Még csak 20 éves, de már a második nagylemezét adja ki Lorde, akinek a szakítás után született Melodrama című album sorjában nyűgözi le a kritikusokat, minket is hamar elbűvölt. A Rancidnek jól áll a nosztalgiavonatozás, a Phoenix az olasz tengerpartokra kalauzol el, a Royal Bloodról lehullt a lepel, Dan Auerbach pedig a hetvenes években játszódó tinifilmek és -sorozatok világát idézi meg.

A világ számára talán meglepetés volt, hogy 2013-ban egy 16 éves új-zélandi énekesnő dala volt mindenütt első a slágerlistákon. Ella Yelich-O'Connor Lorde művésznéven kihozott egy számot, a Royalst, ami rátapintott valamire, és úgy mondta el, hogy milyen érzés a 2010-es évek elején tinédzsernek lenni, ahogy azt még nem hallottuk. Már akkor volt benne valami koravénség, úgy tud beszélni arról a generációról, aminek ő is a tagja, mintha nagyobb élettapasztalata vagy bölcsessége lenne. És mellé még a szavakkal is mesterien bánik. Már 12 évesen felfedezték egy tehetségkutatón és leszerződtették, vagyis voltak néhányan, akik 2013-ban egyáltalán nem lepődtek meg az eseményeken. 

Egy ilyen meghatározó albumot nem egyszerű követni, szerencsére Lorde bizonyította, hogy ha kell, akkor türelmes, és bár szeretett volna legkésőbb 2016-ban elkészíteni a folytatást, az album megjelenése végül 2017 júniusára csúszott. Megérte rá várni, nagyon erős konceptlemezt sikerült írnia, ami előtt nem győz hajbókolni az angolszász zenei sajtó. (Metacriticen a 91 pont az nem gyenge.) Már a Joni Mitchell albumaira emlékeztető címlap is figyelmeztet, itt elsősorban egy kulturális tárgyról van szó, nem kizárólag popzenéről. Ebben persze van egy adag túlzás, de a Melodrama címben is van, a 21. században egyébként sem kell már mindent szó szerint venni, egy kis kikacsintás, görbe tükör teljesen hétköznapi az Y- és a Z-generáció életében, akiknek a legtöbbet tudja mondani az album.

Persze nem lett tökéletes, amit akár Jack Antonoffra is kenhetünk, aki vezető producer az albumon, és a dalok jelentős részét közösen írták az énekesnővel. Persze nem fordított hátat teljesen meglévő csapatának, Joel Little, aki sokat tett az első albumért, ugyanúgy megmaradt fontosabb kollaborátornak. Manapság is igaz, hogy a slágerlistákat single-ökkel lehet meghódítani és nem konceptlemezekkel. Talán ennek köszönhető, hogy a második album hiába ölelik körbe, mégsem tudott a Billboard elejére odaférni. Pedig a Green Light, ami az albumon is az első, és a bemutatott számok közül is az érkezett először, és ez olyan, amivel be lehet indítani egy házibulit, mégsem tudott igazán lábra kapni. Mondjuk Max Martin, az emlegetett listák első számú ura meg is mondta róla, hogy szabálytalanul írták. 

Mondjuk Lorde-tól én pont azt várnám, hogy az ilyenekkel ne törődjön, és lehet furcsán hangzik, hogy későn érkeznek meg a dobok, de a dal mégis működik. A házibulit pedig nem véletlenül említettem, hivatalosan ugyanis ez foglalja keretbe a dalokat, illetve az egyedüllét témája, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A két album között szakított az énekesnő a fotós pasijával, úgyhogy meg lett volna a lehetőség, hogy egy klasszikus szakítós albumot kapjunk, de szerencsére erről szó sincs.

Az albumot nagyrészt New Yorkban írta egy Flame nevű olcsó étkezdében, aminek a vendégköre olyan, hogy valószínűleg a legtöbben fel sem ismerték az énekesnőt, aki egy hatalmas fejhallgatóval a fején írta a szövegeket és hallgatta a demókat. Antonoff-fal ezúttal a hagyományos módon, zongorán szerezték a dalokat, és valószínűleg szintén a producer közreműködésének köszönhető, hogy grandiózusabb dalok születtek, mint amiket az első albumon hallhattunk.

