Ötödik albumára akkora sztárparádét hozott össze, hogy csak pislogott a világ, Calvin Harris a legújabb anyagára olyan neveket rántott be, mint Nicki Minaj, Katy Perry, Frank Ocean, Ariana Grande, Pharrell Williams, Lil Yachty és Schoolboy Q, a felsorolást pedig csak azért hagyjuk abba, mert még a lista felénél sem tartunk. Meghallgattuk még többek között a Haim testvérek, a Broken Social Scene és az Imagine Dragons új albumait, valamint a Ride visszatérő lemezét is.

Calvin Harris: Funk WAV Bounces Vol. 1 (8/10)

Calvin Harris elengedte magát. A Taylor Swifttel történt szakítás, illetve az EDM-lufi lassú eresztése is arra késztethette a skót DJ-producert, hogy legújabb albumával ne világot akarja meghódítani. A Funk WAV Bounces Vol. 1 meghallgatása után ugyanis csupa olyan dolog jut az ember eszébe, hogy könnyed, laza, stresszmentes. Olyasmik, amiket egy nyaralástól, nyári kerti partiktól vagy sütögetésektől vár az ember, és nem a klubzene jövőjét alapjaiban meghatározó albumtól. Igen komoly szupercsapatot (Frank Ocean, Snoop Dogg, Ariana Grande, Pharrell Williams, Migos, Future, Big Sean, John Legend, Nicki Minaj) rántott össze, hogy énekeljenek neki, akik közül természetesen Katy Perry sem maradhatott ki, mert oda kellett szúrni még egyszer az exbarátnőnek.

Az pedig, hogy nem feszültek rá a számokra mindenkinek jót tettek. A Slide kifogástalan nyári sláger, amiben minden szükséges összetevő ott van, mégsem volt esélye a Despacitóval szemben. Az összes többi dalon is érezni, hogy egyik résztvevő sem azért van itt, mert óriási szüksége van egy újabb sikerre, hogy legyen miből kifizetni a következő Lamborghini árát. Ilyen névsorral gondolhatna arra az ember, hogy Calvin Harris valami szörnyen nagy és meghatározó lemezt akart letenni az asztalra, egy zenei Bosszúállókat, ahol maga a DJ Nick Furyként a háttérben marad, míg a többiek élvezik a rivaldafényt.

Szerencsére az album hangzásban és hangulatban inkább olyan, mint a stáblista utáni felszabadult kajálás. Ehhez képest inkább az előző album szólt a mindent maga alá temető pusztításról. Lehet Frank Ocean hatása, de Harrisen úgy tűnik úrrá lett a chill, és nem aggódik a pozícióján, vagy azon, hogy mekkora durranás lesz a lemez. Azon talán egy kicsit, hogy mi jön az EDM után, de egyelőre megnyugtatja a tudat, hogy jelenleg nincs vége, illetve nem is biztos, hogy neki kell kitalálnia, mi jön utána. Addig meg rengeteg kerti partit lehet átlötyögni koktéllal a kézben, miközben a Slide szól. (földi)

Ride: Weather Diaries (7/10)

Ez az évtized egyebek között a shoegaze újrafelfedezéséről is szól a gitárzenében: a kilencvenes évek legelején a független brit színteret uraló, effektfüggönyös-neopszcihedelikus irányzat kulcszenekarai egyre másra térnek vissza. A sort a szcéna királya, a My Bloody Valentine kezdte 2013-ban, 22 év szünet után, majd jött két éve a Swervedriver, az idén pedig két nagy név is új albummal ünnepelte az újjáalakulást. Közülük a Slowdive sikeresebb, mint valaha, bár az a zenekar a maga idejében szinte semennyire nem kapta meg a kellő elismerést, hozzá képest a Ride egész sikeres volt. Az első két album (Nowhere, Going Blank Again) szépen fogyott is, az együttes a legnépszerűbb indie zenekarok közé tartozott, de aztán a britpop nekik is betett, és utolsó két albumán hiába próbált a Ride is igazodni a korszellemhez, az már nem igazán ment. Utána a két gitáros-énekes közül Andy Bell elszegődött basszusozni az Oasisba, Mark Gardener pedig szólóban próbálkozott, nem túl sok sikerrel.

