Már megint ugyanaz. Június vége, aszfaltolvasztó hőség. Egy hátizsák pár ruhával, esőriasztó dzsekivel, sok víz, szendvics. Na jó, hamburger. Késve indulás, sztrádamatrica sms-ben, „mi az a kurva telefonszám, megvan, nem, az a parkolás, akkor ez, nem, ez is parkolás, sszameg, csak megvan”, tankolás, elkésés. Gyerekek begyűjtése kis kitérővel, aztán padlógáz, parkolás porban, gyaloglás porban, karszalagozás, koncertek keresése, táncnak szánt ugrálás, kaja, pia aranyárban, vállalható állapotú vécé keresése, majd még éjjel padlógáz vissza, ágyba hullás hajnalban.

Már megint ugyanaz, még ha kicsit mindig más is.

Nem is tudom, hányadik Voltom ez (na jó, nem olyan sokadik, csak híg az agyam), bár valamiféle perverzió miatt mindig csak egy napra megyek. És tényleg mindig elkések. Most azért, mert sajnos tudtam, hogy már Csornáig van autópálya, szóval úgy éreztem, nem kell kapkodni. Azzal persze nem számoltam, hogy onnan viszont rettenetes kerülő visszajutni a főútra, bármelyik lehajtót is választom, és azzal sem, hogy valahol Kapuvár környékén sikerül az útfelújítással belecsúszni a Voltba – mondjuk úgy, hogy egy szál munkást nem láttam még csak lapátot támasztani sem, ez aligha csoda. Negyvenes táblát bezzeg sűrűbben, mint pár órával később csűrdöngölő rajongót az Erzsébet-utalvány Folk Színpadnál.

Mert hát idén mindennek névszponzora van a Volton, méghozzá jelentős részben állami szereplő. Nem tudom, így volt-e ez már tavaly is, és csak idén tűnt fel, vagy teljesen új fejlemény, de úgy éreztem magam, mintha a kilencvenes évek elejének magyar focivalóságába csöppentem volna, ahol alig volt olyan csapat, amire a rendszerváltás után a magyar fociban megfordult maffiózók üzletemberek ne aggattak volna márkaneveket. Volt itt Videoton-Waltham FC, BVSC-Novép (egy év múlva BVSC-Dreher), Vác FC-Samsung, Vasas-Danubius Hotels FC, Pécsi MSC-Fordan, nem is beszélve a stadleres, eurobuszos, gázszeres csapatnevekről. A magyar fociból ez mára kiveszett, a fesztiválkultúrában viszont másod- vagy mittudoménhányad virágzását éli, akárcsak a Bikini.

Hogy miről beszélek? Íme, egy lista, ahogy mondani szokás, a teljesség igénye nélkül:

• X-Faktor találkozópont,
• Erzsébet-utalvány Folk Színpad (ami szerintem folkszínpad lenne, nem mintha számítana a véleményem),
• Samsung Galaxy S7/S7 edge Terasz,
• Sopron Színpad – Heti Válasz Borfesztivál + Poncichter Negyed (ez egy helyszín, remélem, jövőre nem állnak meg tíz szó alatt),
• OTP Junior – Petőfi Rádió Nagyszínpad (ez szintén egy hely),
• Jana Színpad,
• Diákhitel Kávézó,
• Magyar Posta #élménybecsomagolva Pont,
• MVM Oázis,
• Új Nemzedék Elvarázsolt Selyemerdő,
• Szerencsejáték Golyófutam,
• Hungarocontrol Torony,
• Pesti Srácok Workshop.

És nem, ez utóbbi nem a Fidesz házi ólmosbot-médiájának valamilyen fesztiválra fazonírozott különkiadása, mint hittem, de mivel az '56-ra emlékezést szolgálja valami egészen körmönfont módon, állami pénz így is van benne, ahogy, mint mondtam, a névszponzorok egy jelentős részében.

Elképzeltem, hogy ha Gerendai Károly focista lenne, tiritarkább cuccban kellene rohangálnia, mint egy másodvonalbeli énekesnek az élvonalbeli színpadokon. Nagy mázlija, hogy ő nem focista, így csak a fesztivál tarkállik a névadóktól, bár néhány égető hiányosság még akad: a véradó pontnak, a vécének vagy épp a be- és kijáratnak még nincs neve. Pedig hát az első kivételével ezek mind olyan helyek, ahol a fesztiválozók óhatatlanul megfordulnak, jellemzően nem is egyszer. Szóval ha jövőre már mondjuk Zewa Pottyantópont lesz a vécék új neve, tudjátok, kedves fesztiválozók, kinek köszönhetitek.

Bár egy vécénél még érthető is lenne egy ilyen árukapcsolás. De hogy az állami mamutcégek egyébként miért tolnak bele évről évre komoly összegeket, hogy ott legyenek az ilyen fesztiválokon, az egy örök rejtély marad nekem (ahogy egyébként az a 100 forintos „kényelmi díj”, amit akkor kell megfizetnem, ha a fesztiválkártyámat bankkártyával és nem készpénzzel töltöm fel – holott ez nyilvánvalóan nekik kényelmesebb.) Tényleg már csak egy egészséges, Brüsszelnek üzengetős cucc kellene, mondjuk egy Hyde park-szerű hely, ahol bárki bármilyen irdatlan hülyeségéről beszélhet, mint egyszeri főtanácsadók a köztévé reggeli műsorában.

