy az legyen. (hegyeshalmi)

Band of Skulls: By Default (4/10)

Most már egészen biztos, hogy a nagy kétezres évek végi, 2010-es évek eleji bluesrock revivalnek vége van, és sajnos a Band of Skulls új lemeze egy tökéletesen példázza, miért is rövid életű minden revival. Szinte mindent eljátszották már ebben a műfajban, és azon túl, hogy egy-egy új zenekar még képes kicsiket dobni a hangzáson és a dalszerkezeten, sajnos pillanatok alatt unalmassá válik az egész. A Band of Skulls is hiába érti, hogy mitől annyira rock a rockzene, de azon már nem tudnak túllépni, hogy az unalomig ismert kliséket a javukra fordítsák. Ebből a szempontból a By Default albumcím kifejezetten találó, és még remek szórakozást is nyújthat azoknak, akik nem akarják tudomásul venni, hogy már rég elmúlt 1974. (sajó)

Peter, Bjorn and John: Breakin' Pont (7/10)

A svéd poptrió (Peter Morén, Björn Yttling és John Eriksson) legújabb lemezére egészen öt évet kellett várni. A 12 dal 4 éven keresztül készült kisebb nagyobb megszakítással. A végeredményen ez érződik is, szinte mindegyik az utolsó cseppig finomra polírozott popdal lett, olyan producerek közreműködésével, mint Paul Epworth (Adele, Coldplay, U2, stb), Greg Kurstin (Adele, Sia, Ellie Goulding) és Emile Haynie (Eminem, Lana Del Rey). Hangzásvilágban nem újult meg különösebben a hármas, továbbra is azt a fajta gitárral, szintetizátorral, zongorával terhelt popzenét játsszák, amivel 10 évvel ezelőtt a Writer's Block című albummal bekerültek a köztudatba. Ezen a dalon szerepelt a Young Folks, ami mai napig a zenekar egyetlen igazán nagy slágere.

Ez pedig akkora esemény a Peter Bjorn and John életében, hogy mindenre, amit azóta csináltak, hatással van. A Writer's Block után mintha megijedtek volna az esetleges sikertől szándékosan egy sötétebb, kísérletezőbb albumot adtak ki, ez volt a Living Thing, aminek esélye sem volt arra, hogy szélesebb közegeket megszólítson vagy bekerüljön a kereskedelmi rádiókba. Viszont úgy tűnt, hogy a zenekarnak mégis hiányzik ez a fajta népszerűség nekik, mert a 2011-ben kiadott Gimme Some-mal visszatértek a poposabb, konvencionálisabb dalokhoz, de a Young Folks nem tudták megismételni. Valahol ironikus, hogy annak az albumnak a legjobb dala, Second Chance címre hallgat és pontosan arról szól, hogy a második esély ritkán van az életben.

Erről tudomást sem véve a következő albumon még inkább rámentek arra, hogy rádióbarát dalokat írjanak, hátha 10 évvel a Writer's Block után kitörjenek az egyslágeres bandák köréből. Ennek érdekében még ugyanazt a stúdiót is használták, ahol korábban az Abba is dolgozott. Ami a dalok témáját illeti, úgy tűnik, hogy a sztárságot és az igazán nagy siker gondolatát képtelenek kiverni a fejükből. Ez pedig egy nagyon skizofrén helyzetet teremt, mert egyrészt ők maguk is tisztában vannak ennek az ürességével és az árnyoldalaival, ettől függetlenül nem tudják elengedni ennek a hajszolását. Ennek negatív következményeire leginkább a Between The Lines világít rá, amiből kiderül, hogyha az előadó szíve nincs a helyén, akkor a közönség nem fog vele együtt énekelni. Maga a dal közepesen lassú és az eléggé találó szövegen kívül más túl sok emlékezeteset nem tud felmutatni. 

A Pretty Dumb, Pretty Lame szintén ügyesen dolgozza fel a központi témát és fel is teszik benne maguknak a kérdést, hogy nehéz beismerni, hogy csapdába ejtette őket a sztárság utáni vágy, de mégsem tudnak mást csinálni, mint írni belőle egy popdalt. De ebből végül csak kisült az album egyik legjobb száma. A kifejezetten lendületes a Dominosban felismerik ezt a tehetetlen, kiszolgáltatott érzést. Talán jó döntés lett volna ha ezt a vonalat vitték volna tovább és több gyorsabb pörgősebb dalt készítenek a lassabb kevésbé harapós számok helyett. Mondjuk ha valaki eddig szerette a zenekar zenéjét az most sem fog csalódni, mert a popos hozzállás ellenére hűek maradtak saját stílusukhoz. Viszont ez alapján az album legnagyobb tanulsága talán az, hogy néha hiába próbál meg mindent az ember, bizonyos célok örökre elérhetetlenek maradnak. Meglepő lenne, ha bármelyik dallal sikerülne megismételni a Young Folks sikerét, pedig úgy tűnik ez volt a legfontosabb cél.

