A 2005-ös The Language of My World óta először adott ki lemezt Ryan Lewis nélkül Macklemore, aki bár a Rolling Stone-nak arról beszélt, hogy olyan albumot akart csinálni, amit szívesen hallgatna az autójában ülve, mi inkább valami mást hallgatnánk vezetés közben. A Hétköznapi Csalódásoknak már nagyon elege van a sorosozásból, a Killersről egy színes lufi jutott az eszünkbe, Ariel Pink és Chelsea Wolfe pedig most sem okozott csalódást.

Macklemore: Gemini (5/10)

Macklemore ismét Ryan Lewis nélkül csinált albumot, 2005 után először. A Geminiről előzőleg azt lehetett sejteni, hogy vidám, napfényes lemez készül, ami elhozza majd a visszatérést, mert Macklemore azért kicsit eltűnt az elmúlt néhány évben. 16 szám készült el, összesen hosszabb, mint 1 óra a teljes anyag. Ryan Lewis ugyan hiányzik, de Macklemore nem szerethet nagyon egyedül dolgozni, mert szinte mindegyik dalon van valamilyen közreműködő. Viszonylag színes a merítés Keshától Lil Yachty-ig.

Macklemore nem csinált egy teljes trop house albumot, de legjobban azok a számok állnak neki, amik a napsütésre meg a gondtalan bandázásokról szólnak. Úgy tűnik ugyanis, hogy egyébként Macklemore-nak nem mindig van egy egész számra elegendő mondanivalója. Ezért az a legjobb, ha az egész nincs annyira túllihegve, mint mondjuk a Willy Wonka, ami egy ilyen felhígított trap dal, ami ügyesen kergeti el a hallgatót véget nem érő basszusaival. Néhány szórakoztatóbb számot kivéve az album nem lett olyan, aminek Macklemore szánta, amit felüdülés az autóban bömböltetni. (földi)

Ariel Pink: Dedicated To Bobby Jameson (8/10)

Lehet mondani, hogy Ariel Pink egy hatalmas rejtély, lehet filózni azon, hogy mennyire játszik rá a nosztalgiára, mennyire veszi komolyan a saját dalszövegeit, mennyire szeret dilizni, amikor összegyurmázza a nyolcvanas évek kevésbé ismert popzenéjének sablonjait, de azt muszáj megállapítani, hogy képes nagyon fasza dalokat írni. A Dedicated To Bobby Jameson (ami egy hatvanas években sose befutott, de cserébe megboruló, kétezres években dühös blogot vezető dalszerző előtt tisztelgés, bár ezt egyáltalán nem muszáj tudni hozzá) pedig tele van jobbnál jobb számokkal, amiknek a nagyrésze végre nem úgy hangzik, mint az egyébként remek Pom Pom fele, azaz hogy mintha egy szemétpréselőben összenyomtak volna egy csomó zenegépet, árkádjátékot, és flippert, és valami miatt még mindig működnének és egyszerre zenélnének. Hanem a számoknak van dallama, szövege, eleje, közepe, és vége, ez egyetlen igazán extrém példa a Time To Live első felében hallható zajoskodás, egy rendes zenebuzinak meg egy ilyet ki kell bírnia fél lábon is. A Feels Like Heaven meg mindenképpen ott van a 10 legszebb Ariel Pink-szám között. Az kár, hogy nem úgy hagyja abba a lemezt, ahogy a Mature Themest, azaz egy Dam-Funk-közreműködéssel, mert az utolsó, kajabálós Revenge Of The Icemanre nem igazán van szükség egy egyébként tök szépen hullámzó albumon, de hát ezek szerint az utolsó vicc az övé. (klág)

The Killers: Wonderful Wonderful (3/10)

Arról megoszlanak a vélemények, hogy a Killers csinált-e valaha bármit igazán jót is, és ha igen akkor az az első vagy a második albummal ért csúcsra. Akárhogy is legyen, a Mr. Brightside valószínűleg örökre a 2000-es évek egyik jellegzetes slágere marad. Azt sem lehet tudni, hogy milyen hagyatéka lesz még a Killersnek. Az biztos, hogy nehéz rájuk nem feloszlott zenekarként tekinteni. 5 év elteltével összehoztak egy új lemezt, de két tag a turnéra már nem kíséri el Brandon Flowerst. 

Maga az album mindössze 10 számot tartalmaz, ami dicsérendő önmérsékletről tanúskodik. Sajnos így is csak két emlékezeteset sikerült írni, amin van valami abból, amit a Killers a legjobban tud csinálni. Ezek a grandiózus, de mégis könnyed számok, amik többnek látszanak, mint amennyi bennük van, de ez csak hallgatás után tűnik fel. A Run For Cover ilyen, ami még azt is elbírja, hogy beleerőszakolták a "fake news" kifejezést. De a Killers dalszövegek soha nem a filozófiai mélységeikről voltak híresek. Viszont ezen túllendülve, a Life To Come a legrosszabb U2 nótákból merít, a The Man meg annak állít emléket, hogy a Killers inkább volt egy jól kinéző lufi, mintsem egy tényleg király együttes. Szintén ezt a képzetet erősíti az utolsó szám, ami Have All The Songs Been Written címmel zokog amiatt, mert elfogytak az eredeti ötletek. Nos ebbe a dalban sikerül összegyűjteni mindent a Killers és Brandon Flowers legrosszabb tulajdonságai közül. (földi)

Chelsea Wolfe: Hiss Spun (8/10)

Chelsea Wolfe még a saját bevallása szerint is egy nagyon elcseszett családból származik, nemrég egy interjúban vallott arról, hogy a dédnagyapja pedofil volt, aki szinte minden női családtagját megrontotta. Ilyen otthoni háttérrel persze nem nehéz megcsúszni, Wolfe korán nőtt fel, már a középiskolai évei alatt ráunt az ivásra és a drogokra, hogy aztán huszonévesen még azért visszatáncoljon az őrület világába. Az őrület és az elborulás pedig szerves része a művészetének, elég csak megnézni mondjuk a Feral Love klipjét emlékeztetőül.