Nem véletlen, hogy a visszatérő lemez is inkább az első két lemez után elejtett fonalat veszi fel ismét, és a Ride a rockos-retrós kanyarok után visszatért az epikus és nagyívű gitárzenéhez. A producer személye mondjuk meglepő lehet, hiszen az elektro-dj Erol Alkan jó egy évtizede nyúlt utoljára rockzenekarhoz, ám jó választásnak bizonyult, és a lemez is megfelelően frissnek hangzik. Sőt, az olyan energikus számok, mint a Charm Assault vagy a kifejezetten garázsrockos Lateral Alice még egy fiatal zenekarnak is jól állnának. Ezekből is látszik, hogy a saját régi receptjét csúcsra járató Slowdive-val ellentétben a Ride inkább továbblépni próbált, bár azért vannak itt is elszállós effektekbe burkolt, álmodozós dalok. Azért a Ride most is akkor van elemében, amikor Gardener és Bell énekharmóniáit és gitárhangjai alatt masszívan zakatol a kiváló ritmusszekció. A homlokráncolós, már-már progrockos igényű címadó szám és az album végén található egyéb unalmasabb dalok kicsit lehúzzák az összképet, ami kár, mert a már említett jó számok, vagy a csúcspontnak is nevezhető, szépen szerkesztett Cali tényleg megérdemelnék, hogy egy igazán jó albumon szerepeljenek. De baj így sincs, bőven megérte újjáalakulni ezért. (inkei)

Haim: Something to Tell You (6/10)

A Haim testvérek első albuma, a Days Are Gone 2013-ban jelent meg, elég jó sajtóvisszhangja volt, az újságírók úgy voltak vele, hogy ritkán érkeznek zenekarok, amik az első pillanattól kezdve tudják, hogy mit akarnak és hogy mi áll jól nekik. A tagok közül mindhárham dobon kezdtek, de azóta több másik hangszert is elsajátított már, a szövegek írásából is kiveszik a részüket, ami valószínűleg sokat hozzáad az egységes képhez.

Ezt kellett volna a második albumon tovább bővíteni és valami csempészni bele. A dalok felvételében Ariel Rechtshaid és Rostam Batmanglij segítettek és érezhető is hatásuk a dalokon. A sajtóban előszeretettel hivatkoznak a Haimra rockegyüttesként, de a Something to Tell You nem a kemény hangzása miatt lesz emlékezetes. A dallamvilág változatos, a különböző hangszereknek sok helye van kiteljesedni, aminek a végeredménye egy könnyen fogyasztható és kedvelhető lemez. A szövegekre figyelve viszont kijön, hogy ezek elég egysíkúak és szinte mindegyik megragad a párkapcsolati problémáknál, amikről viszont nagyon kevés újat tud megállapítani, legtöbbször a felszínnél megakad. Ez visszaveszi a kezdeti lelkesedést, mert egyébként jó ezeket a számokat hallgatni, de ha egy kicsit is jobban odafigyelünk rájuk, akkor hamar feltűnik, hogy túlságosan légies lett ez az egész. (földi)

Broken Social Scene: Hug Of Thuner (5/10)

Amikor egy Broken Social Scene-lemezt hallgatok, én azt akarom, hogy arra kanyarodjon, amerre sosem gondolnám. Oké, indie rock elvileg, amit egy csomó marha tehetséges kanadai csinál, de azért voltak nekik is olyan számaik, amikben feltűnt egy rapbetét, vagy egyszer csak azon kapta magát, hogy 8 perce hallgatja és még sehol a vége. Vagy álmosító ambientszámokat, vagy nagy óbégatásokat, vagy romantikus vágyódásokat, bármit, amitől azt érezhetjük, hogy a BSS tényleg egy kollektíva, aminek ugyan van egy feje (Kevin Drew), meg nagyon híres tagja (Leslie Feist), de azt csinálnak, amihez kedvük van.

