Durván egy hónappal a Sziget fesztiválon adott, együtténeklős koncertje után adta ki második nagylemezét a Bastille, a Wild World című albumról pedig azok az exbarátnők és -pasik jutottak eszünkbe, akik nagyon jók voltak ugyan hozzánk, és a szüleink is imádták őket, a környezetünk legnagyobb meglepetésére mi mégis szakítottunk velük. Dan Smith zenekarán kívül írunk még Jack White, M.I.A., Travis Scott és a De La Soul új lemezeiről, valamint az Interpol-frontember, Paul Banks és a Wu-Tang Clanból ismert RZA közös albumáról is.

Érdekes kérdés, hogy 2016-ban fontos zenekarnak tartjuk-e a Bastille-t. Egyedi helyzetük miatt lehet őket így kezelni. 2013-as bemutatkozó lemezünkre sikerült néhány nagyszabású himnusz jellegű dalt írniuk, amit szerte a világon sokat pörgettek a kereskedelmi rádiók. Ezeknek a farvizén pedig rövid idő alatt ott találták magukat az összes komoly fesztivál színpadján hatalmas közönség előtt. Ezt Magyarországon már háromszor is megtapasztalhattuk. Tavaly a Volton, a Szigeten pedig már kétszer. Az egyből látszott, hogy jelenleg kevés ilyen kurrens zenekar van, ami tényleg azt tudja kiállítani egy fesztiválon, amire azt kitalálták. Dan Smith énekes folyamatosan kommunikált a közönséggel, szaladgált, mint a mérgezett egér és még a színpaddal szemben lévő technikai sátor tetejére is felment. Pont, mint 2012-ben, mikor először jártak itt. Ennek ellenére az fellépésen megjelent legalább 40-50 ezer ember biztos, hogy remekül érezte magát, miközben ezeket a szándékosan óriásra fújt, himnusz-szerű dalokat énekelte mindenki.

Vagyis a Bastille van, amit magabiztosan tud szállítani, de nem lehet azt várni, hogy szövegileg vagy zeneileg bármilyen újdonságot hozzanak 2016 popzenéjébe. Legalábbis ez volt a vélekedés a második albumuk előtt. Néhány hallgatás után pedig úgy néz ki, hogy a Wild World nevű lemezzel nem is szerették volna újra feltalálni a kereket. Helyette ismét készítettek egy a kelleténél sokkal hosszabb albumot. A Bad Bloodra 25 számot zsúfoltak fel, most megelégedtek 19-cel, de semmi szükség rá, hogy 12-13 számnál hosszabb albumot adjon ki valaki 2016-ban.

Erre jutott néhány "himnusz", de nem érzem azt, hogy ezek közül bármelyik is az első albumos slágerek fölé tudna nőni. A kezdőszám a Good Grief, aminek első néhány taktusa ismerős lehet, amiből végül egy furcsa szerelmi vallomás kerekedik az első perc végére. Szó se róla, a refrén benne tud ragadni az ember fülébe, de attól még semmi izgalmas nincs benne. És ez kicsit össze is foglalja a zenekar jellegét. A Bastille olyan, mint az a barát, barátnő, akivel mikor szakít az ember, akkor az ismerősei csak néznek rá, hogy miért tette, mert olyan kedvesnek és aranyosnak tűnik. És igen, van amikor hiába mondja az ember párja folyamatosan, hogy hiányzik, hogy szereti, és állandóan ott van és lehet rá számítani és még a család is odáig van érte. Ha hiányzik belőle az a plusz, ami igazán különlegessé teszi, ami őrületbe kergeti az embert, akkor nehéz megőrizni a lángot.

