Több mint húsz évvel a Virtual Insanity után nehéz mit kezdeni a Jamiroquai visszatérésével, a Mastodon hetedik albumát viszont annyira karmoljuk, hogy mindjárt ki is kiáltottuk a hét lemezének. A Jesus & Mary Chain nagyon hosszú szünet után is remekül szállítja drogos-nihilista himnuszokat, a Goldfrapp végre készített egy erős lemezt, Zara Larrson pedig lehetne egy kicsit merészebb.

1999 októberében Budapesten járt a Neurosis, a Voivod és a Today Is The Day. Tisztán emlékszem, amikor utóbbi zenekar berobbant és elképedve néztük Toti haverommal, hogy mi az isten folyik a színpadon. A frontember Steve Austin úgy nyomta az üvöltés, károgás, sikítás szentháromságát, hogy a nyála megállás nélkül folyt mikrofonról, a bőgős Bill Kelliher Pixies pólóban olyan flegmán bőgőzött, mint akinek épp jobb dolga is lenne, és a dobok mögött Brann Dailor megállás nélkül aprított, mintha az egész koncert egy dobszóló lenne, amit a többi tag számokba próbál önteni.  

A turné végén az egyébként problémás ember hírében álló, és a zenekarát maga körül lemezenként váltó Austin félbehagyta a turnét, mivel elutazása előtt egy autóbalesetben megsérült a nyaka és két foga, ami a turné közben bedurrant. Bill és Brann viszont maradtak a turnén és tetemes szabadidejükben eldöntötték, hogy elköltöznek Atlantába, és megalapítják a Mastodont, amihez egy High on Fire koncerten találták meg a további tagokat, a basszusgitáros Troy Sanderst, és a viselkedéséről híres Brent Hindst, akiről az terjed, hogy az első próbán olyan részeg volt, hogy nem tudott gitározni.

Bemutatkozó kislemezük a Lifesblood, és az azt szorosan követő Remission mindenkin könyörtelenül átgázolt. A Melvins hangzását felpörgetett számokba illesztő és a Thin Lizzy dallamvilágával és ikergitározásával megpakolt lemezen egy másodperc üresjárat nem volt. A lemez mellett koncertjeik is hasonló módon romboltak, beleértve a gyakran hivatkozott Gödöllői 2003-as koncertet, amin nagyjából 70 ember lézengett, viszont már akkor lehetett tudni, hogy ennyi ember előtt és ilyen méretű színpadon utoljára láthattuk ezt a zenekart. Nagyon nem tévedtünk, következő lemezükkel már a Slayer, a Slipknot és a Lamb of God előtt játszottak és úgy tűnt, hogy bekerültek egy centrifugába, amiből képtelenek kitörni, ugyanis évekig szinte csak olyan gigantikus zenekarok turnéin játszottak előzenekarként, mint a Tool, Iron Maiden vagy a Metallica. 

A Crack the Skye volt az a lemez, amivel végül elkezdték tesztelni, hogy saját jogon mennyire tudnak megmaradni önálló zenekarként, és kinőni az örök előzenekar szerepéből. Elkezdtek refrén és dalközpontú számokat írni, ami az ortodox metálosokat szép számban elriasztotta, viszont jelentősen felduzzasztotta a zenekar rajongótáborát. Persze a metálos attól metálos, hogy megállapítsa, hogy az első demó volt a jó, a zenekar meg attól zenekar, hogy továbblépjen, fejlődjön, feszegesse a saját határait. Hogy a zenekarnál a váltás mennyire volt tudatos, vagy mennyire organikus, nehéz eldönteni, mindenesetre beválhatott, mert a The Hunter és a Once More Around the Sun már egyre több bomba refrénekkel telepakolt számokat tartalmazott, ami javarészt a formától eltérve a dobos Brann Dailor felől jöttek, akinek a hangja valahol a korai Ozzy és King Diamond falsetton kívüli tartományát idézi. 

Az Emperor of Sand remekül illeszkedik a sorba, ugyanis a lemezen még több teret kapott a dobos énekesi minőségében, aminek köszönhetően kicsit letisztult a legendásan nyughatatlan dobjátéka. A korai lemezeken végig Troy Sanders basszusgitáros kiabált, majd amikor eljött a dallamosabb időszak, úgy tűnt, mintha ügyeltek volna az arányokra, hogy a három tónus egyformán érvényesüljön. Persze chartot nem készítettem, de nekem úgy tűnik, hogy az arányok mostanra tovább tolódtak, ugyanis amellett, hogy a központi szerepet átvették Brann Dailor refrénjei, a bulibáró Brent Hinds vokáljai háttérbe szorultak, míg Troy Sanders nagyjából megtartotta pozícióját. 

