Ahogy azt az interjúnkban is említette Lovasi András, a Kispál és a Borz már túl sokszor nem búcsúzhat Orfűn, hiszen a fesztivál első napján tartott szokásos nagykoncerten elérkeztek az utolsó albumokig. A közönségben is érezni lehetett, hogy ugyan a magyar válogatott csodálatos szereplése miatt mindenki mámoros állapotban volt, de ez már tényleg az egyik utolsó Kispál-koncert volt.

Az egyik haverom már elkezdett töményezni, mert csak úgy tudja elviselni a Velőrózsák utáni időszakot

- mondta nekem egy ismerősöm, és egyébként is meglepően sok embert hallottam panaszkodni arra, hogy milyen kár, hogy idén a Kispál már a 2000-es években készült lemezein szereplő számokat játssza majd az orfűi koncerten. 

Őszintén szólva nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni, mert én már abba a generációba tartozom, ami már a Kispál zenéjét is a teljes diszkográfián keresztül ismerte meg, nem a megjelenés sorrendjében. Valamikor 2003-2004 körül egy idősebb iskolatársam megadta a belépőjét Punk Portál ftp-jéhez, én meg éhező disznóként vetettem rá magam minden magyar zenére, így másoltam át egy kattintással a teljes Kispál-életművet, majd jó Y generációs szakbarbárként kiszedtem belőle a nekem tetsző számokat, és azokat hallgattam vegyesen valami gagyi mp3-lejátszón.

Ezért a velem egyidőseknek valószínűleg egyáltalán nem olyan rossz élmény, hogy a ria-ria-Hungáriázásra megérkező zenekar rögtön a Tiszai pu.-ral kezdett, hiszen nekem például ennek a számnak a klipje volt a kapudrog a Kispálhoz, amikor megláttam valami tévécsatornán. De erről nem is nagyon mertem beszélgetni senkivel, mert szerda este a Fishing on Orfű átlagéletkora legalább tíz évet emelkedett a többi fesztiválhoz képest, és csak úgy özönlöttek a késő 30-asok a Kispál-matricás Opel Corsákból.

Vajon melyik az utolsó generáció, ami még magáénak érzi a Kispált?

- tettem fel a kérdést magamban, mert hát nem nagyon láttam fiatalabbakat a színpadnál, leszámítva azokat, akiket a szüleik hoztak, én meg már 28 leszek szeptemberben, a zenekar pedig 30. A bölcsészek már hipszterek, az alternatívot már indie-nek is snassz hívni, vagyis a Kispál és a Borz helye 2016-ban egész nehezen meghatározható, mégis azt lehetett érezni szerdán, hogy az a sokezer ember, aki két dal között Soho Partyt énekelt, az most ugyanolyan boldog, mint a '90-es évek végén. Valószínűleg ezért sem okozott gondot, hogy rengeteg jóval lassabb, teátrálisabb dal is belefért a programba, amelyek normális esetben a sörpulthoz állást motiválják, de itt senki nem akart egy tapodtat sem mozdulni, amíg vége nem lett az egésznek.

Az utóbbi időben a mindig is az anti-rocksztárok közé sorolt Lovasival nagyot fordult a világ: az éves orfűs koncertjein már igazi showmanként viselkedett. Ez idén teljesen háttérbe szorult, de nem tudom eldönteni, hogy azért, mert a magyar válogatott sikere mindenre rányomta a bélyegét, vagy egyszerűen csak ilyen napja volt a frontembernek. Showelem azért így is maradt, a Kicsit hadd végül belecsúszott egy Final Countdownba, majd az egyik számot félúton abbahagyták egy kimaradt verze miatt. 

Hogy teljesen őszinte legyek, azt hiszem az én generációmnak a Kispál-élmény nem is maga a koncert, hanem minden más a zenekarral kapcsolatban. Ott voltam a szigetes búcsúbulin, az elmúlt évek orfűi bulijait is megnéztem, és hát nagyon ők sem tudnak már mit villantani azon kívül, hogy játszanak kevésbé ismert dalokat és néha viccelődnek a számokon belül. Az igazi kispálos életérzés a koncert után történt, amikor gyalog indultunk haza a vak sötétben, kézen fogva a szintén spicces barátnőmmel, telefonról hallgattuk a rosszabb minőségű Youtube-videókat a Barlangban doboloktól Emeséig. Aztán találtunk egy üres stéget, ahol még órákig csinálhattuk ugyanezt csak ülve, kézmeleg fröccsel és sok-sok szúnyogcsípéssel. 

Valahogy ez volt a lehető legkispálosabb pillanat, mint amikor az ember tinédzserként bármilyen kötelezettség híján ihat, nevethet, hogy aztán kifeküdjön valakinek a stégére elcsodálkozni azon, hogy ez a pillanat most mennyire tökéletes. Sőt, már-már giccses és gejl a csillagokkal, a sima víztükörrel és a romantikával, de szerencsére ezért van a részegség, hogy ezek a pillanatok sose válhassanak gagyivá. Mint a Kispál és a Borz dalai, amik voltaképpen ugyanolyan egyszerű gitárzenék, mint az elmúlt 100 évből bármi, amit gitáron adtak elő, mégis egészen sajátossá válik a magyaros kikacsintásoktól, elvont gondolatmenetektől és a hétköznapi élethelyzetektől. 

Lehet, hogy 2016-ban már nehéz aktualizálni a Kispált, de kevés olyan zenekar van még itthon, ami bárkiből ki tudja hozni 2006-ot, vagy egyenesen 1996-ot. És ehhez még csinált egy saját fesztivált is, ami tényleg pont olyan, mint egy örökké tartó középiskolai osztálykirándulás.