Azért kicsit szomorú, hogy a hét év csönd után megjelent Hug Of Thunder olyan, mintha eldöntötték volna: ők nem kanyarodnak sehova, mennek előre a középutas rockzene kitaposott útján. Persze lehet, hogy én vagyok a teljesen gagya, és gondolom azt, hogy amit a BSS tizenöt éve csinál, az már középutas rockzene. De pár szám kivételével (Halfway Home, Skyline) tényleg csak plöntyögő, fáradt rockzene, ami már nem a csúcsok felé nyúlkál, hanem csak előre bámul. Lehet, hogy én változtam meg, és a BSS ugyanaz maradt végig. De azért a Shoreline-t még mindig nagyon jó hallgatni. A Hug Of Thundert nem biztos, hogy megint fogom. (klág)

Tankard: One Foot In The Grave (8/10)

Hogy még a kőegyszerű alapokra épülő, ezer éve létező, a progresszivitástól fényévnyi távolságra tevékenykedő metalegyüttesek is tudnak néha újat mutatni, annak épp a Tankard új lemeze a legjobb példája. Pedig ez az a német thrash metal együttes, amely a másik három, velük nagyjából egyszerre alakult, hasonló műfajú német zenekartól – Kreator, Sodom, Destruction – eltérően egész életükben magasról szartak a világ nagy problémáira, a társadalomra meg minden hasonlóra, és harminc éve kizárólag az alkoholról, legnagyobb örömmel pedig azon belül is a sörről énekelnek, olyan emelkedett megközelítésekben, mint hogy mi van, ha az ember már annyit ivott, hogy jól jönne neki egy új máj, vagy hogy semmi sem fontosabb, mint hogy még meghalni is egy korsó sörrel a kezünkben induljunk.

És hiába tűnik ez szinte hihetetlennek, a harmincöt éves Tankard új lemeze olyan friss, mintha egy csomó lelkes, már-már világmegváltó lendületű fiatal rocker rakta volna össze. Nem is csak arról van szó, hogy egy nyilván mindenkit megdöbbentő, szimfonikus zenekarral és kórussal megtámogatott, minden irónia nélkül nagyszabású, hét és félperces induló is került a lemez végére, hanem egyszerűen arról, hogy minden egyes számban ötletesek a riffek, még ha nincs is köztük egy olyan sem, amit azonnal az Iron Maiden klasszikusaihoz kéne hasonlítani, és tök jól, okosan és változatosan épül fel az összes szám. Ez meg máris sokkal több, mint amit egy sörmetal együttestől elvár az ember. (Kovács Bálint)

Imagine Dragons: Evolve (4/10)

Az Imagine Dragons egy szempillantás alatt futott be. Írtak egy dalt, ami jókor volt jó helyen és pont a megfelelő trendeket gyúrta össze, a finomított dubstep pedig igen magasra repítette őket, a Radioactive rekord hosszú ideig szerepelt a Billboard slágerlistáján. Az első albumon ezenkívül szereplő 2-3 kisebb sláger elég is volt ahhoz, hogy ők legyenek az első számú popzenekar, akik elhihetik magukról, hogy alternatív vagy rockzenét játszanak. Bár első sikerüket azóta sem sikerült túlszárnyalni, de így sem tűntek el, továbbra is szerte a világon népszerűek, Magyarországon pedig már háromszor léptek fel, legutóbb Sopronban a Volton.