Ha a Green Light az egyik véglet, akkor a Liability a másik. Itt aztán nincs sok a zongorán és Lorde hangján kívül, és ezen nagyon szépen végig lehet venni, hogy milyen érzékkel tud párhuzamot találni a sztárság és a tinédzserkori félelmek között párhuzamokat találni. A felszínen ráadásul a viszonzatlan szerelem a téma, de ennél sikerül sokkal nagyobbat fogni. Az album másik csúcspontja, pont előtte hallható, a Louvre, amiben szintén sikerül összemosni a szerelmet, illetve az alkotást. Mert beszél egy rázós kapcsolatról, de közben hasonlatként azt is el tudja mondani, hogy az igazán sikeres dalai okosabbak és intimebbek az átlagosnál, vagyis igen a szíve dobbanásából tud slágert csinálni és ez angolul kevésbé hangzik bénán, mint magyarul. Ennek a végén már azt sem szerénytelenség állítani, hogy ezeknek a Louvre-ban a helye. Viszont hiába mondja azt szégyenlős tinédzserhez hasonlóan, hogy csak valahol hátul jutna neki hely, a Melodramát ennél fontosabb helyre kell tenni. (fega)

Ezeket hallgattuk még mostanában:

Rancid: Trouble Maker (7/10)

Nem is tudom, mikor volt az utolsó alkalom, amikor Rancidet hallgattam. Azok a csodálatos ezredforduló környéki évek, amikor a Tony Hawk-videojátékok playlistjéből jegyzeteltem ki a zenéket, tele ismert vagy kevésbé ismert punkrock zenekarokkal. A Rancid is ilyen volt annyi különbséggel, hogy a nagy poppunk gyűlölet idején az igazán trú punkok mindig megjegyezték, hogy szar minden a Blinktől a Green Dayig, egyedül a Rancid az, amit el lehet fogadni. Valahol érthető is, mert a bomberdzsekire felvarrt Sex Pistols-logós, életvitelszerűen tarháló street punkok szemében Tim Armstrongék valamiért mindig hitelesek tudtak maradni. Ez a mostani lemez is abszolút ezt támasztja alá, mert akár 1998 is lehetne, annyira nem változott semmi. Rekedtes csordaordítás, állandó punktempó, levezető gitárszólók és a zenekar védjegyének számító skás kavarodás mind olyan, amit már ezerszer lehetett hallani tőlük. És mégis, ez a lemez teljesen rendben van, és hiába nem oszt, nem szoroz már a Rancid a kurrens zeneiparban, még simán csinálhatnak erős lemezeket puszta passzióból úgy, hogy közben nem kísérleteznek mindenféle faszsággal, aminek nálunk semmi keresnivalója. Igen, ezerrel dübörög a nosztalgiafaktor, de úgy néz ki a Rancidnek jól áll, ha még most is ugyanazt csinálják, mint 20 évvel ezelőtt. (sajó)

Phoenix: Ti Amo (6/10)

2009 már soha nem jön vissza, de közben azért még jól érezhetjük magunkat, nem? Ilyesmi szellemben születhetett az egyik legnépszerűbb francia zenekar, a Phoenix legújabb albuma. Ők az indie őrület egyik utolsó hullámában voltak sztárok, amikor lerakták az azóta is meghatározó Wolfgang Amadeus Phoenix című albumot az asztalra. Ahhoz hasonló nagy pillanatuk valószínűleg már soha nem lesz, ami bizonyos szempontból felszabadító is, hiszen nincs rajtuk igazán óriási nyomás, hogy ott maradjanak zeneileg, ahol a legnagyobbat kaszáltak. A 2013-as Bankrupt! is elmozdulás volt az addigi megszokott hangzáshoz képest, de közel sem olyan komoly, mint a Ti Amo, ahol már ők sem a gitárt tartják a legfontosabbnak. 

Jött helyére a szinti, ami mindenhova befurakodott. Minden tekintetben nyári dalok születtek, amik vízpartra, koktél közé illenek és furcsa is napszemüveg nélkül hallgatni őket. A névválasztás sem véletlen az olaszos hangulat érezhető, de a francia riviérától sem áll annyira messze. Viszont amilyen erősen indít, úgy fut ki az energiából, a mindössze 10 számot tartalmazó album második felére. Olyan, mint mikor a koktélt nem isszuk meg időben és elolvad az összes jég és ami az elején még harmonizált az a végére már közel sem olyan jó ízű. De ennél jobban zavart, hogy összességében a dalok inkább állnak össze egy masszává és az első néhány hallgatás utána arra gondoltam, hogy Daft Punkot hallgatok. Vagyis a nagy európai kavalkádban jó lett volna ha jobban meg tudja tartani a saját jellegzetességeit a Phoenix. (fega)

