Körülbelül 5-6 éves lehettem, amikor a bátyám hazahozta a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik című albumát kazettán, aztán szerencsére jó időre otthon is hagyta. Nincs olyan lemez, ami jobban beleégett volna a tudatomba, és ezt leszámítva olyan sem, amit a mai napig képes lennék kéthetente újrahallgatni. Épp ezért valahol persze nyomasztó az a tudat, hogy ehhez foghatót már biztosan nem fognak csinálni, sem zeneileg, sem popkulturális értelemben. Viszont ha azt nézzük, hogy 50 körül, több mint harminc év aktív zenélés után ki mennyire csinál izgalmas lemezeket, akkor a Red Hot Chili Peppersnek nincs min szégyenkeznie. Végül is a világ legjobb zenészei között vannak, több izgalmas side-projekttel és tekintélyt parancsoló életművel a hátuk mögött, innen már nincs mit veszíteni. Pontosan ez a nyugodtság érződik az új albumon, és hallgatni is hátradőlve érdemes: nem feszülve azon, hogy hol van már az a punkos vadság, ami a nyolcvanas években még bennük volt, hanem élvezni, ami ma jön belőlük: egy jó, kiérlelt poplemez.

Persze több nyilvánvaló okunk is lehetne arra, hogy szkeptikusak legyünk az új lemezzel szemben:

1. a legutóbbi album (a 2011-es I’m With You) felemásra sikerült, tele volt izgalmas ötletekkel, de kicsit fáradt, lagymatag, inkoherens lett az egész, nagy slágereket sem termelt;
2. ez nem tett jót a 2009 végén régi-új, de immár teljes értékű gitárosként csatlakozó Josh Klinghoffernek sem, aki eddig nem igazán tudott kitörni a tucatnyi embelmatikus (értsd: részegen is simán hangról-hangra visszaénekelhető) szólót jegyző John Frusciante árnyékából;
3. több mint tíz éve érezni, ahogy fogy a lendület a csapatból, anélkül pedig lehetetlen hiteles funkrockot játszani. A jó hír, hogy ezekkel, úgy látszik, a zenekar tagjai is tisztában vannak, és ahelyett, hogy görcsösen próbálnák hozni a húsz-harminc évvel ezelőtti formájukat, az új lemezen mintha végre újra elkezdték volna jól érezni magukat.

A Red Hot Chili Peppers új lemeze ugyanis maga a kényelmes belesüppedés. A The Getawayt hallgatva az embernek az az érzése támad, hogy egy tengerparton fekve épp a homokszemeket vakarja le a vádlijáról, miközben a többiek az aznapi legjobb szörfmutatványaikról sztoriznak. A történetekben van akció, de bőven marad idő arra is, hogy kifeküdjünk a stégre felhőket nézni, megigyunk egy koktélt, majd azon elmélkedjünk, hogy miért is kezdtünk el szörfözni és kikké váltunk ezáltal.

Kezdjük a közepén: feltéve, hogy a lemez megjelenése előtt nyilvánosságra hozott három számot (Dark Necessities, The Getaway, We Turn Red) már mindenki rommá hallgatta, érdemes egyből az ezeken kívüli két legjobbal kezdeni. Mert ha meghallgatjuk a Goodbye Angels­-t és a Detroit­-ot, akkor kiderül, hogy nagy baj már nem lehet. Előbbi egy fokozatosan építkező, nagy potenciált rejtő gitártémával induló feelgood himnusz (ami persze egy kicsit emlékeztet a Scar Tissue-ra). A szám erénye, hogy már az első hangtól kezdve van benne valami pozitív feszültség, ami aztán szépen kirobban Flea brutális slapszólójában, erre pedig a végén bónuszként rájön egy egészen hidegrázós hangszínnel feljátszott gitárreszelés Klinghoffertől. A Detroit talán a legjobb szám a lemezen: egy Jimi Hendrix Voodo Child-ját idézően energikus, azonnali behódolásra késztető riffel kezdődik, amire később ráépül egy Slash szólólemezeihez hasonlóan vaskos bridge, majd egy furcsán disszonáns refrén. Bónuszként Klinghoffer a szám közepén bebizonyítja, hogy egy (!) hangból is lehet hatásos gitárközjátékot csinálni.