Ami meglepetés számomra, hogy bár a zenekar teljesen máshol jár, mint a még mindig etalon Remission, sok mindenben megegyezik vele. A legfontosabb, hogy  hosszú idő óta újra egyenletes lemezt készítettek, ami nem azt jelenti, hogy egysíkú, hanem hogy jobbnál jobb számok követik egymást gyors egymásutánban. 

A lemez hangzása szintén komorabb, és a slágeresebb számokat zavartalanul váltják a robosztus, sötét témákra épülő dalok. A lemeznél írtó fontos, és hatalmas erény a számok sorrendjének eltalálása, mert pont amikor elkezdene fáradni, a nyolcadik szám környékén, a lemez új erőre kap, amiben nagy szerepe van Clandestiny-ben hallató, U.K.-t és Emerson Lake and Palmert idéző szintis prog rock rész, majd a szinén a lemez végén jön Neurosis alapító Scott Kelly, aki a zenekar szinte összes lemezén szerepelt, illetve a Brutal Truth egykori és a Lock Up jelenlegi énekese, Kevin Sharp. A zárásnak kiválaszott Jaguar God szintén bomba választás, kicsit hajaz a korábbi instrumentális lemezzárókra, majd átvált egy vad parádéba, amiben gonosz riffeléstól billentyűzésen át a Thin Lizzys ikergitárokig minden van, amit szeretni lehet a Mastodonban, hogy a végére megint lenyugodjon. 

Budapesten és vonzáskörzetében a zenekar az ominózus Gödöllői koncertje óta nem volt, és ha ad némi szomorúságra okot, hogy 14 évig nem tudtak viszatérni, az mindenképp jó, hogy egy ennyire erős lemezzel jönnek nyáron. A maximális pontszámot azért nem kapják meg, mert miközben nyitott vagyok a zenekar új korszakára, vagyok annyira metálos és él még bennem annyira amikor ledöbbenve mutogattuk egymásnak a Remissiont, hogy azt állítsam, hogy az első lemez volt a legjobb.  (pándi)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Jamiroquai: Automaton (4/10)

Még most sem pontosan értem, hogy Jamiroquait még is hova kéne helyezni a nagy 2017-es poptérképen, és végigszenvedve az Automatont, lehet nem is nagyon érdekel már ez a kérdés. Hét éve nem volt új nagylemeze Jamiroquainak, és mindent elmond a megítéléséról, hogy maga a szaksajtó sem tud mit kezdeni azzal, hogy visszatért. Pedig a funk és a jazz újjáéledése miatt akár számítani is lehetett volna rá, hogy egyszer csak felbukkan,  de ki tudja, hogy mivel. Simán elhittem előre, hogy amikor a jazz ismét kezd magára találni az olyan trendérzékeny arcoknak hála, mint Flying Lotus, Thundercat vagy Kamasi Washington, akkor Jamiroqaui majd valami egészen eredeti dologgal rukkol elő, és főnixmadárként tér vissza a nemzetközi vérkeringésbe. Valószínűleg a cél tényleg ez volt, mert az Automaton már azzal kitűnik, hogy a legrövidebb szám is 4 perces rajta,  és hallhatóan figyelték, hogyan lett divatos a '80-as évek hangzás, a synthwave, a disco és minden ezzel kapcsolatos dolog, de összességében van 12 tök ugyanolyan szám, amikbe bele-belecsempésztek modernebb hangokat, miközben ugyanazokat a Jamiroquai-számokat halljuk, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Amikor meg mondjuk gitár- vagy szaxofonszólóval próbálkozik, akkor rém kínossá válik az egész, és ismét felmerül bennünk, hogy minek kell ez. El tudom képzelni, hogy valakit kielégít egy rakás halál ugyanolyan űrdiszkó szám, amire végig ugyanúgy énekel egy alapvetően jó hangú csávó, de annyi izgalmas zene van mindenhol, hogy hülye lenne az ember ugyanannak a terméknek a századik feljavított újrakiadásával szenvedni, ha közben két kattintásra százszor érdekesebb zenékre lehet bukkanni. (sajó)