The Hellfreaks: Astoria (6,5/10)

Itthon viszonylag csak kevesen ismerik a Hellfreakset, pedig a magyar psychobilly zenekar meglehetősen régóta aktív turnézenekar Európában. Az új nagylemezükre teljesen kicserélték a zenekart, és a bőgőt basszusgitárra cserélés után szinte mindent elhagytak a korábbi rockabilly vonalból, aminek köszönhetően az Astoria egy modern punkrock album lett. Egyedül az éneken lehet némileg érezni a korábbi psychobillyzést, de ezen kívül főleg gyors, hangos, dühös 3-4 percesek vannak, amik egyszerre idézik az Epitaph-környéki punkbandák hangzását és kicsit a német rockzenekarokat. Én sajnos már egy ideje nem igazán találok izgalmakat a melodikus hardcore-ból építkező punkrockban, de főleg az labum második felében még így is találtam pár különösen klassz, és meglepően grandiózusan ható dalt, mint a Your Call (ennek a kezdő gitártémája egészen fasza) és a Sid and Clyde. Viszont a nagyon teátrális, valamivel okosabbnak szánt számok (Wolf, Little Crime) annyira nem fekszenek jól az éneknek és különösen nem is túl kreatívak ahhoz, hogy a többi energiabombával felérő punkdalhoz képest megfelelő ellenpontot nyújtsanak. Mindettől függetlenül azért biztos állati jól szólhatnak ezek a számok élőben, mert az jól ki lehet hallani, hogy az Astoria alapvetően arra készült, hogy egy órára leszakítsa az emberek arcát. (sajó)

The Beans: Glitch (8/10)

Ha lenne Magyarországon legalág még három Pécs, akkor biztosan sokkal királyabb lenne itthon a könnyűzene, mert ismét innen bukkant fel egy kifejezetten izgi zenekar, a Beans, akiknek ez most a bemutatkozó albuma. Felesleges variálni, ahogy maguk is elmondták, nagyjából Ty Segallhoz lehetne hasonlítani a zenéjüket, és a Glitch egy pillanatra sem próbál úgy tenni, mintha bármi más lenne egy nyugati parti garázsrock bandánál, akiknek nincs pénzük rendes stúdióra. Na, ez annyira nem is baj, mert ettől lesz annyira nyers és autentikus ez az egész csak kár, hogy annyira erős az említett énekes-gitáros hatása, hogy konkrét dalokat lehet felismerni egy-egy számnál. A Chocoshells szinte egy az egyben a Would You Be My Love a Twins lemezről,  a Heavy Timesban meg összerakták a My Sunshine hookját a gitárkiállások elől a FIDLAR Stoked and Broke-jának a verzéivel. Nyilván ez csak olyanokat zavar, akik hozzám hasonlóan rajonganak Segallért, de azért a hasonlóság így is több, mint látványos.

De még így is annyira fasza ez az album, hogy részemről bőven meg van bocsátva a nyilvánvaló inspirálódás. A Glitch a legjobb értelemben nagyon rock and roll, pont amennyire egy fasza garázsrock produkciónak kell. Ráadásul kifejezetten faszán szól az egész, egyik dal sem megy el öncélú szólózgatásokba meg sehova sem tartó pszichedelikus szétcsúszásba, hanem egyszerűen van 12, tök egyszerű, mégis állati vagány dal, amit pont azok rohadtul fognak értékelni, akik csípik az elmúlt 10-15 év amerikai garázsbandáit. Én meg hát pont ilyen vagyok, ezért ezt albumot kifejezetten nekem írták, és köszönöm szépen, el leszek vele egy ideig. (sajó)

AGAVOID - CĀSUS (7/10)

Az Agavoid nevével már lehetett találkozni nálunk a remek After című számukkal, amivel az idei dalversenyünkben a legjobb nyolcig jutottak. Most elkészült az új nagylemezük is, ami kiterjeszti az eddigi kísérletező, sötét tónusú dream popjukat egy nagyon egységes nagylemezzé. A nagyon mély, lassú, depresszívnek ható daloknál elképesztően nyomasztó és hangulatromboló tud lenni, ha az énekesnőnek mondjuk rossz a kiejtés, vagy nagyon rátelepszik az énekre, de az Agavoidnak sikerült megtalálni a tökéletes keresztmetszetét a kettőnek anélkül, hogy ehhez fel kellett volna áldozniuk az egyébként nagyon markáns saját hangzásukat. Sajnos hosszú távon nekem már túl nyomasztóvá válik a hangulat, meg egyébként is kevésbé vagyok kapható az ehhez hasonló atmoszférára, de az Agavoid új nagylemeze kétségtelenül nagyon erős, kompakt, egységes anyag, aminek garantáltan van itthon közönsége. (sajó)