Azért, hogy a három single-ről is szó essen: az már ezekből is kiderülhetett, hogy a számokban sokszor Flea basszusmenetei jelentik a mézesmadzagot, amire felkapaszkodva a többieknek még a bénább ötleteiket is elnézzük. Ettől áll meg a lábán a címadó szám a Magnum főcímdalát idéző gitártémája, a mostanra már Olivia Wilde klipjével is megtámogatott Dark Necessities-ben szinte végig a basszus viszi a prímet (zongorával kiegészítve), a We Turn Red-et pedig sok helyen a gitár-basszusgitár uniszonók teszik olyan ropogósan funkossá, amilyen. Az álomszerű refrénekről valószínűleg végtelen vitákat lehetne folytatni; akinek fenntartásai vannak a Californication utáni RHCP-vel, az valószínűleg sosem fogja megszeretni ezeket. Josh Klinghoffert viszont lehet, hogy igen: a Dark Necessities lépcsőzetesen ereszkedő szólója tökéletesen ének- és léggitár-kompatibilis, ezzel akár helyet kaphat az eddig a Californication által uralt kánonban.

Itt az ideje, hogy túlessünk a legrosszabbon is: teljesen érthetetlen, hogy miért kellett rárakni a lemezre a leginkább lájtkóla-reklámok aláfestőzenéjének alkalmas Sick Love-ot, de ha úgy fogjuk fel, hogy ez a Feasting on the Flowers-zel kiteljesedő beach-életérzésnek ágyaz meg, akkor végső soron lehet létjogosultsága.

Ha ezt a gejlséget megbocsátottuk, akkor jöhetnek azok a számok, amiket többször kell majd meghallgatni, hogy jónak tűnjenek. A The Longest Wave szép puhán rak fel minket arra a hullámra, aminek a tetején akár végigúszhatnánk az egész albumon, de ezt egyből meg is töri egy Paul McCartney-szerű refrénnel, ami sehogysem illik oda. A Go Robot ’80-as évek discofunkja pedig talán úgy születhetett, hogy a keverőpult mögött Rick Rubint váltó Danger Mouse bedobta a stúdióban, hogy csináljanak már valami olyat, mint a Get Lucky. Ha valaki hiányolta a punkos vadságot, az a This Ticonderoga-ban megkapja, nyakon öntve egy rettenetesen giccses, ironikus vendéglátós-betéttel, mégis van valami vagányság abban, ahogy ezeket az egyáltalán nem összeillő részeket egymás után rakták (érdekes módon ezt utoljára leginkább a sikertelen és méltánytalanul elhanyagolt One Hot Minute c. lemezen csinálták, aminek a felélesztéséhez épp Klinghoffer járult hozzá).

Az utolsó három szám egy blokkot alkot: innentől szép fokozatosan lassul, leépül, majd megszűnik a zene. Az Encore eleje bármelyik ’90-es évekbeli triphop-lemezen elfért volna, a The Hunter egy melankolikus ballada, erős Beatles-hatásokkal, de az igazi ütést a Dreams of a Samurai viszi be. A szöveg tele van olyan sorokkal, amik mintha egy ars poetica-t vázolnának fel („Clearly, I’m a contradiction”, „a peaceful storm is never hectic”), és a zene is ezt az ívet követi: a hat percbe nagyjából minden belefér a síri zongoraintrótól a funkygitározáson át a széteffektezett káoszig, ráadásul a szám nagy része amúgy is a szétesés érzetét keltő ötnegyedes ütemben van. Ez a traktus egyben egy nagyon szép lezárást ad az albumnak, de egyesével valószínűleg nem ezek lesznek a kedvenc számaink. Ahogy a The Getaway sem lesz a kedvenc RHCP-lemezünk, de ha a közönség jól fogadja, akkor az előző két albumon simán túlnőhet. (mikola b.)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Nails: You Will Never Be One of Us (9/10)

Van az úgy, amikor az ember borzalmasan szurkol, hogy egy megjelenő lemez ne legyen jó. Alapvetően ha túl sokan szeretnek valakit vagy valamit ez már elég indok szokott lenni az egészséges elitizmussal megáldott zenehallgatónál. A Nails esetében ez megvolt nálam is. Ennek a pedig több oka is van.

