Amikor a 21. század egyértelműen arról szól, hogy uniformizálódik a popzene, minden nagy rockzenekar legalább 15 éves, és minden hiphopról szól, akkor a Queens of the Stone Age egy nagyon érdekes jelenség. Mármint nem abban az értelemben, hogy teljesen kilógnak minden sorból, hanem inkább azért, mert nagyjából az utolsó olyan klasszikus értelemben vett rockzenekar, ami igyekszik nem önmagát ismételni, megújulni, de mégsem radikálisan, közben még mindig nagybetűs eseménynek számít, ha Josh Homme és társai 3-4 évente kihoznak egy albumot. A most megjelenő Villains azonban arra engedett következtetni, hogy lehet eljön mégis a radikális változás ideje, de meg kell nyugtatni mindenki, hogy a QotSA megint csak annyit csinált, hogy összerakott egy picit kísérletező rocklemezt.

A félelemre való ok nem volt más, mint az, hogy a Villains címet kapó albumhoz Mark Ronsont kérték fel producernek. Igen, azt a Mark Ronsont, aki Bruno Marsszal énekel az Uptown Funkban. A félelem csak erősödött, amikor megjelent a The Way You Used To Do, ami konkrétan egy felszabadult, táncolós rock and roll dal, mintha csak az Eagles of Death Metalnak írták volna. Pedig sokan elfelejtik vagy nem is tudják, hogy lehet, hogy Ronson Lady Gagának, Robbie Williamsnek vagy éppen Adele-nek producerelte valamelyik lemezét, de közben olyan, lakosságinak egyáltalán nem nevezhető arcokkal is dolgozott együtt, mint Action Bronson, Ghostface Killah a Wu-Tang Clanból, vagy az a Black Lips, akik sose voltak többek egy szakadt, szarul szóló garázspunk együttesnél, Ronson mégis képes volt ebből kihozni a maximumot az Arabia Mountain c. lemezükkel. Viszont azt is el kell ismerni, hogy Ronson sosem dolgozott igazán nagy rockzenekarral (most hagyjuk a Kaiser Chiefst és a Black Lipset), Josh Homme még is úgy érezte, hogy neki konkrétan kell az ember, aki összerakta az Uptown Funkot.

Az egész úgy a legfurább, hogy a könnyedebb hangzásban utazó Ronson azzal a QotSA-dzsel dolgozik együtt, ami 2013-ban kihozta munkássága legmélyebb, legsötétebb, legkomplexebb lemezét. A ...Like Clockwork egy igazi mestermű, amit Josh Homme frontember halálközeli élménye, és az utána történő felépülés ihletett. A súlyos, széttorzított, stoner rock vonalról érkező zenekar ezzel a lemezzel tudott igazán kilépni a stoner szupergrupp skatulyából, éppen ezért sokan meglepődtek, hogy kvázi átesve a ló túlsó oldalára, az új felvezető klipjében Homme konkrétan Elvisnek képzeli magát és magában táncolgat a saját zenéjére.

Annak ellenére, hogy a borítót ugyanaz a Boneface készítette, aki a teljes ...Like Clockwork koncepció arculatát, a Villains szinte a totális inverze annak a lemeznek. Ronson és Homme megtartották a zenekar védjegyének számító, mélyre hangolt, dühös riffeket, de nem engedik ezeket túltolni és sokkal rövidebbre fogják a témákat. Elég meghallgatni a nyitószámot, aminek az első taktusai olyanok, mint a 2000-es évek brit gitárbandái, amikor a szóló meg a ritmusgitáros egymásnak válaszolgat, csak persze a QotSA kő kemény torzításával. Ez a vonal az előző albumon is érzékelhető volt némileg, és ezt viszi tovább például a Domesticated Animals is azzal a különbséggel, hogy majdnem minden szám kapott egy rögtön felismerhető, markáns szintihangzást, ami a korábbi években egyáltalán nem volt ennyire jellemző. Ez különösen érezhető a Fortress c. számon, ahol viszont előjön az első gond az albummal.

Miközben tényleg elismerésre méltó, hogy a megalkuvást egyébként sem tűrő Homme egy olyan mainstream arcot vett magához, mint Ronson, maga a zenekar hangzása és zenéje picit fókuszt vesztett lett. Hol nagyon vad, hol lötyög, hol megjelenik a kicsit tájidegen szinti hang, de valahogy sehogy sem áll össze, és egy üres lötyögés lesz a vége, na meg az egész, nem túl hosszú album leggyengébb száma. Arra számítani lehetett, hogy Ronson bizony rendesen belenyúl majd a Villains hangzásába, de így sokadik hallgatás után is feltűnik, mennyire érezhető a munkája a számokon. Ahogy anno a Black Lips esetében, itt is nagyon egyszerű Ronson formulája: hagyd kidomborítani azt, amiben a zenekar a legjobb és amiért annyian szeretik, áramvonalasítsd le a hangzást, vágd le zúgást, és tegyél bele minden dalba itt-ott kiegészítő hangokat, fütyülést, fúvósokat, tapsolást, prüntyögést, géphangokat. A QotSA esetében ez annyival egészül még ki, hogy vagy Homme, vagy Ronson, de valaki nagyon szeretett volna pár Eagles of Death Metal-féle seggrázós rock and rollt is, mert a The Way You Used To Do vagy a Head Like A Haunted House eléggé erre enged következtetni.