A Bastille pedig pontosan ilyen, aki mindig mondja, hogy szeret, soha nem kell rá várni, és mindig bocsánatot kér. A zenétől meg a rocksztároktól aztán pláne nem ezt várjuk. Az sem véletlen, hogy Dan Smith elnézést kért a Sziget közönségétől azért, mert bénán táncol. Pont az lenne a lényeg, hogy ha tudja is magáról, hogy béna, akkor sem érdekelné vagy szabadkozna miatta, mert tudja, hogy úgyis megőrül érte mindenki. Lehet, hogy nem ez fogja vissza a Bastille-t attól, hogy igazán nagy és emlékezetes zenekar legyen belőle. Előfordulhat, hogy ők nem is akartak volna ekkorára nőni és sokat köszönhetnek a körülményeknek. De ha már itt vannak, akkor érzik a nyomást, legalábbis Dan Smith többször megemlítette, hogy milyen rémisztő gondolat, hogy hamarosan megjelenik az új album. 

Ezzel jár ha az első albummal rögtön óriási sikereket sikerül elérni. Talán nem érezhető a végeredményen és mintha megpróbálták volna nem túlgondolni a dalokat és nem azon pörögni, hogy minél több sláger kerüljön a Wild World-re. Mondjuk az is igaz, hogy nem is igazán lehet azt mondani, hogy olyan sok új elem került volna a zenéjükbe. Ami meglepő viszont, hogy a dalok témája sokszor érint aktuális, szinte már politikainak mondható kérdéseket. Rögtön a második dal The Currents névre hallgat és tulajdonképpen a Brexit vagy a magyar kvótanépszavazás is eszünkbe juthat róla, úgy hogy közben meg tényleg egy teljesen tipikus szintis elemekkel és gyorsításokkal-lassításokkal terhelt Bastille nótáról van szó. A Glory-nak elég nyilvánvaló vallásos áthallása van, de ezt például könnyen át lehet értelmezni arra a helyzetre, mikor az ember a szerelemtől vagy bármilyen más külső dologtól várja az elégedettséget és a boldogságot.

A vallásos téma később is előkerül például a Two Evils-ben, ami viszont egy nem túl emlékezetesre sikerült lassú dal, vagyis egy igazán jó melódiát nem sikerült írniuk. Slágerként még a Send Them Off! vagy akár a Lethargy is szóba kerülhet még, a többi dal meg olyan mint az első album kevésbé slágeres számai. Vagyis a Bastille folytatta azt, amit 3 évvel ezelőtt elkezdett és bár himnusz szinten nem sikerült felülmúlniuk magukat, de az új dalok pont elég vérfrissítést hoznak, hogy újabb éveket húzhassanak le különböző fesztiválok nagyszínpadjain. A cél pedig valószínűleg ez volt. (fega)

Ezeket hallgattuk még a héten:

De La Soul: and the Anonymous Nobody... (5/10)

Kétség sem férhet hozzá, hogy a megvan a kiemelt helye a De La Soul-nak minden olyan rapkönyvben, amiben New York-kal foglalkoznak. Ezért is várta annyira mindenki a visszatérésüket, hogy 600 ezer dollárt is összedobtak Kickstarteren, csak jöjjön már az új album. Sajnos túl sok vizet nem zavar a végeredmény, pedig a nyitás kifejezetten ígéretes, az első 3-4 szám kifejezetten klassz, de aztán ahogy haladunk a 17 számos lemez vége felé, úgy kezdjük baromira megunni az egészet. A De La Soulnak van egy saját hangzása, de ezt a jazzes témát az olyan formációk, mint a BadBatNotGood már rég új szintre emelték, a rockgitáros kiállásoktól meg pláne nem vágja már hanyatt magát senki. Arról nem is beszélve, hogy a valamiért másfél percesre hagyott dalocskák sokszor jobbak a lemez többi részénél, nekem mégis Ushert kell hallanom meg 2Chainz-t olyan bántóan középszerű dalokban, hogy fáj. A végén még a Damon Albarn-közreműködés kicsit javítja az összképet, de ez így semmivel sem több, mint egy veterán rapcsapat rutinmunkája. (sajó)