Az egy dolog, hogy nem hiszem, hogy csak úgy lehet egy grindcore zenekar jó meg hiteles, ha olyan pincékben játszik kizárólag, ahol öt perc alatt asztmás lehet az ember, de azért a Nails logós melegítőnadrág, meg az egész konfekcióosztály, amit felhúztak a zenekar első böffentése köré borzalmasan visszataszító volt. Aztán volt amikor a környezetidegen zsírosknyérmetálos formát minden hardcore zenekar kötelező jelleggel alkalmazott. A Nails a Harm's Way-ből igazolt is egyet. Rendszeresen lehetett hallani, hogy mekkora egy borzalmas faszkalap, meg hogy akkora az arca, hogy a zenekar molinójáról is lelóg. Őt mondjuk pont ezért ki is tették a zenekarból és az új lemezt hárman vették fel. De itt nem áll meg a bűnlajstrom! Ennél dedósabb lemezcímet akkor se találhattak volna, ha a pestszentlőrinci Dolgozó utcai óvoda kiscsoporotosaitól kérnek tanácsokat. Az extra vicces, hogy egy olyan csávó kéri számon az általa hiteltelennek vélt embereket, zenekarokat, aki egyébként azért nem turnézik, mert van egy fasza állása és ő nem fogja ezt azért kockára tenni, hogy zenélhessen. Mindezt úgy, hogy head misanthrope-ként szerepel a sajtóanyagban. HAHAHAHAHAHA 

A lényeg, hogy van elég a számlájukon. De ahogy Anthony Braxton bölcsen megmondta, a jó zene története nem feltétlenül azonos a rendes emberek történetével. Ellenszenv és szánalom ide vagy oda, tény, minden szurkolásom ellenére a Nails új lemeze sajnos kurva jó lett. 

A címadó szám se rossz, bár a végén a marhahajcsár részt túl sokszor hozzák vissza, de a Friend to All akkora bomba találat, hogy ha lenne zenei huliganizmus, akkor már rugdosnám le a kukákat az utcán és skandálnék valami rigmust a zenekar nevével. A Violence is Forever riffje is elég bomba, szinte látom magam előtt a lépkedő Scott Iant. Kiemelkedik még az Into Qietus, aminek a középrésze tökéletes arra, hogy valakinek teljes ámulatban mutogassuk, aki a pár másodperces ráhagyásnál pont akkor kezd bele egy tökéletesen érdektelen történetbe, amikor berobban a reszelés, ezzel lemaradva az idei év egyik legkatartikusabb részéről.

A kiemelkedő pillanatok mellett a lemez többi része is egyenletesen erős, bár már annyit hallgattam, hogy le kellett törölnöm a telefonomról, hogy mást is hallgassak. Amikor visszatérek a lemezhez, biztos, hogy eltolódnak súlypontok és olyan témákra fogom rázni az öklömet a villamoson, amik most elsiklanak. (pándi)

Ladyhawke: Wild Things (4/10)

A Ladyhawke művésznév a valóságban egy Pip Brown nevű új-zélandi nőt takar, aki 2008-ban óriásit gurított, a Paris is Burning egy korát minden szempontból megelőző instant sláger volt, ami ha ma jelenne meg, ugyanakkorát ütne, egyszerűen nem tudott eljárni felette az idő, de sorolhatnám a My Deliriumot, vagy a Dusk til Dawnt ezek ma is tökéletesen érvényes, táncolható popdalok. Aztán sokminden történt Ladyhawke-kal, a londoni évek sötétségéből keletkezett a 2012-es Anxiety album, amit megmondom őszintén: én eléggé bírtam, de ezzel sajnos eléggé egyedül voltam, de attól még volt egy csomó érdekes megoldás rajta, bár semmi köze nem volt ahhoz a diszkóhoz, amivel berobbant, de négy év távlatából is emlékezetes tudott maradni. 

Ezt csak azért fontos kiemelnem, mert azt viszont egyáltalán nem tudom, hogy a mostani Wild Things fog-e bármilyen nyomot hagyni bennem, mert sajnos sokadik hallgatásra sem sikerült igazán felkavarnia ezeknek a számoknak. Nyilvánvaló a szándék, hogy a hűvösen fogadott második album után az időközben Los Angelesben élő Ladyhawke vissza akar térni abba a jóval vidámabb és diszkósabb világba, ahonnan elindult, elég csak megnézni az A Love Song VHS-kazettákkal és vezetékes telefonnal turbózott videóklipjét, de egyrészt az a szcéna is sokat változott időközben (hahó, megérkezett Grimes), meg annyira sokszereplős is lett, hogy nem árt, hogyha szorul a számokba valami eredetiség, ilyen rágógumidalokkal telekommunikációs cégek reklámjai jönnek ki, nem egy Ladyhawke kaliberű előadó. 