The Jesus & Mary Chain: Damage and Joy (9/10)

“Minden egyes turné után meg akartuk egymást ölni, aztán az utolsó turné után már meg is próbáltuk” – mondta Jim Reid még 2006-ban a testvérével, Williammel való közel sem felhőtlen viszonyáról. Viszonylag jellemző momentum az életükből az is, hogy amikor először találkoztak Alan McGee-vel, a későbbi menedzserükkel, akkor is épp a színpadon üvöltöztek egymással. A Reid fivérek aztán közel húsz évvel az 1998-as Munki után új albummal jelentkeztek, ami az időközben eltelt két évtized ellenére nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol akkor abbahagyták. William és Jim továbbra is remekül szállítja a depressziós, nihilista és nyíltan kábítószer-használatra utaló dalokat (és dalszövegeket), amelyekbe – ahogy azt az album címe is jelzi – ezúttal némi derű is belefért. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a dalokban szereplő deviáns lírai én értelmetlennek tetsző életébe váratlanul betoppan a szerelem, úgyhogy a JAMC gyorsan gyűjtött is maga köré néhány női vendégénekest: az albumon énekel a tavaly Budapesten szomorkodó Sky Ferreira, Isobel Campbell, aki a Belle and Sebastian első hat évében volt a zenekar tagja, Jim és William húga, Linda Reid (aka: Sister Vanilla), akinek a hangját már a Munkin is hallhattuk (a Moe Tucker című dalban), valamint William jelenlegi barátnője, Bernadette Denning is, aki meg az Always Sad című remek kis szerelmes duettben énekel. (Hope Sandoval ezúttal nem szerepel a közreműködők között, de Youth, a Killing Joke egyik alapítója volt a producer, aki basszusgitározott is az albumon.) Rövidre fogva: a Damage and Joy egy nagyszerű, slágeres album régebbi és újabb szerzeményekkel a Munki óta eltelt időszakból, ami valószínűleg nem lesz túl népszerű, ahogy az elődje sem volt az. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy megérte rá közel húsz évet várni, de engem például rettenetesen boldoggá tesz. Azt mondjuk fontos megjegyezni, hogy ezt egy olyan ember írja, aki általában magasról tesz a mindenkori kánonra, és akinek pont a Munki a kedvenc JAMC-albuma. (kovács d.)

Goldfrapp: Silver Eye (7/10)

A Goldfrapp 2000-ben adta ki első albumát, a csábító és kísérteties Felt Mountaint. Bár az album gyorsan a kritikusok kedvence lett, a folytatás, a 2003-as Black Cherry egészen más irányt vett, elektropopos és glamrockos beütéseivel a nyolcvanas évek szintipopját, technóját és new wave-jét újrahasznosító electroclash-stílus húzóneveivé tette Alison Goldfrappéket. Ezt követően kis túlzással a páros minden albuma egészen máshogy hangzott: a folkos-downtempós Seventh Tree, a diszkós Head First és a balladisztikus, 2013-as Tales of Us mind az elektronikus popzene más területeit fedezték fel. Mivel a Tales of Us inkább csendes, lassú lemez volt, nem meglepő, hogy az idei Silver Eye-on a ritmusosabb, táncolható dalok vannak túlsúlyban. Az album producerei között ott van The Haxan Cloak, aki a vonzó, baljóslatú underground tánczene hangulatát adja a dalokhoz; valamint John Congleton, aki St. Vincent albumain is dolgozott. Részben nekik köszönhető, hogy a Silver Eye a legerősebb Goldfrapp album már egy ideje (talán a Black Cherry óta), megidézi a páros electroclash-es korszakának stílusos elektropopját. Az Anymore és a Systemagic nyitánya után egyértelművé válik, hogy az album legjobb dalai a gyorsabb, ritmusosabb darabok (mint a Become the One), de például a Zodiac Black a páros csendesebb oldalát is ügyesen mutatják meg. Összességében a Silver Eye izgalmas, jól sikerült lemez – nincsenek igazán kiemelkedő pillanatai (se jó, se rossz értelemben), a Goldfrappnek pedig érezhetően sikerült megtalálnia rajta az ideális formáját. (kovács áron)

Zara Larrson: So Good (6/10)

Zara Larsson mindössze 19 éves svéd énekesnő, de már most elég komoly karrier van a háta mögött. Tavaly őt kérte meg David Guetta, hogy énekelje fel a This One For You vokálját, ami a labdarúgó Európa bajnokság hivatalos dala is volt. Ezt Magyarországon elég nehéz volt elkerülni, úgyhogy a hangja talán mindenkinek ismerős lehet. De mit tud még felmutatni ezenkívül a svéd énekes, akiről még azt érdemes tudni, hogy igazán harcos feminista és valószínűleg válogatott sértések között tudná megvédeni a gender szakot egy kicsit túlpörgött KDNP-s képviselővel szemben, ugyanis nem szokta nagyon titkolni a véleményét.