Itt élőben lehetett hallani új, Evolve névre hallgató, albumuk néhány dalát. Arra lehetett számítani, hogy harmadik albumukkal megkísérelnék valamilyen szinten megújúlni. A koncerten ebből annyit lehetett érzékelni, hogy néhol még könnyedebb és poposabb volt a hangzás, az ágyúként dübörgő dobok a korábbiakhoz képest kicsit háttérbe szorultak, a dalok egy részénél. Ami még feltűnt, hogy a zenekar még nem tart ott, hogy unja a koncerteket, Dan Deynolds énekes és a többiek nagy elánnál koncerteztek Sopronban, bár lehet csak a szakadó eső miatt kompenzáltak túl.

Ha csak az albumot nézzük akkor a legüdítőbb változás, hogy az indokolatlanul hosszú második lemez után, most megelégedtek 11 dallal és szolid 50 perccel. Az embernek fel sem tűnik és már véget ért az egész, ami nem túl jó, alig vannak olyan momentumok, amikre felkapja az ember a fejét. Érezhető, hogy szerettek volna vidámabb dalokat írni, illetve találni valamit a dubstep-elektronika helyett, aminek a Radioactive is sokat köszönhetett. 

Ezt nem sikerült megtalálni, de nem féltek kísérletezni és olyan messzire menni a pop utcába, amennyire csak lehetséges, viszont nem hiszem, hogy ott találják meg a jövőjüket. Ennek legjobb példája a Start Over, csakhogy az Imagine Dragons számára jelenleg nem olyan egyszerű az újrakezdés. Jelenleg van egy jól működő és értékesíthető koncepciójuk,, amit már az arénás koncert kapcsán is írtunk: Imagine Dragons koncertre azért megy az ember, hogy a himnuszos dalokra együtt énekeljen és ugráljon itt, közös törzsi táncot bemutatva ezzel. A Believernek ezt sikerült összehoznia, de azt könnyen hívhatjuk a Radioactive kicsit ráncfelvarrt változatának. Ezenkívül még olyan jellegtelen dalokat írtak, mint az I Don’t Know Why vagy Walking the Wire, amiken azt érezni, hogy házi feladat jelleggel születtek, hogy valamivel megtöltsék az albumot, de nem tudnak maradandót hozzáadni a banda repertoárjához. De az Imgine Deagonsszal az a helyzet, hogy írtak már róluk korábban ennél sokkal rosszabb dolgokat, mégsem tűnik úgy, hogy ezek ártanának nekik, úgyhogy valószínűleg a harmadik album sem tesz nekik túlságosan keresztbe. (földi)

Dying Fetus: Wrong One To Fuck With (7/10)

Vannak ilyen hülyék, mint én, akik még egy grindcore/death metal együttestől is várnak legalább egy hangyányi megújulást annak ellenére is, hogy a rajongók nyilván épp azért rajongók, mert úgy szeretik a bandát, ahogy van – egyébként persze én is. Mégis kiábrándító egy kicsit, hogy már az új Dying Fetus-lemez legelső számának legelső riffjéről azonnal azt érzem, ez tuti szerepelt már pont ugyanígy valamelyik korábbi lemezükön. Vagy mindegyiken. És az érzés aztán kitart a lemez végéig.

Más kérdés, hogy akkor most a pohár félig üres-e, vagy félig tele van. Mert túl azon, hogy nem igazán szerepel a lemezen egyetlen olyan téma sem, ami miatt az együttes nyolc lemeze közül okunk lenne majd pont ezt feltenni, és nem valamelyik másikat – mondjuk a Stop At Nothingot, amiben pont az volt a jó, hogy tartotta is magát a megszokotthoz, mégis egy csomó izgalmas ötlet volt rajta –, nincs semmi baj a Wrong One To Fuck With-tel. Az újításokon kívül megvan benne minden, ami jó a Dying Fetusban: technikás, már-már polimetrikus alapok, mindig összetett, sosem csak aláfestésként használt dobtémák, az elsőtől az utolsó percig kitartó lendület és John Gallagher jellegzetes, death-es, de hardcore-ihletésű éneke. Szóval csalódni csak az olyan hülyék fognak, mint amilyen én vagyok. (Kovács Bálint)