Az albumot nyitó A Love Song egész értékelhető kezdésnek tűnik, a Let It Rollnak legalább egy kicsit érdekesebb a ritmusképlete, a Money to Burn-be meg legalább valami energia szorult, az albumzáró Dangerous meg izgalmasan indul, de egy borzasztóan unalmas és elcsépelt refrént sikerült csak összehozni hozzá. Sajnos óriási csalódást okoz ez a harmadik Ladyhawke-lemez, főleg, ha hozzátesszük azt is, hogy egy egész albumnyi számot vont vissza az előadó, mert a kiadója nem tartotta elég érdekesnek. Tartok tőle, hogy azok pont hogy érdekes, de kereskedelmileg kevésbé jól pozicionálható dalok voltak, de sajnos a húzás nem jött be, sajnos a Wild Thingset sem fogadták jól, nálunk is csak 4 pontot érdemel a 10-ből. (libor)

Sumac: What One Becomes (10/10)

A The Body zseniális idei lemeze mellett a Thrill Jockey egy újabb bombát dobott a világra a második Sumac lemez képében. A zenekart változatlanul az egykori Isis frontember és Hydrahead kiadófőnök Aaron Turner és a Dave Grohl által is istenített Baptist dobos, Nick Yacyshyn alkotja, amiben a Russian Circles/ex-Botch basszusgitáros Brian Cook amolyan fantom tag. Turner a Sumac felbukkanásánál azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha ezzel a zenekarral a legsúlyosabb zenét megírni, amihez valaha köze volt. Persze ezek a kijelentések hangzatosak és annyira kötelező elemei egy lemez körítésének, mint amikor azt mondják, hogy a dallamos részek még dallamosabbak lettek, a kemények meg még keményebbek. Turner esetében viszont tényleg sikerült az amúgy se habkönnyű zenékkel kirakott életművét egy kicsit tovább mélyítenie. Hallhatóan jót tett, hogy írt két lemezt a méltatlanul alulértékelt zsenivel, a Khanateból is ismert James Plotkinnal Jodis néven, ugyanis gitárjátékában és dallamaiban visszaköszön Plotkin sajátos ridegsége, amitől a zenének más hangulata lett, mint azoknak a poszt-metálba sorolt zenekarok többségének, akiknek a sikerhez bőven elég, ha lenyúlják félbénán a Neurosist. A Sumac ettől jóval többet kínál az új lemezével, ami már abból is látszik, hogy pillanatok alatt véget ér a lemez, amit elég nehéz elmondani olyan lemezekről, ahol a számok hossza tíz és tizenhét perc közé esik. (pándi)

Nick Jonas: Last Year Was Complicated (6/10)

Nick Jonas harmadik szólóalbumával helyet kért magának korunk legnépszerűbb szólóénekesei között és egy olyan albummal jelentkezett, ami zeneileg túlságosan passzol abba a stílusba, amivel The Weeknd vagy Justin Bieber tarolta le a slágerlistákat az elmúlt 1 évben. Ez azt is jelenti, hogy a Last Year Was Complicated bizony csak nyomokban tartalmaz olyan elemeket, amitől igazán egyedinek mondható. Popdalokról van szó, amik hol többé, hol kevésbé R&B tempókkal vannak vegyítve. Olyan előadókkal készített közös nótát, mint Ty Dolla Sign vagy Big Sean, de amiken egyedül hallható azokon is érezhető a törekvés, hogy igazodni szeretne a trendekhez és kurrens albumot csinálni, véletlenül sem valami kirívót vagy kockázatosat. 

Az albumot állítólag maga Jay Z segített elnevezni. Az eredeti cím más lett volna, ám az amerikai rapper miután meghallgatta a dalokat azt mondta, hogy az nem igazán illik hozzá, majd megkérdezte, hogy hogyan jellemezné a tavalyi évét Jonas, amire a "A tavalyi év bonyolult volt" válasza után mondta: tessék meg is van, hogy kell elnevezned az albumot. Ez valóban elég jól lefedi a különböző dalok témáit, amik főleg a fizikai és érzelmi vonzalom nehézségeire, a szakításra és a továbblépésre koncentrálnak. Az kicsit meglepő, hogy a számok akkor is személyesnek érződnek, amikor Jonas személyesen nem vett részt az írásban.