M.I.A.: A.I.M. (3/10)

Vicces, hogy M.I.A. új albumának az a címe - a megfordított művészneve mellett - , hogy cél, mert az nem nagyon lett neki. Emlékszem arra, amikor Maya Arulpragasam még irtó menőnek és veszélyesnek számított, még jóval a Paper Planes orbitális sikere előtt, amikor tényleg egy új, merész hang volt, ami vagy éppen, vagy örökké aktuális témákat dolgozott fel egy tamil tornádó erejével, az akkoriban még egyáltalán nem gáznak számító kulturális lopkodásban utazó Diplo alapjaira. A témái most is aktuálisak (vajon miről szól a Borders?), a zenéje viszont annyira unalmas és lapos, hogy rá sem lehet ismerni a régi énjére. De még a 2010-es Maya korszakára sem, ami egy rossz album volt, de legalább jellegzetesen rossz. Az A.I.M. viszont olyan, mint a langyos lábvíz, valaki igazán kiönthetné a lavórt, és tölthetne bele újat. (klág)

Jack White: Acoustic Recordings 1998-2016 (3/10)

Azon kevés emberek közé tartozom, akik egyáltalán nem estek hanyatt a Jack White-szólólemezektől, és legalább annyira gyenge White Stripes-számot tudnék mutatni, mint amennyit kifejezetten szeretek. Ez a mostani akusztikus gyűjtemény pont arra volt jó, hogy ismét rájöjjek, lehet, hogy Meg White nem túl jó dobos, de még az a minimalista csörömpölés is jobban áll Jack White mögött, mint amikor nagyon trú folkzenész meg countryhős akar lenni egyedül. A dalok nagy részét egyébként is lehetett már hallani ilyen-olyan formában, amit meg esetleg nem, arra biztosan meg volt a jó ok. Semmi gond azzal, hogy White egy rocktrubadúr, de hát ebből az akusztikus válogatásból annyira fájóan hiányzik valami dög, mocsok, vagy legalább 1-2 hamisabb hang, hogy maximum pihenéshez alkalmas ez az egész. Ahhoz viszont tök jó, van kocsmadal, szerelmes country meg nagyon lassú balladák, szóval a kő kemény rajongók majd ebben is biztos meglátják a szépet. (sajó)

Zomby: Ultra (7/10)

Tökre lehetne utálni a nagyon sokáig névtelenségbe burkolózó angol Zombyt, a legnagyobb bizonyíték erre talán az, hogy a legismertebb számát (Natalia's Song) durvábban lopta le, mint Kanye a Gyöngyhajú lányt. De valahogy képtelen vagyok rá. Még akkor is, amikor röhejesen hosszú, és összecsapott lemezeket hoz ki (lásd Dedication), vagy amikor az Ultra egynegyede is mehetett volna a kukába nyugodtan, élen a már korábbi, Buriallel közös Sweetz-szel. Mégis van Zombyban valami, amitől izgalmas őt hallgatni, mert 2-3 számonként beletalál olyan hangulatba, amitől az egész körítés teljesen lényegtelen lesz, és csak az számít, hogy meditatív, otthon is hallgatható, brit tánczenét csinál, amitől az embernek vágyódni van kedve, bámulni az ablakon kifele gyártelepek felé, vagy kimenni hógolyózni. (klág)

Banks & Steelz: Anything But Words (4/10)