Ebből a csibészes hangulatból azonban keveset találunk az albumon. A So Good-on található mind a 14 dal profi produkció, amiket nagy szakértelemmel válogattak ki és ügyeltek rá, hogy minél több aktuális trend legyen jelen. Viszont egyiket sem sikerült úgy alkalmazni, hogy valami igazán egyedi süljön ki belőle. A legnagyobb baj ezzel az albummal pedig, hogy nem sikerült olyan színesre és bátorra, ami felérne az énekesnő színész egyéniségéhez. Legjobb példák erre a Lush Life, a So Good vagy a Sundown. Tisztességes dalok, jól megjegyezhető zenei témákkal és dalszövegekkel, amik után joggal érezhetjük azt, hogy itt van az új Rihanna. Csakhogy Zara Larrson ennél lehetne sokkal több is, ha a zenében is olyan bátor lenne, mint mikor interjút ad. (fega)

Sneaks: It's A Myth (7/10)

Ki mondta, hogy egy albumnak minimum 30 percnek kell lennie? Szerintem senki, de ha valaki mégis, akkor az nem jutott el Eva Mollchanhoz, aki az előző, 13 perces Gymnastics című lemezét a 18 perces, egyébként 10 számos It's A Myth-tel követi most, hálistennek a stílusán sokat nem változtatott: dobgépes, basszusgitáron előadott minimálpopzene, olyan, mintha a Young Marble Giantset felgyorsítanánk kétszeresére. Mollchan is tisztában van, hogy kiktől lop (hát persze, hogy az egyik számának az a címe, hogy Devo), de szerencsére van benne elég önkontroll, hogy pontosan tudja, hogy meddig tartanak az ötletei. Tarthatnak két percig vagy húsz másodpercig. Ha egyszer csinál egy 20+ perces albumot, az lesz a nagy műve. (klág)

Lydia Ainsworth: Darling of the Afterglow (7,5/10)

Lydia Ainsworth kanadai énekes-dalszerzőt bemutatkozó albuma, a 2014-es Right from Real megjelenésekor többen honfitársához, Grimeshoz hasonlították (akinek régebben szintén az Arbutus kiadóval volt szerződése) hálószobapopos elektronikája miatt és az avantgárdot a rádióbaráttal egyesítő dalai miatt. Maga Ainsworth például Kate Bush-t vagy Peter Gabrielt említette az őt inspiráló zenészek között, ez pedig második lemezén, a Darling of the Afterglow-n is érződik; a filmzeneszerzéssel is foglalkozó Ainsworth itt a hangszerelés mestereként mutatkozik be. A Right from Real főleg vonósokra épülő hangzása helyett itt inkább a szintetizátorok, a zongora és az elektronikus lüktetés van a középpontban. Bush progresszív popzenéjét még mindig fel lehet hozni, mint elődöt (főleg a Hounds of Love-ra érdemes gondolni), de az albumon érezhető az olyan kortárs előadók hatása is, mint FKA twigs (például a nyitó The Roadon vagy az Afterglow-n), Kelela (az alternatív R&B-s Into the Blue-n) vagy Bat for Lashes. A Darling of the Afterglow-val Lydia Ainsworth jelentős, előrehaladó popzenészként tér vissza; a hangszerelései és a saját énekhangja egyaránt erőteljesebben és magabiztosabban szólalnak meg, mint bemutatkozásán, fülbemászó dallamai és táncolható ritmusai ellenére pedig egyértelmű, hogy továbbra sem hagyta el teljesen a kísérletező kedve. Ha a következő albumán még több lesz az emlékezetes dal (és mellőzi a nem túl emlékezetes feldolgozásokat), akkor tényleg betörhet az élvonalba az emlegetett Grimes és FKA twigs-félék közé. (kovács áron)