A külsőre Marilyn Manson kishúgára emlékeztető Wolfe egyébként nemrég visszaköltözött Kalifornia északi részébe, közel a szülővárosához, az elbaszott családjához és a régi barátokhoz, ahol újra egymásra is találtak egy régi zenésztársával, akivel hosszú évekig nem beszéltek egymással, így ő, Jess Gowrie, dobol a most megjelent lemezen. A Hiss Spun című anyag talán Wolfe minden eddigi munkájánál súlyosabb, pedig már a 2015-ös Abyss (kritikánk itt) sem volt éppen könnyed  hallgatnivaló.

Az albumot a boszorkánypereiről hírhedt Salemben vették fel, a producere a Converge vegán gitárosa, Kurt Ballou volt, a dalokban pedig olyanok működtek közre, mint Troy Van Leeuwen a Queens of the Stone Age-ből, illetve Aaron Turner az Isisből. Mindez pedig meg is hallatszik a számokon, Wolfe a Hiss Spunnal immár egyértelműen  a metál fel vette az irányt – nem az összetevőkön, inkább az arányokon változtatva. Wolfe zenéje továbbra sem társaságba való, magányos hallgatnivaló még mindig, amit biztosan nem a városban közlekedve fogunk megérteni, hanem amikor este egyedül maradunk, elterülünk egy fejhallgatóval, és hagyjuk, hogy a Hiss Spun lomha úthengerként menjen át rajtunk, és passzírozza ki belőlünk az utolsó csepp bármit. (kovács d.)

HétköznaPICSAlódások: Nihilista Rock ’n’ Roll (7/10)

Amikor a Ricsárdgír zenekar kijött egy finoman Fidesz-ellenes számmal, az egész ország felkapta a fejét, még az RTL Klub is foglalkozott velük főműsoridőben. Ennyire nagy szó ma Magyarországon, ha egy együttes már-már nyíltan vállalja a politikai véleményét – legalábbis a mainstreamben, vagy annak a közelében. Ettől nagyjából ötezer kilométerre viszont stabilan ott dühöng a HétköznaPICSAlódások nevű punkzenekar, 1990 óta változatlan lendülettel. Ők már az első Orbán-kormány idejében észrevétették magukat a Viktor című dalukkal, ami arról szólt, hogyan nem sikerült a dal lírai énjének lelőnie egy Hősök terei háztetőről a Fidesz elnökét, aki amúgy „csak a Tamással él nemi életet”. A PICSA azelőtt is azóta is hasonló szellemiségben és szókimondással beszél a közéletről, hol az aktuálpolitikáról, hol pedig szélsőbaloldali eszmékről.

És gondoljon akárki akármit mondjuk a sajnálatos módon kinyírt népköztársaságról és a soha le nem hulló vörös csillagról – a 2017-es, Nihilista Rock ’n’ Roll című lemez két dalának témájáról –, az mindenesetre biztos, hogy baromi üdítő egy ilyen rendíthetetlen világképű, az óvatos metaforáktól és utalgatásoktól, mint a rühtől, úgy irtózó együttes a magyar zenei piacon. És most sem kell csalódnia egyetlen rajongónak sem, amit rögtön a lemez egyik első sora biztosít is: „Szórólapozik egy nyugger fenn a buszon / fideszes vén majom, arrébb rugdosom / a jobban teljesítő országért ennyivel tartozom.” Ugyanilyen hangvételben van itt szó geci magyar politikusokról a G-nap szellemében, Habony-féle Soros-propagandáról, az aleppói bombázásokra magasról szaró emberekről, meg persze Putyinról és Trumpról, a „két sunyi szarzsákról”.

Szóval ezen a lemezen (is) a mondanivaló a lényeg, a legkevésbé sem túlbonyolított megfogalmazásban, viszont nagyon célratörően, ami arra biztosan jó, hogy a PICSA rajongóit kielégítse, arra pedig biztosan nem, hogy meggyőzzön bárkit bármiről, amivel amúgy nem értene egyet a lemez témái közül. Megyeri Ferencék zenében pedig még mindig ugyanolyan lendülettel hozzák a megszokotthoz azért sokszor hasonlító témákat, mintha húszévesek lennének, viszont vannak azért emlékezetes ötleteik is, legyen szó meglepően behozott fúvósokról vagy akár hegedűről, de még gitárriffből is akad pár olyan, amire felkapja az ember a fejét. Szóval ha a rendszerből, a kapitalizmusból, Trumpból, Putyinból, Orbánból vagy Lázár Jánosból csak nemrégiben kiábrándult punkok véletlenül most találkoznak először a PICSA-val, teljesen érthető, ha rögtön rajongóvá is válnak. (Kovács Bálint)