Ezek viszont legalább könnyen dekódolható zenék, az album többi része a korábban említett katyvasz. A The Evil Has Landed tele van állati jó témákat, de ez a vidám, feloldódott hangulat és könnyedebb gitártémák sehogysem akarnak ülni a zenekarra jellemző elszállással, szólózgatással, ami nekik valamiért mindig állati jól állt. a hat és fél perces játékidőre meg legalább annyira nincs magyarázat, mint búcsúkban hallható, vérgagyi szintihangok prüttyögésére, amik össze-vissza tűnnek fel a háttérben.

Valahol mélyen örülök annak, hogy Josh Homme és a többiek ennyire jól érzik magukat a bőrükben. A ...Like Clockwork egy depresszív mestermunka volt, ha annak az ívét folytatják, akkor lehet sokkal szomorúbb apropóból írnánk. A Villains egyáltalán nem rossz, de nagyon távol van mindentől, ami miatt a QotSA annyira szerethető. Kemény, zúzós néhol, de mindig akkor vágják el, amikor beindulna. Elszállt, mély, de már annyira, hogy az a koherencia rovására megy. Tökös, rock and roll, de közben hiányzik belőle az a vadság, ami rájuk jellemző. Igen, Ronson hatása nagyon erősen érezhető, és nem feltétlenül tűnik úgy, hogy igazán pluszt adott volna a munkához, de azt sem érzem, hogy egy-két kivételtől eltekintve annyira jól ki lettek volna találva a számok, mint általában. A Villains inkább egy amolyan átmeneti megoldás, ahol a vágyak és a hagyomány találkozik félúton egy talponállóban, hogy aztán 1 órán át kapcsolgassák egymás zenéjét, mert nem tudnak közös nevezőre jutni. (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Kesha: Rainbow (7/10)

Kesha karrierjét kis híján derékba törte, hogy producerét Dr. Luke-ot szexuális erőszakkal vádolta és nem kívánt többé együtt dolgozni vele, a szerződéséből azonban nem léphetett ki. Tavaly írtunk erről, a részleteket el lehet olvasni, mindenesetre az egyértelmű volt, hogy ha az énekesnő új dalokkal jelentkezik, akkor abban valahogyan reagálni fog az egész pereskedésre. A Rainbow pedig ugyanannál a kiadónál jött ki, amit Dr. Luke alapított és valószínűleg még pénz is jut neki belőle, vagyis elég komplex és szerencsétlen a helyzet, a pereskedés folyik és Keshának még két jövőbeli albumot is szállítania kell, mielőtt teljesítette a szerződése feltételeit.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Rainbow egy színes középsőujj mutatás az egykori producernek, illetve azoknak a dalszerzőknek, akik állítólag azért nem dolgoztak vele korábban együtt, mert túl kövér volt. Mindenesetre most főleg Ricky Reed (21 pilots, Meghan Trainor, Jason Derulo) produceri közreműködésével készített el. A dalokban pedig beugrik segíteni az Eagles of Death Metal, a The Dap-Kings Horns is. Zeneileg nagyon sokszínűek lettek a dalok, a legérdekesebb fejlemény a country térnyerése, ami az énekesnő számára visszatérés a gyökerekhez, hiszen annak idején állítólag pont Dr. Luke hatására tért el ettől.

Rögtön a kezdő Bastards egy gitáros, tábortűz mellett üldögélős vallomás, amivel megadja az alapot az egész albumról. Rögtön ennek a másik fele a Let ‘Em Talk, amiben az Eagles of Death Metal segítségével sikerült egy pörgős, energiával teli dalt, ahol nem a szöveg változatosságán van a hangsúly, hanem hogy csessze meg az összes gyűlölködő. Később ez a két arc váltakozik az albumon, amihez sikerül különböző zenei hátteret találni. VIszont ahhoz a diszkós vonalhoz, ami korábban Dr. Luke miatt is jellemző volt Keshára, nem tér vissza. 