Ha valaki azt mondja nekem 10 évvel ezelőtt, hogy Paul Banks az Interpolból raplemezt csinál valakivel, akkor valószínűleg kiröhögöm. Pedig ezt a helyzet, miután a Wu-Tanges RZA-val kiadták ezt az albumot. Hogy minek, arra szerintem csak ők tudják a választ, de pont olyan gyenge és kiszámítható az egész, mint majdnem minden rap és rock kollaboráció az elmúlt 20 évből. Nagyon szeretem az Interpolt és Wu-Tang Clant is, ahogy nagyon szeretem a gumicukrot és a bacont is, mégsem rakom bele mindkettőt a reggeli rántottámba. A lemez egy-egy részénél már konkrétan felhúztam magam, hogy Banks szép interpolos témáiba mi a francért rappel bele RZA, és ha már ezt teszi, miért csak a legfájdalmasabb közhelyek mennek neki? RZA nélkül ez egy több, mint tisztességes Paul Banks-szóló lehetne, de ehelyett a kísérletezés meg zsánerkombinálás oltárán áldozva szétrombolják még a legjobb ötleteket is. Pont ezért kifejezetten mérges vagyok erre a lemezre, és nagyon remélem, hogy ha Banksnek van még legalább ennyi új száma, amit zakóban és nyakkendőben énekel fel a stúdióban legközelebb, fűszag meg Wu-Tang Clan-tagok nélkül. (sajó)

Travis Scott: Birds In the Trap Sing McKnight (2/10)

Azért az valahol egészen megdöbbentő, hogy a mindenhol körberajongott Travis Scott egy ennyire ötlettelen, átlagos, kiakasztóan lapos albumot csináljon úgy, hogy elvileg ő valami átkozott zseni. Tök őszintén mondom, ennyi jellegtelen, fáradt, kiégett dalt egymás után idén talán még nem is hallottam. Súlytalan trapes alapok, nevetségesen sok vokóder és autotune, illetve úgy az egészet nehéz másként kezelni, mint valami viccet. Konkrétan olyan az egész, mintha valaki random emberek szájába adott volna pár rímet, aztán rákúrta volna az összes létező vokál effektet. Idő híján megnéztek egy trap alap oktatóvideót a Youtube-on, hogy azért valami ritmusa is legyen az egésznek, aztán uccu neki, kész az új album. Senki se pazarolja erre a rettenetre az idejét, a hiphop ennél sokkal izgalmasabb. Ez biztos csak valami csel vagy  csapda, de még mindig nehéz elhinni az a csávó, aki producerként már 20 évesen Kanye West, Drake, Jay-Z, Rihanna, Madonna meg John Legend lemezén dolgozott, tényleg csak ennyit tud magától összehozni. Szégyen és gyalázat. (sajó)

Katie Dey: Flood Network (6/10)

A melbourne-i Katie Dey első lemezét tavaly még emailben kunyeráltam el az alkotótól, miután elfogytak a bandcampes letöltések, a nemrég megjelent Flood Networköt viszont már biztosan nem dobná át csak úgy, ez ugyanis már egy igazi kiadónál jött ki. A tavalyi, asdfasdf című anyag az egyik legizgalmasabb dolog volt, amit életemben hallottam, és a levélváltásból az is kiderült, hogy Katie egy tényleg nagyon furcsa lány, a mondandóját például mindenféle hülye, virágos karakterekkel dobta fel. Az asdfasdf úgy tudott végig iszonyatosan érdekfeszítő maradni, hogy közben nem ment az ember agyára, sosem vált fárasztóvá, épp csak feszegette a határokat. A mostani Flood Networköt hallgatva már azért érződik a kiadó felé irányuló megfelelési kényszer, kevésbé felszabadult, mintha tudatosan törekedett volna arra, hogy megmutassa, még annál furcsább dolgokra is képes. Ezúttal nem került az albumra egyetlen olyan tökéletes blogsláger sem, mint amilyen az Unkillable volt – én még azóta sem hallottam egyetlen ahhoz fogható számot sem. A Flood Network azért egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt, egy jó értelemben fura album, ami talán a bedzsinázott, önmagán kívüli Grimes és a heroinmámorban úszó Animal Collective képzeletbeli kollaborációjára emlékeztet leginkább, úgyhogy tökre megértem azokat is, akik a közelébe sem akarnak menni, de a bátraknak azért erősen ajánlott. (kovács d.)