Dan Auerbach: Waiting on a Song (6,5/10)

Már három éve volt, hogy kihozta a Black Keys a legutolsó nagylemezét, ami enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert. Patrick Carney és Dan Auerbach ezután inkább side projectekbe, produceri munkákba kezdett hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. Utóbbi például két éve a The Arcsszal kihozott egy meglepően klassz albumot, amit most egy szólólemez követett, 2009 után először. Ami érdekes,hogy ha az Arcsnál érezni lehetett, hogy Dan Auerbach már ezerszer túllendült a dob-gitár kombó adta lehetőségeken, akkor a mostani szólója szinte üvölt arról, mennyire lehet nehéz neki a klasszikus Black Keys-felállásban gondolkodni. Az Arcsszal szemben ez most egy pár fokkal vidámabb, gyorsabb, felszabadultabb album, tele countryval, doo-woppal és motownnal. Mindezt úgy, hogy az egész furcsán filmszerű hangulata van, a dalok olyan megdöbbentően pozitívak és felszabadultak, mintha csak egy '70-es évek végi sitcom vagy ifjúsági film soundtrackjét hallgatnám. Szinte látom magam előtt Richard Linklatert,ahogy a Shine on Me-t hallva elégedetten csettint, hogy meg is van a következő coming of age filmjének nyitózenéje. Éppen ezért egyáltalán nem való mindenkinek a lemez, és nekem kicsit túl sok benne a gejl és a kicsattanó vidámság, de közben meg Auerbach munkásságának hű követőjeként egészen szórakoztató megfigyelni, hogy most éppen milyen irány érdekli őt a dalszerzésben. Nem lepődnék meg rajta, hogy rövid időn belül valami retro témájú Netflix-sorozatban tűnne fel a neve, mint zenei felelős. (sajó)

Agent Blå: Agent Blå (9/10)

Voltam már Göteborgban, szép város, van a közepén egy domb, a domb tetején egy kis templom, és akörül lehet ücsörögni a sziklákon, sörözgetni, dumcsizni, és visszaemlékezni egy csomó jó dologra. A modernkori (poszt-2004) göteborgi popzene erről az érzésről is szólt, aztán jött az új generáció, akik már kevésbé rózsásan látták a dolgokat. Ők is romantikusak voltak, de mérgesek, szomorúak, elkeseredettek, és egy picit elcsigázottak is. Mindezt egyébként nagyjából 18 évesen. Ilyen a remek Makthaverskan, a szintén remek Westkust, a biztosan remek, de engem kicsit hidegen hagyó School '94, és most ilyen az Agent Blå (ejtsd: blú) is. Ami olyan, mintha összekutyulnánk a nyolcvanas évek dream popját, posztpunkját, shoegaze-ét, azaz minden olyasmit, amit gimiben hallgat az ember, hogy ne legyen unalmas tinédzser (az Agent Blå tagjai ugyanis azok, mármint tinédzserek), aztán ezt a turmixot kieresztették volna a svéd alternatív popzenére jellemző tisztességes képességekkel. És tényleg olyan energiával, amitől nekem rögtön nosztalgiám lett. Nem azért, mert én is olyanokat kajabáltam tiniként, hogy "TELL ME WHAT THE FUCK WE'RE DOING!", miközben süvöltenek a gitárok, hanem mert lehettem volna ilyen is, és az Agent Blå hallgatása közben kicsit úgy érzem magam. (klág)

Royal Blood: How Did We Get So Dark? (3,5/10)

Évről-évre egyre kevesebb olyan klasszikus dob-gitár alapú zenekar tűnik fel, aminek sikerülne újoncként rögtön áttörni a falat a mainstream és a rétegműfajok között. 2014-ben ilyen volt a Royal Blood, egy kéttagú basszus-dob duó, aminek sikerült a brit lemezeladási lista élén nyitni. Rockzenekarként, pláne újként, ez egyre nehezebb, és őszintén szólva én már akkor sem értettem, mit esznek az emberek (köztük Jimmy Page!) a Royal Bloodon azon túl, hogy sikerült szinte tökéletesen átvenniük az amerikai stoner hangzást egy darab basszusgitárra. Royal Blood voltaképpen fogta, felhígította a Queens of the Stone Age-et, és ha ezt a rengeteg zajt levesszük, tipikus britpop számokat írtak varacskos, mamutsonka vastagságú, mocsári riffekkel, ahogy az igazi ínyencet szokták mondani. Ez a turpisság most ki is derült a második lemezre, ami voltaképpen egy szimpla stadionrock album, tele közepes, ezerszer hallott számokkal és megoldásokkal, és pár vagány gitártémán kívül fájóan jellegtelen az egész, mintha csak a Muse próbálna meg szerenádot adni a Kyuss ablaka alatt, de John Garcia még annyira sem méltatja az egészet, hogy kiköpjön Matt Bellamy felé. Tényleg nem tudom mitől akkora szám a Royal Blood, ha dob+basszus témában a Death From Above 1979 ezerszer jobb számokat tudott írni bő 10 évvel ezelőtt. Ez csak egy jól ismert hangzás öncélú, de mégis céltalan felhasználása. Akkor már már inkább kivárom az augusztusban megjelenő QOTSA-lemezt. (sajó) 