A Champagne Problems, a Chainsaw és Bacon jól összefoglalja a korábbi Miss Americával, Olvia Culpoval történt szakításuk különböző stádiumait. Az első, amikor már tudják, hogy vége, de az alkohol még segít ezt elfelejteni, a Chainsaw azt a sokszor feldolgozott érzést mutatja be, a szokásosnál drámaibban, mikor otthon minden az exre emlékeztet, végül a Bacon nem ismeri el konkrétan a szakítás tényét, de ez a legjókedvűbb szám az albumon, olyan fajta gondtalansággal, amit csak egy kapcsolatból frissen kilépett agglegény tud összehozni. Ez az egyik legemlékezetesebb dala, még ha a szalonna, mint metafora egészen érdekes választás. De nem ez a legfurább hasonlat az albumon a Touch refrénjében ugyanis azt ismételgeti, hogy a kedvence, mikor nincs szükség a kezeire, hogy megérintse a nőt. Ezt lehet úgy értelmezni, mintha nem a farkáról szólna, csak nehéz.

Az album dalai minden tekintetben rádióbarátak, a 12 szám közül csak egyetlen egy hosszabb, mint 4 perc, nagy részük 3 perc körül megáll. A Close-ban remekül működnek együtt Tove Lo svéd énekesnővel, ezen is érezhető, hogy Nick Jonas-ban ott van a potenciál, hogy maga mögött hagyja azokat a popsztárokat akihez ezen az albumon annyira hasonlítani akar. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a zenészi karrierje mellett aktívan színészkedik és egy kis amerikai kábelcsatornán futó sorozatban, a Kingdomban egy homoszexualitásával (is) küzdő MMA harcost, mikor pedig az albumát promótálva egy Reddit AMA keretében pedig az internetnek ezt a sarkát is sikerült maga mellé állítania, akkor látszik, hogy az egykori Disney sztárban sokkal több van, mint azt pár éve gondoltuk volna. Most még zeneileg nem sikerült igazán egyedi csokrot letennie az asztalra, de ahhoz elég, hogy felkerüljön a térképre és megelőlegezzük neki, hogy később izgalmasabb dolgok is jöhetnek tőle. Előfordulhat, hogy ezt nem énekesként, hanem színészként fogja összehozni, attól még érdemes odafigyelni rá. (fega)

Shapat Terror: Újratervezés (9/10)

Ha az egri Shapat Terrorra gondolok, mindig az a házibuli jut eszembe, ahol azért hívták ránk a házmestert, mert 6 órája megállás nélkül az akkor frissen megjelent Hetedik emeletet bömböltettük, amivel kapcsolatban tartom magam ahhoz, hogy a magyar zenetörténet legzseniálisabb refrénjével büszkélkedhet. 

Röpke hét évet kellett várni a második teljes Shapat Terror lemezre és ami az én fejemben rögtön felmerült, az az volt, hogy mennyire fognak tudni szűkíteni azon a szakadékon, ami a bomba jó refrének és az egyébként szintén jó verzék között voltak, mert sokszor éreztem azt, hogy valahogy túl élesen válnak el egymástól és hogy lehetne sokkal organikusabban is kapcsolni őket, ha nem térnének el annyira erősen hangulatilag egymástól. A mostani daloknál viszont ez az arány teljesen helyreállt és sokkal szebben, ívesebbek a dalok, ami nagyon jót tett a zenekarnak. Ezen sokat segít az énekes gitáros Sohi hangja, ami nem türemkedik ki és alkalmas arra, hogy szervesen beolvadjon a zenébe és azt erősítse, ahelyett, hogy elvegye a figyelmet, mint az a legtöbb zenekar esetében történik és ami miatt alig hallgatok olyan zenét, amiben nem rappelnek vagy üvöltenek. A Homokvihar képében pedig még sikerült egy újabb kiemelkedő dalt leszállítaniuk, aminek a refrénje jó eséllyel vezethet egy újabb ad hoc lakógyűléshez. (pándi)

Psychic Ills: Inner Journey Out (6/10)