Sok mindent vállal, azok közül nem minden okoz egyértelmű sikert, viszont érezni lehet, hogy van egy erős mondanivaló a dalok mögött, ami miatt lehet néha túlzásba is esik, de a személyisége így is egyben tudja tartani az albumot. (földi)

Dent May: Across The Multiverse (8/10)

Tessék ránézni Dent Mayre, már az első, 2009-ös albuma óta ez az ember úgy néz ki, mintha most olvasztották volna ki egy 1976-os jégkockából: hülye szemüveg, hülye haj, hülye göncök. Az Időtlen Ember ráadásul zenésznek egyáltalán nem hülye, mégha túlságosan is a múltba réved mindig, az Across The Multiverse például olyan, mintha a hetvenes évek Los Angelesében készült volna valahol egy olyan házban, aminek a terasza a völgyre néz, plüss a szőnyeg is, és mindig van behűtve valami olcsó pia. Sok pózerrel ellentétben Dent May viszont képes ezt az egész látszatot beleolvasztani a zenéjébe, és egyáltalán nem lesz kellemetlen. Leginkább olyan, mintha ő lenne az amerikai Jens Lekman (jó, sokkal kevesebb viccel, meg jóval butább dalszövegekkel), legalábbis hozzáállásban: szomorú számokat ír boldog, sőt, napfényes zenével. Egyszer még Frankie Cosmos is besegít neki, az, meg a Face Down In The Gutter Of Your Love a legjobb számok itt, azokat érdemes meghallgatni, aztán ha azt elviseljük, a többi olyan jól fog esni, mint egy gombóc fagyi. (klág)

Brand New: Science Fiction (9/10)

Nagyon rejtélyes körülmények között érkezett meg a Brand New új albuma: a legnagyobb rajongókhoz, akik már előre megrendelték az októberre ígért vinilt, múlt csütörtökön befutott egy-egy csomag, benne egy cédével, rajta egy 61 perces trekkel, és egy furcsa címmel (44.5902N104.7146W), amely a Wyoming államban található Ördögtorony koordinátáira utal. Akinek volt annyi gógyija, hogy megshazamozza, amit hall, azonnal megtudta, hogy ez bizony tényleg az új album, és innen derült ki az is, hogy Science Fiction a címe. A hír hallatán valószínűleg a szívéhez kapott szinte minden emós vagy csak alapjáraton szomorú férfi, hiszen az album nyolc évvel a zajos Daisy után jött ki.

A Science Fiction azonban nem csak a rajongóknak fog örömet szerezni, ahogy az Uproxx kritikája is megjegyzi, ebben a lemezben tényleg az az egyik legjobb, hogy még csak nem is kell különösebben megőrülni a zenekarért, hogy imádni tudjuk az albumot. 2017 egyik legmonumentálisabb rocklemeze, írták, de ezt tényleg a legjobb értelemben kell érteni. Nekem például akkor dobbant először hatalmasat a szívem az albumtól, amikor Jesse Lacey a weezeres Can't Get It Outban arról énekel, hogy ő csak egy mániás depressziós, aki a saját koronáját cipeli, és hiába van neki pozitív üzenete, ha egyszereűn nem mindig tudja magából felböfögni. Az albumot azóta már ki is kiáltották az emo Abbey Roadjának, ami kicsit talán túlzás, az azonban vitathatatlan, hogy a Science Fiction egy igazi mestermű (nagy szavak, de tényleg!), a rejtély pedig, hogy jövőre vajon tényleg megszűnik-e a zenekar, csak még izgalmasabbá teszi, amit hallunk.

Egyedül azt sajnálom, hogy a Science Fiction nem lehetett velem, amikor nagyon részeg kamaszként gyalogoltam haza a vártnál is sokkal szarabbul sikerült kamaszbulikból, mert a sárgán villogó lámpák alatt csodálatos társa lett volna a kissé gejl, kamaszosan közhelyes érzéseimnek. Ez a gondolat aztán annyira szöget ütött a fejembe, hogy az album megérkezése utáni szombaton (teljesen tudatosan) bekúrtam, kizárólag azért, hogy aztán az éjszakában hazafelé jól megsétáltassam a Science Fiction számait a tinédzseréveim helyszínein, ugynazok alatt a sárgán villogó lámpák alatt, mint tíz évvel ezelőtt. Nos, ez az én Brand New-sztorim, amit, gondolom, majd évek múlva is mesélek, amikor már bőven nem létezik a zenekar, és amikor már bőven a fontos lemezek között fogjuk emlegetni a Science Fictiont. (kovács d.)

Frankie Rose: Cage Tropical (7/10)

Frankie Rose dobosként végigjátszotta a 2000-es évek közepének bombajó zenekarait (Vivian Girls, Crystal Stilts, Dum Dum Girls), 2011 óta meg már saját bejáratú szimfóniákat ír a nyolcvanas évek dream popjához, azoknak minden hangzásával és hangulatával együtt. Szóval igen, a Cage Tropical felszínes hallgatásra egy főhajtás az évtized előtt, és igazából nemfelszínes hallgatásra is az, úgy, ahogy a két előző lemeze, az Insterstellar és a Herein Wild is azok voltak. Nincs ezzel semmi baj, Rose ezt tényleg a legjobb minőségben műveli (főleg akkor, amikor belevariál egy kis krautrockot vagy éppen egy zongorát), csak éppen sok izgalmasat sem tudok róla elmondani. Ez egy tök jó kis album, amit biztos sokszor fogok hallgatni, de a számok címeit nem fogom bemagolni. (klág)