Poolside: Heat (8/10)

Sokan lenézik az alkalmazott zenét, azaz azt, amikor egy bizonyos albumnak vagy számnak csak és kizárólag egy feladata van. Én például sokszor megpróbáltam Brian Eno ambient lemezeire elaludni, és Eno mellett én lettem volna a legboldogabb, ha sikerült is volna, mert másként kicsit nehéz értelmezni például a Music For Airportsot. Jó, reptéri zeneként, de most őszintén, mikor hall az ember reptéren zenét a saját fülesén kívül? Most gyorsan megállítom magam, mielőtt írnék két bekezdést hasonló hülyeségekről, és inkább leírom, hogy a nevéhez híven a Poolside (Filip Nikolic és Jeffrey Paradise duója) nyári vízpartokra szerez számokat. Ilyen környezetben is szoktak DJ-zni egyébként, a saját zenéjük pedig tényleg egy napfényes diszkó-elektró-szoft rock keverék, aminek tényleg egy bizonyos helyzetben van értelme. Vagy akkor, amikor ilyen helyzetre vágyunk az irodában. A 2012-es Pacific Standard Time című csodálatos (és egyébként jó hosszú) albumukat most a semmiből folytatták, a már megint elég szájbarágós Heat pontosan ugyanolyan lett, mint az előző: ugyanúgy van rajta egy rock-feldolgozás (az előzőn Neil Young, ezen, figyeljetek, Brian Eno és David Byrne közös projektjétől a Strange Overtones), a számcímek pontosan ugyanúgy mintha egy képeslapról vagy strandtábláról ugrottak volna le, és az egész már megint tökéletes alkalmazott zeneként. Nem tudom, hogy mi szól a Lupe Beachen, de biztos, hogy máris jobb lenne a hangulat, ha ez menne repeaten. (klág)

Beach Fossils: Somersault (7,5/10)

Négy évvel a 2013-as Clash the Truth után jelent meg a brooklyni Beach Fossils harmadik nagylemeze, a Somersault, de a zenekar a két album között sem unatkozott, szerepeltek ugyanis a Mick Jagger és Martin Scorsese nevével eladott, majd egyetlen évad után elhasaló Bakelit című sorozatban, amelyben Jagger fia alakította a frontemberüket. Dustin Payseur zenekarát onnan is szokták ismerni, hogy egy ideig a tagjai közt tudta a DIIV drogproblémáiról ismert frontemberét, Zachary Cole Smitht, aki azonban a többi taghoz hasonlóan nem volt dalszerző, az idáig egyedül alkotó Payseur a most megjelent album készültekor vonta be társait először az írói folyamatokba. A zenész több interjúban is beszélt arról, hogy amitől ezidáig annyira idegenkedett, az a Somersault születése közben mennyire jól működött. Sőt, Payseur a felesége révén meghívta a lemezre a nemrég nagyszerű visszatérő lemezzel jelentkező Slowdive egyetlen női tagját, Rachel Goswellt, illetve egyik régi barátja, Cities Avivi is szövegel egyet az albumon. A legjobb dolog, ami a Beach Fossilsszal történhetett pedig épp az, hogy Payseur az őt körülvevő embereket is bevonta az alkotói folyamatokba, így a Somersault magasan a zenekar eddigi legerősebb anyaga lett – a Saint Ivy című számban még egy fuvolaszólót is hallhatunk! Az album egyébként hangulatában főleg a bágyadt, nyári naplementéket idézi, ám a dalszövegeket közben végigkíséri Payseur küzdelme a depresszióval, amitől még izgalmasabb a végeredmény. És a legjobb, hogy a Beach Fossils szeptemberben Budapestet is útba ejti a Somersault dalaival. (kovács d.)