Amikor Tres Warren és Elizabeth Hart zenekara 2013 őszen Budapesten zenélt, már eléggé benne volt a levegőben, hogy hamarosan Dunát lehet majd rekeszteni a pszichedelikus rockzenekarokkal. Nem is terveztem elmenni a koncertre, helyette inkább egy esti bevásárlást időzítettem be, aztán a barátaim unszolására – egy félbarna félkilós kenyérrel, valami zöldfűszeres szendvicskrémmel, egy doboz tejjel, meg hasonlókkal – mégis a Kuplungban találtam magam, ahol a Psychic Ills gyújtott egy füstölőt, és adott egy megosztó koncertet: kóros dögunalomra hivatkozva többen otthagyták a bulit, míg mások nagyon jókat bólogattak. Persze hamar kiderült, hogy akiknek nem jött be a koncert, azok teljesen józanok vagy túl részegek voltak ahhoz, hogy értékeljék a hallottakat, akik meg bírták a koncertet, azoknak a szervezetében már dolgozott valami más is a vizezett sörön kívül.

És nagyjából tényleg ennyi lenne a Psychic Ills megfejtése: egy fiú meg egy lány kicsit elhiszi magáról, hogy ők az új Brian Jonestown Massacre (tök jó, hogy jönnek ők is, ugye?!), a végeredmény meg könnyen tűnhet élettelennek és vontatottnak, de azért van az a kábítószer, amitől már marhára nem tűnik annak. Talán nem véletlen, hogy az egyik leghíresebb ex-junkie, Bobby Gillespie a Primal Scream éléről rá is harapott az új lemezükre, néhány napja legalábbis meginterjúvolta Warrent, és erről lelkendezett neki – bár csak tíz számra emlékezett a lemezről, közben meg 14 dal van rajta, de írjuk inkább ezt is a hosszú-hosszú évekig tartó drogozás számlájára. Gillespie elmésen azt is megállapította, hogy az Inner Journey Out nagyon-nagyon emlékeztet a Spiritualized dolgaira, ami persze óriási bók bármelyik pszichedelikus zenekar számára, mire Warren elárulta, hogy hát igen, őket tényleg nagyon szeretik, de mostanság sokat hallgatta Dennis Wilson és Don Nix dolgait is. Szóval a Psychic Ills az új lemezén sem találja fel a spanyolviaszt, de amit tesz, azt tényleg jól és autentikusan teszi. Méghozzá több mint egy órán keresztül. (kovács d.)

Framtid: The Horrific Visions EP (10/10)

Vannak zenekarok, mint a Motörhead, Ramones vagy az Iron Maiden, akik életükben soha nem kísérleteztek. Az eredmény meg is lesz, az ilyen zenekaroknak kitartó és hálás rajongótábort sikerül összeszedniük, és mivel a kísérletezésbe belekódolt hibázás lehetőségét kiszűrték, életművük egyenletesen makulátlan tud lenni. Ebbe a csapatba bevonható a japán Framtid is, akik a Discharge korai munkásságából merítenek és a hasonló zenekarok között az élharcosok közé tartoznak. Amikor kijön egy új lemezük, kapásból lehet tudni, hogy az szar nem lesz, de még csak közepes sem.

Persze sokan aggódtak velem együtt, amikor kilépett Takayama, a zenekar legendás dobosa, aki az agresszív dobolás egyik legnagyobb mestere. Volt szerencsém élőben meggyőződni Oszakában, hogy az új dobos se piskóta és még azt is jól tűrte, amikor a Zyanose frontembere Toyokatsu, akit basszusgitárosként igazoltak, telibehányta a dobcuccát nem sokkal azután, hogy ENJOY THE NOISE felkiáltással megkért, hogy vegyem ki a füldugómat!

Az új négy számos EP, az új felállással zseniálisra sikeredett. Jackyék továbbra is élik a totális Discharge imádatot. Szemétkedős és elkeseredett gitártémák, amik tocsognak Toyokatsu fuzz pedálgyüjteményének tengerében. Az új dobos pedig annyira hozza a formát, hogy ember legyen a talpán, aki megkülönbözteti Takayamától!

Minden zenekar életművében vannak kiemelkedő lemezek, amikor valahogy minden valami érthetetlen okból kifolyólag jobban működött, mint szokott. A Framtidnál a Defeat of Civilization volt ez a lemez, viszont ettől függetlenül a The Horrific Visions is the mestermunka, ami méltó, hogy odarakja az ember a Framtid lemezektől roskadozó polcára! (pándi)