Na de tényleg, miért? Miért zsonganak az állami cégek a Volton, pláne úgy, hogy többségük monopolhelyzetben van? Azt várják, hogy aki valami vicces játékon nyert egy strandlabdát a szerencsejátékcégtől, az ezentúl olyan elánnal fog tippmixülni, mint Milinte? Hogy a fesztiválozók verni kezdik az asztalt a jövő héten a szakszervezetnél, hogy nekik Erzsébet utalvány kell, de izibe'? Vagy a Selyemerdőben legalább megtudják, mi az az Új Nemzedék Központ? (Már ha jókor érkeznek, mert minket, ahogy bementünk, arra hivatkozva, hogy valami játék volt, ki is zavartak, de olyan elánnal, mintha valami oldschool gólyatáboros játék lenne, már ha értik.) Vagy hogy a Design Terminallal felturbózott Diákhitel kávézóban jön rá az egyszeri diák, aki épp szeretné az egész rohadt vizsgaidőszakot kiinni az agyából, hogy neki diákhitel kell? Hát én összesen három olyan diákkal beszéltem, aki szóba hozta a sulit, mindhárman abban a szövegkörnyezetben, hogy elmondták, hol egyetemisták, és hogy a gyerekeim semmiképp ne menjenek oda. (Kösz nektek utólag is, remélem, 8-10 év múlva, amikor aktuális lesz, nem fogom ezt elfelejteni.) Diákhitelről és a tanulásuk finanszírozásáról ők se beszéltek, mások meg csak olyasmikről, hogy „bocs”, „elnézést”, „de cukik a gyerekeid” – igen, gyerekkel csajozni továbbra is lehetett volna, ha nem lenne valaki, aki nem jöhetett el.

Ja, ha már az előbb tegeződtem veletek, kedves fesztiválozók, nem volt véletlen. Abban nagyon más volt ez a Volt, hogy ezt sokkal indokoltabbnak érzem, mint az előző években érezhettem. Biztos azért, mert eddig mindig öregemberes napokon mentem – tavaly például a Motörhead-koncertes pénteken –, de idén sokkal több volt a tizenhuszonéves, és sokkal kevesebb a 40+ korú, illetve családos fesztiválozó, mint amire emlékeztem; legalábbis amerre én jártam.

És hát két kíváncsi gyerekemmel elkerülhetetlen volt, hogy mindenhol, de tényleg mindenhol járjunk, a sopronkőhidai börtön szokásos bemutatójától („ez semmi, nézd meg egy keresztény suli koliszobáját”, hallottuk, majd jött némi obligát cigányozás) az óriáskeréken át (ahol hétszer is körbeforogtunk, nem tudom, nekünk volt-e ilyen kivételes mázlink, vagy ez a normál adag) egészen a fagyival töltött kürtőskalácsot árusító bódéig. Igen, fagyival töltött kürtőskalács, oké, ez olyasminek hangzik, mint a nutellás paleopalacsinta, leszámítva azt, hogy ez nem ilyen gasztrokamu, hanem tényleg van, a kürtőskalácsból formázott tölcsérbe annyi fagylalt megy, hogy az bármelyik gyereknek elég lenne, már persze az én lányom kivételével, és még át se ázik a tészta.

Egyébként hogy milyen gyerekkel fesztiválozni, arról tavaly már részletesen beszámoltam, a dolog idén csak szórakoztatóbb lett. Az óriáskerék például nagyot lendített  a hangulatukon, hiszen legalább egy borzalmasan hajmeresztő dolgot ki tudtak ők is próbálni – ha már a bungee jumpingot és a vidámparknak (Snowattack Vidámparknak) nevezett horrorparkot nem hagytam – sőt, a fiam vállalta volna a Hungarocontrol-toronynál a hét és fél méterről mélybe ugrást is, de későn értünk oda. Aztán sokat számított az is, hogy több olyan zenekar koncertje is belefért a programba, akiket ismertek már, de persze amire az egyik ugrált, azt a másik unta, amin a másik pörgött, ahelyett az egyik akart inkább tabletezni vagy meccset nézni – nem mintha bármelyikre lehetősége lett volna.

A foci, vagyis nyilván a magyarok elég jó Eb-szereplése persze így sem hagyta érintetlenül a fesztivált. Volt koncert, ahol a rajongók visszatérően ria-ria-hungáriáztak – színpadi válaszul valami kis imprózás kerekedett belőle, úgy rémlik –, a már említett folkzenei színpadon pedig a futballmezbe öltözött egy brácsás. Az sajnos nem derült ki, cafeteriából lehet-e ilyet venni, de az igen, hogy a futballválogatott a Voltot is meghódította. Szóval ha jövőre Király Gábor Mackózug is lesz a fesztiválon, ne lepődjön meg senki.